Járatlan úton

Az eltűnt szülőfalura való emlékezés jegyében szervezték meg huszonhárom évvel ezelőtt először a Bunyaszekszárdi Emléknapot, amely a falu szülöttei szá­mára alkalmat nyújt a találkozásra. A szervezők kitartásának és együtt­mun­kálkodásának köszönhetően az emléknap igazi népünnepéllyé terebélyesedett, nemcsak Bunyaszekszárd szülöttei, hanem a környező települések közösségei, illetve Facsád és Igazfalva testvértelepüléseiről érkező küldöttségek számára is.

A Felső-Bega mente ünnepségére Porzsonig (Povar­gina) aszfaltos, Románbunyáig (Bunea Mare) éppenséggel jár­ható kövesúton haladtam.
Románbunya bejáratánál a ta­valy ilyenkor még csak félig el­készült két emeletes ház, má­­ra teljesen befejezve büsz­kél­kedik. Alig kőhajításra egy harmadik tágasnak tűnő la­kó­ház építését szakította meg a be­állt esős idő. Facsádtól alig ti­zenegynéhány kilométerre szemkápráztató szép tájban he­lyezkedik el, viszonylagos elszigeteltségében Bunya. A köz­pontnak számító üres téren, akár Igazfalván, itt is ártézi kút ontja vizét. A Magyarbunyára, azaz Bunyaszekszárdra veze­tő út iránt érdeklődöm. Az agya­gos domboldalban meredeken felfelé kapaszkodó út legelső méterein elakad a ko­csim a felgyűlt sárga színű iszapban, így az apostolok lo­ván megyek tovább az úttalan úton, az emlékekben létező falu irányába.
Egyre nyilvánvalóbbá vá­lik számomra, hogy milyen ok­ból hagyták el a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben a bánsági domvidék festői környezetébe 1866-ban, telepített Bunyaszekszárdot lakói, akik több mint hét évti­zedig ragaszkodtak ehhez a nehezen megközelíthető, a meg­- élhetésért naponta ádáz küz­delmet követelő, minimális komfortot sem biztosító, félre­eső helyhez. Az egykori bu­nyai lakosok által szám­talan- szor megtett úton felfelé kapaszkodom a lecsüngő sötét felhők felé, mellékúton, ker­te­ken vagy az út menti füves ös­vényen helyenként kőről-kőre lépkedve haladok. Biztos, hogy fél évszázaddal ezelőtt sokkal forgalmasabb volt ez az út, most embernek nyoma sincs. Mire utam végéhez, az egykori templom helyén kia­la­kított emlékhelyhez érkeztem, megértettem a bunyaszekszárdiak elvándorlásának okát. Az általam gyalogszerrel megtett csúszós út alatt, nem kellett túl nagy fantázia elképzelni, ho­gyan jutott le a soborsini vagy facsádi malomba és onnan vissza egy-egy két-három má­zsa gabonával megrakott sze­kér­rel négy igavonó állattal egy bu­nyaszekszárdi lakos. …Mert, amint később Vági Feri bácsi elmesélte, bizony a sajátjuk mellé valamely szomszéd vagy rokon lovát is befogták. Bunyaszekszárdon a vizet állítólag több mint negy­ven mé­ternyi mélységből húz­ták fel a domb gerincén ásott kútból. Az elhagyott kútnál Láncnak, vedernek nyoma sincs, a rácsot félretolva megpróbálok bele­nézni, de nem látom a víz tük­rét, bár a bunya­i­ak váltig erősítik, hogy a felszegi és az alszegi kútból soha sem apadt el a víz! Az emléknapokon rendszerint többszá­zan népesítik be a temp­lom- teret, most néptelen a helyszín. A hosszú szárazságot köve­tő­en, a domboldalakat végigmo­só hirtelen lezúdult eső a Bu­nyaszekszárdi Emléknap ren­dezvényeit a völgybe, Fa­csádra és Igazfalvára szorította vissza.
A harangláb, emlékmű, csa­ládok kopjafája, a nyolc há­borús hős nevét az utókornak átmentő emléktábla által ha­tá­rolt területen, valami határtalan, ősi mély nyugalom árad, a természet örökkévalóságának érzete vesz körül. Az egykori iskola telkének végéről őzek csapata riad, időnként vércsék víjjogása, harkály kopácsolása, egy-egy lepottyanó körte vagy alma zaja töri meg a mélységes csendet. Mondanám, hogy nincs erő, amely az élet folyamatát meggátolná, ha nem te­rülne szemem elé a szom­szé- dos legelőt és gyümölcsöst rozsdavörösre festő tűzvész nyo­ma. A szülőföldjükhöz a végletekig ragaszkodó bunya­szekszárdiak ősi hagyomá­nyo­kon, szokásokon nyugvó, egy­- szerű és természetközeli életét megakasztotta az elmúlt év­szá­zad egyik társadalmi kísérlete. A közös gazdálkodás nem hoz­­ta meg a várt ered­ményt, vi­szont amikor az adószedők a padlásokat kezd­ték lese­per­ni, elvégeztetett az addig „csak” az élet és a természet viszontagságaival viaskodó bunya­szekszárdiak élete. Fa­csádra, Igazfalvára, Lugosra és sok más helyre vándoroltak el.

Az eltűnt kis falu iránti ragaszkodás és az elődök iránti tisztelet jeleként helyezték el
a templom helyén álló emlékműnél – Pokker László, lugosi szobrászművész alkotása – koszorúikat
az igazfalvi, facsádi önkormányzat és a testvértelepülések képviselői

Amíg végigjárom a hely­színt, végigkóstolom a matu­zsálemi korú, a falu virág­ko- rában ültetett fákról lepotyogó gyümölcsöket, Ihász János igazfalvi és Marcel Avram fa­csádi, illetve Molnár Sándor vésztői polgármester, nt. Bódis Ferenc esperes és nt. Czapp István igazfalvi lelki­pásztor társaságában négyke­rék meghajtásos traktor után akasztott utánfutón utazva megérkezik az elődök emléke előtt tisztelgők csoportja. Elő­zőleg mindannyian a facsádi református templomban megtartott istentiszeteleten vettek részt, ahol nt. Bódis Ferenc esperes hirdette az Ige megtartó üzenetét, illetve a ven­dé­gek tolmácsolták ünnepi gon­dolataikat. Az idei, a meg­szokottól eltérő, ünnepi meg­emlékezésen a Bunyaszek­szárdon születettek közül négyen kapaszkodtak fel az után­futóra: Molnár Jolán, Gergely Elemér, a Bunya­szekszárdi Emlékbizottság vezetői, Vági Ferenc, és a falut legutoljáró elhagyó csa­lád képviselője, id. Ihász János – ők elevenítik fel és oszt­ják meg bunyai emlékei­ket. Gyermek- és ifjúkori emlékeik a gyönyörű természeti könyezetben, kimerítő és embertpróbáló, munkás életről, szülői szigorról és rendről szól­nak, amelynek során az egymás megsegítése, egymásrafigyelés, a gondoskodás, számontartás és együtt­mun­kál­kodás megszokott volt. A télidőben megtartott vidám han­gulatú bálok emléke –amelyeken sokan a románbunyai fiatalok közül is részt vettek – egy-egy vidám törté­net, vagy kalandos utazás emléke az erdőn keresztül a so­borsini vagy a facsádi állomástól hazáig, a fehérre meszelt takaros házak, a muskátlival ékesített ablakok, egy-egy családi katasztrófa emléke igazolják, hogy a fő­utcán még itt-ott fellelhető földbuckák helyén igazi ott­honok húzódtak egykor, illetve a termetes és a vándor­­- nak meg a vadállatoknak, ma­daraknak máig ízletes gyü­möl­csöt ontó fák árnyékában, a nehézségek ellenére is szép és tartalmas élet folyt. “A mai napig sem tudom megérteni, miért ezt a helyet választották a letelepedésre annak idején az őseink?” – teszi fel a kérdést, ki tudja hanyadjára Gergely Elemér. Talán a sza­bad és természetközeli életet szerették, és emiatt kapasz­kod­tak a rögbe, amíg lehetett Bunyaszekszárd egykori la­kói?
De nemlétében is támasz a falu a késői utódoknak, idelátogatók számára: az emléknapok alkalmával a bunyai szép napok emlékéből, és a kies táj festői szépségéből, az elődök példájából merítenek erőt házigazdák és vendégek egyaránt.

Népes részvétel az emléknapon

“A Bunyaszekszárdi Emléknapra a kibocsájtó, Szekszárd városának küldöttsége is ellátogatott Igazfalvára, de részt vettek az ünnepségen Nagydorog, Vésztő, Elek kül­döttségei, illetve makói barátunk Nagy György József, aki kilencedik éve készíti el számunkra a bográcsban főtt finomságokat, Bunyaszek­szár- don, de az időjárás miatt idén első alkalommal, Igazfalván. – ismertette Ihász János, igazfalvi polgármester. – Az emlékünnepség eseményei idén is a hagyományhoz híven zaj­lottak, pénteken szurdoki mód­ra elkészített csorbával fogadtuk a vendégeinket, más­nap a kisrégió természeti szép­ségeinek és épített örökségünknek bemutatására szer­veztünk közös kirándulást, illetve a bunyaiak által, jelentős szekszárdi támogatással felépített facsádi református templomban ünnepi istentisz­teleten vettünk részt. Meggyőződésem, hogy mind­annyian, akik részt vettünk a bunyaszekszárdi koszorúzásokon, egy kicsit betekintést nyertünk elődein küzdelmes életébe, hiszen a zord időjárás miatt szinte megközelíthe­tet­lenné vált a helyszín. Örömmel láttuk, hogy idén többen vettek részt a rendezvénye­in­ken olyanok, akik eddig még nem jártak nálunk. Remé­nye­ink szerint azokat a vendé­geinket és a bunyaiakat is, akik nem vehettek részt az egykori falu helyszínén a ko­szorúzáson, kárpótolták vala­melyest az Igazfalván és Fa­csádon szervezett prog­ramok és egy kellemes, baráti közösségben eltöltött hétvége emlékével térhetnek haza.