Matuska Márton újságíró előadása a délvidéki vérengzésről

A temesvári magyar közösség töretlen érdeklődésének örvendő Baráti esték ren­dez­vénysorozat vendége volt Matuska Márton újságíró, a magyar közösséget 1944–1945 kö­zött ért, különös kegyetlenséggel elkövetett, korabeli szófordulattal élve, a magyarság likvidálására törekvő atrocitások elismert kutatója, aki a címben olvasható Babits Mihálytól származó gondolat szellemében fogalmazta meg üzenetét a délvidéki magyarság kálváriáját egyáltalán nem, vagy csak részben ismerő temesvári hallgatóságnak.

Még mielőtt az előadó megszólalt volna, a résztvevők döbbenettel tekintették meg a Dél­vidéki magyar Golgota című állóképes ki­állítást, amely a „Keskenyúton – Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány” jóvoltából kerül bemutatásra. A tematikus tablók a tisza­istvánfalvi haláltábor és más koncent­rá­ciós táborok embertelen körülményeit, az ál­do­­zatok foghíjas – közöttük rengeteg cse­csemő és karonülő gyermek – névsorát, az akár négyszázezres lelekszámú délvidéki né­met közösség elpusztítása során elkövetett rémtettek kockáit és sok más képanyagot tártak a szemlélők elé. És látható volt a törté­nel­mi megbékélés kezdetének momentuma is, amikor a magyar és a szerb állam elnöke együtt emlékeztek meg a Csúrogon kivégzett ártatlan magyar áldozatokról. A közvetlen han­gulatú rendezvényen a bácskossuthfalvi Móricz Árpád református lelkipásztor, bo­rász saját készítésű szerémségi borait kós­tol­hatták meg. A rendezvény keretében rövid összeállítással lépett fel a újmosnicai férfi­dalárda.

Mennyire ismerik a hetven évvel ez­előt­ti tragikus események igaz történetét a mai vajdasági lakosok, magyarok és szer­bek? – kérdeztük meg az előadótól.
Tulajdonképpen nem is kizárólag a ma­gyar közösség soraiban váltak az akkori ese­mények általánosan ismertekké az utóbbi évek­ben, hanem immár a teljes szerbiai tár­sa­dalomban tudnak róluk, és a dögtemetők­ben ásott tömegsírokba, a sportlétesítmé­nyek, autópályák alá vagy a máig ismeretlen helyre elhantolt áldozatok “kiáltása” egyre erő­sebben hallatszik, még akkor is, ha a jó­vátétel késik. Továbbszélesítve a kört, az egész Kárpát-medencében szisztematikusan foglalkoznak a kutatók a térségükben elkö­ve­tett hasonló atrocitások felderítésével, hiszen a kommunista hatalomátvétel és a hatalom megszilárdítása mindenütt áldozatokat köve­telt.
A délvidéki vérengzések kutatása, kü­lönböző, akár nemzetközi fórumokon való bemutatása nem okoz feszültséget a ma ott élő népcsoportok között?
Meglátásom szerint tulajdonképpen az okozza a legnagyobb gondot, hogy évtize­dekig nem foglalkoztunk, nem foglalkoz­hat­tunk ezekkel az eseményekkel. Az efféle dol­gokat, akár az emberi testben keletkező be­tegség-gócokat, fertőzéseket el kell távolí­ta­ni, ki kell tisztítani a társadalom testéből. Amennyiben ez nem történik meg, vagyis el­hallgatják például a hetven évvel ezelőtti vé­rengzések során történteket, ezek az esemé­nyek nemzedékről nemzedékre megmérgezik a közösségek, népcsoportok, államok közötti kapcsolatokat. Rengeteg történelmi példával ábrázolható az, hogy a történelmi megbéké­lést meg kell előzze a beismerés, a bűnök felvállalása és megvallása.
Elképzelhető, hogy az egykori gyilkos és a „likvidált” magyar áldozat leszár­ma­zottai egyazon utcában laknak ma is, netán szomszédok?
Persze, hogy van erre példa, és elmond­hatom, hogy nem mindenki képes ennek a helyzetnek az elviselésére. Egy szerb köz­mon­dás szerint a bevallott bűnt, félig meg­bocsájtják… Magyarul: a bűn megbocsájtása annak bevallását követően esedékes. Kuta­tá­saim során azt tapasztaltam, hogy mi ma­gya­rok Istennek hála idejében bevallottuk az ál­ta­lunk más nemzetek ellen elkövetett bű­ne­in­ket! Ezzel szemben nem nagyon látjuk azt, hogy mások beismernék az ellenünk el­kö­ve­tett bűnöket. A magyar közösség beis­merte, be­vallotta elkövetett bűneit és a bűn­bocsánat elnyerésébe vetett reménykedés megerősít bennünket.

Az 1944 késő őszétől 1945 tavaszáig tartó délvidéki magyar kálváriát, a ju­goszláv kommunista partizánalakulatok és a vajdasági szerb lakosság által civil ma­gyarok, németek és horvátok ellen bru­tális kegyetlenséggel elkövetett népirtást, megtorlásnak nevezik a másik oldalon. Egy­értelműsíthető az, hogy hogyan kez­dődött a délvidéki tragédia, ki kezdte a pusztítást?
Hogy ne lehetne meghatározni! Amikor elkezdtem papírra vetni kutatásaim ered­mé­nyeit, azon tanakodtam a térség történel­mé­be meddig „nyúljak vissza”. Mert 1848-ban a Dévidéken szörnyű vérengzés zajlott, másfél évszázaddal korábban a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc szedte ál­dozatait e térségben, de ezt megelőzően a török uralom alatt, a balkáni szerbek és más népek martalócai előszeretettel fosztogatták a Magyar Királyság határ menti területeit… Mindezek ismeretében tettem fel magamnak a kérdést mégis mikor, mivel kezdődött az ellenségeskedés? Végül is rájöttem, hogy ha a történelmi múlttal foglalkozom, akár Káin­ig és Ábelig visszanyúlhatok, mert az em­berben van egy gonoszságra való hajlam, és ettől csak erős hittel és a bűn bevallásával sza­ba­dulhat meg. Ha nemzetek között vannak ilyen a jó viszonyt romboló, mérgező terhek, akkor ezeknek a bűnöknek a beismerése és meg­be­szélése, kimondása a nemzetek dolga, a ve­zetők kell ezt felvállalják!

Felelősségre vonták valaha a hetven évvel ezelőtti gyilkosságok elkövetőit?
Tulajdonképpen a felelősségre vonás kér­dése részünkről szinte szóba sem kerül. A ma­gyar közösség elvárná persze nemcsak az elkövetők felelősségre vonását és hogy az ártatlanul lemészárolt embereket rehabili­tál­ják és kártalanítsák. Elég régóta várunk erre a jóvátételre… és látható, hogy a szerb állam, a szerb társadalom nem buzgólkodik ez­irány­ban, sőt amennyire lehet, hátráltatja a jóvá­tételi kezdeményezéseket. Számomra nagyon megnyugtató, hogy mi magyarok elmondhat­juk azt, hogy az 1942-es „hideg napok” né­ven a térség történelmébe bevonult kegyet­len­kedéseket követően rádöbbentünk a tör­tén­tek igazi súlyosságára, és akkor alig né­hány nappal a vérengzéseket követően az Országházban már tárgyaltak ezekről. Ezzel szemben sok-sok évtized elteltével alig tudtuk elérni, hogy a szerb parlament egyáltalán fog­­lalkozzon az 1944-45-ben történtekkel! A fennálló helyzetet híven szemlélteti az utóbbi évek eseményei, például a 2013-as csúrogi közös főhajtás, amikor Áder János magyar államelnök bocsánatot kért az 1942-ben a magyar hadsereg kötelékében szolgáló egyes alakulatok, személyek által a szerb emberek, a szerb nemzet ellen elkövetett gyilkos­sá­gokért. Máig hiába várunk hasonló megnyi­latkozást a szerb államfő részéről a magyar emberek, a magyar nemzet irányába…

Ma szabad emlékezni a délvidéki magyar kálváriáról?
Tudni kell, hogy szinte mindegyik magyar településen történtek különféle kegyetlenkedések, amelyeknek ártatlan ma­gyar, német vagy horvát emberek estek ál­dozatul. Ma már nagyon sok helyen emeltek valamilyen emlékművet megjelölve a szörnyű tettek helyszíneit. A közösségek tagjai rend­szeresen megemlékeznek az események évfor­dulóin. Végtelenül cinikusan ezeket az em­léknapokat hivatalosan a „felszabadulás di­csőséges napjaiként” ünnepelték meg. A ma­gyar közösségnek ez a „felszabadulás” leg­ke­vesebb húszezer, nem a katonai had­mű­veletekben elesett hősi halottat, hanem ártat­lan polgári áldozatot követelt! És néhány kis­térséget teljesen magyartalanítottak. Most, a „dicsőséges, felszabadulási” hangulatban mi nem mások győzelmére emlékezünk, ha­nem számunkra a sérelmeinkre való megem­lékezés nap­jai ezek. Kimegyünk a temetőkbe, a tömegsírokhoz, em­lék­he­lyekre, ahol kínoz­ták, verték, agyonverték, töme­gesen lemé­szá­rol­ták a mieinket, és ott megemlékezünk róluk, illetve ahol csak tehetjük, megjelöljük a kegyet­lenkedések hely­színeit. Nagyon sok a munkánk még, mert számos helyen – közöttük Újvidéken, ahol az akkori lóversenypályán közel kétezer magyar életét oltották ki – máig nem sikerült méltó emlékművet emelni.

Ismert az áldozok száma?
Tulajdonképpen még mindig csak becsül­jük – én leg­kevesebb húszezerre be­csülöm az áldozatok számát, mások negyvenöt, de akár ötvenezer áldozatot emlí­tenek – konkré­tu­mok­kal alig-alig rendelkezünk.Vannak ugyan névsorok, de ez kevés ahhoz, hogy egy vi­szony­lag pontos számot mond­hassunk. Mind­addig, amíg az áldozatok leg­tel­jesebb név­­so­rát össze nem állítjuk, ad­dig a fel­tárási mun­kát nem tekinthetjük befejezettnek. Márpedig sok helyen nagyon hiányos adatok léteznek. Például Újvidéken egyszerűen el­tűntek a le­vél­tárakból azok az okmányok, amelyek ezek­re a dol­gokra vonat­koznak. Hasonló a hely­zet például Zom­bo­ron. De isme­retes, hogy a világháború időszakában a meg­szokott­nál jó­val na­gyobb volt az emberek mozgása, ren­gete­gen menekültek, szöktek át az akkori Magyar Király­ság­hoz tartozó Dél­vidéki területekre. Például a sze­rém­ségi magyarok nem csak a világháború borzalmait kellett elvi­seljék, hanem a különféle helyi fegyveres cso­portosulások – partizánok, csetnikek, usz­ta­sák, kom­munisták – közötti vi­szálykodást is, és emiatt tö­me­gesen szöktek át a határon. Viszont az 1944-1945-ös időszakban ezeket a menekülteket is a helyi la­kosság­hoz hason­lóan pusztították el, de hiva­ta­losan ezek a tö­megek semmilyen okiratban nem szerepel­nek. Éppen a mai rendezvényen jelezte egy temesvári hölgy, hogy a szülőfalumban, Te­merinben született, és a há­ború elől Temes­várról hazamenekült édesapja is, azokban a za­varos időkben, amikor a par­tizá­nok tele­pü­lés­ről, tele­pülésre, ut­cáról utcára és ház­ról házra jár­va likvidál­ták a magyarokat, el­tűnt, és csak évtizedekkel ké­sőbb, ami­kor összeállítottuk a te­merini ál­do­zatok név­sorát buk­kantunk rá a nevére!

A szerbiai megtorlásokról Gutai István Földön­fu­tók, hon­ta­lanok II. címmel megjelent köny­ve megvásá­rol­ható a Má­ria téri Könyvesboltban 35 le­jes áron.