Miről is szövegelnek ál­ta­lá­ban a férfiak, ha nem fociról vagy verdákról folyik a beszél­getés? Természetesen nőkről. Ritkábban A NŐ-ről. Lehet fiatal vagy idős a nő, csinos esetleg ke­vésbé az, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, mértéktartó vagy könnyűvérű, okos vagy bu­tácska, mindegy, mert bizonyos, hogy környezete tesztoszte­ron­nal feltuningolt férfitársadal­má­nak valamely tagja érdek­lődé­sének középpontjába kerül előbb-utóbb, és legtöbbször csak rajta múlik merre irányul a tör­ténet, illetve milyen lesz a vég­kifejlet. Így volt ez a Paradi­csom­ból való kiűzetéstől fogva, és valószínűleg nem változik a hely­zet a következő ezer évek­ben sem.
A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház leg­utób­bi – Andrej Saramonowicz kor­társ lengyel drámaíró, író, újság­író Tesztoszteron című – bemu­ta­tó­ján látottak is alátámasztják a fenti tételt: persze, hogy egy nő miatt tör ki a balhé, és az esküvő nem vég­ződik fogadalomtétellel, hanem vakvágányra siklik. A darab cselekménye ott kezdődik, ahol hagyományos esetben be­fe­jeződik, a fehér asztal mellett, itt tölti ki dühét az esküvői szertar­tást felrúgó és (a megszégyenü­lés miatt?) ide menekülő öröm­apa – kitűnően formálja meg Balázs Attila az erőszakos, fenn­héjázó, harsány és öntelt, a tör­vénytelenségektől vissza nem riadó alakot – és szűkebb társa­sága. A fehér asztal mellett tölti ki bánatát a pórul járt ornito­ló­gus vőlegény is. Kiss Attila ala­kításában kellően idealista, ro­man­tikus a tudós fiatalember, aki édesapja eldurvult világához vi­szonyítva igencsak pipogyának tűnik helyenként, a két világ kö­zötti kontraszt szembetűnő. Együtt búsul apjával és a vő­legénnyel ennek a Bandi András Zsolt által megformált, minden hájjal megkent jogász bátyja, aki teljesen beleillik a képbe. A szín­művész a mai korban meg­szo­kott, kellően megalkuvó, ugyan­akkor erőszakos, saját és legszű­kebb környezete érdekeinek fel­tétlen érvényesítésére feleskü­dött alakot kelt életre. Kilóg a sorból viszont a vőlegény pro­fesszorbarátja. Kocsárdi Levente ezúttal a mindenféle erőszakkal telített világban jobbára esetlenül mozgó, a tudományosság biztos talajától távol álló hétköznapi vi­lágban nehezen eligazodó ép­pen ezért kisebbségi érzésekkel küszködő, viszont indokolt eset­ben az élre törni is képes pro­fesszor alakját szintén hitelesen formázza meg. Ott van még a sok mindent látott, ehhez a vi­lághoz alkalmazkodó, kellően simulékony pincér – Aszalos Géza –, aki bizonyos szintig meg­alkuszik ugyan, de a meg­alázási kísérletet rögtön meg­torolja, ezzel nyerve el befoga­dását a társaságba. Ahogy a bo­hém dobos is – Molnos András Csaba alakításában hamisítatlan keményfiút láthat a közönség – szintén hozzácsapódik a társa­sághoz, erejével, keménységével nyeri el a többiek elismerését és a vezér tiszteletét. A hetedik fér­fit, az újságírót megtestesítő Molnár Bencét a felbőszült csa­lád szó szerint berángatja az elő­adásba. Atrocitások, verbális és tettlegességig menő erőszak ál­dozata, mert állítólag miatta mon­dott nemet az oltár előtt az ara… A fiatal színművész kép­ze­letbeli egyenlegén egyértelműen a plusz oldalra írható az egyál­ta­lán nem könnyű szerep meg­for­málása.
Bizony nem babazsúr az élet­szerű jelenetekből felépített tör­ténet, családi viszályok mara­dan­dó sebeket ejtő nyomait vél­jük felfedezni egy-egy szereplő megnyilvánulásában, a vígjá­ték­ként kódolt történet felszínén va­lóban rengeteg a humoros szö­veg, helyzet, a színművészek mind­egyike kitűnő játékkal bő­sé­gesen áldoz a humor ol­tá­rán, és a Nagyérdemű kitűnően szó­rakozik az előadás alatt. Néha egy-egy vaskosabb kifejezés is elhangzik, bár tény, hogy a szín­padon és a valós vi­lágban is sajnos hasonló trágárságok elég gyakoriak. Miért ten­ne kivételt a szerző, aki ko­runk társa­dalmá­nak kiváló isme­rőjeként, Pando­ra szelencéjét csak foko­zatosan nyitja meg, helyenként az er­kölcs­telenség, erőszak má­sutt a becstelenség, a rossz­indulatú ha­zugság, az ámí­tás, az élethez va­ló felelőtlen vi­szo­nyulás, a fo­ko­zott individua­liz­musból gyöke­re­ző önzés és ke­gyetlenség – tár­sadalmunk megannyi kórsága – üti fel a fejét. A történet szö­ve­vényes ugyan, de könnyen kö­vet­hető, mindenkinek van vala­mennyi vaj a fején, felületes kapcsolatok jel­lemzik a szerep­lők életét, a szer­ző vélt vagy va­lós okok miatti konfliktusok so­rával fűszerezi a történetet. Hogy a fergeteges rö­högés elle­nére mennyire szomo­rú és sivár lehet a frusztrált fér­fiak világa, egyér­tel­műen utal a szerző nyil­ván­va­lóan rosszin­du­latú stereotí­piával, amely szerint, min­den nő szajha.
Az előadás egyik erőssége az egészséges humor, illetve a sze­replők által előadott zenei beté­tek, amelyek határvonalakat szab­tak ugyan a történésnek anél­kül, hogy megtörjék a zenés vígjáték egységét. Érdekessége a produkciónak, amely sikerrel öt­vözi az örömjátszást a kemény előadói munkával, az, hogy a megszokottól eltérően a darabot maguk a szereplők rendezték a szerző szövege és Pászt Patrícia fordítása alapján, Kedves Emőke rendező ebben az esetben a mű­vé­szeti koordinálását végezte. A “rendezőtlenség” állapota ér­de­kes módon nem eredményezett ká­oszt, nem fuccsolt be a darab, ha­nem érezhető módon színmű­vé­szek és közönség együtt élvezték a lengyel szerző, kiadós férfi­mun­kának is nevezhető darabját.