Aki nem ismeri a környéket, Széphelyen (Jebel) biztosan nem fordul le balra, a kedves hangzású nevet viselő evangélikus-lutheránus fészek, Lieb­ling felé, azért, hogy Józsefszállásra jusson.Tábla nem jelzi az ország­úttól alig pár kilométerre fekvő egykor színmagyar faluba vezető utat, ma­gunk is csak egy sok évvel ezelőtti, zimankós téli időben megtett utazás foszladozó emlékeivel kanyarodunk a falu irányába, amelyet fennál­lása során hol Liebling, hol Széphely részeként tartották számon, ön­álló települési státuszt csak 1956-ban nyert. Közigazgatásilag ma Temescserna (Cerna) faluval és a községközponttal együtt alkotják Lieb­ling községet. A statisztikák szerint 1966-ban 367 magyar, 53 román nemzetiségű személy lakott a faluban, de mint később megtudom, már az ötvenes évek közepén is összevont osztályokban folyt magyar nyelven az oktatás. Mészáros Mária például 1955-ben volt első osztályos, rajta kívül még három kislány és két fiú (egyikük későbbi férje) kezdte életének legelső iskolai évét a faluban.

Már Széphelyről is jól látható a jó­zsef­szállási templom (címlap) impozáns tornya, ami nagy számú és erős közösségre en­ged következtetni. A sebességkorlátozást betartva, nem egészen két perc alatt ha­lad át a településen az utazó. A csendes főutcán haladva egy-két helyen táblákról kínálják megvásárlásra a telkeket, a kisebb-nagyobb lakóházak sorából kitűnik a jól karbantartott, a hívek gondoskodásáról árulkodó templom épülete, az ud­var­ra nyíló ajtó vaslemezébe az „áldás és béke” szavakat vág­- ták bele annak készítői, összekötve létünk két – égi és földi – dimenzióját. A kultúrház épülete is kiemelkedik környezetéből, láthatóan teljeskörű felújítást végeztek el az épüle­ten. A tágas főutca házai közül néhány máig őrzi az alföldi telepesházak építészeti jellemzőit – a telekre hosszan befelé húzódó, istállóval vagy gazdasági épü­lettel végződő építmény, az udvar fe­löli oldalán végigfutó fedett ganggal, ide nyílik az utcaajtó, az utcai fronton két kisméretű ablak – , másokat láthatóan átalakítottak, korszerűsítettek és néhány mostanában épült, mu­tatósabb ház is látható. A falu végén, a vasúti átkelőhely előtt pár száz méterrel áll az állomás meg­viselt épülete, itt 2014. február 27-én állt meg az utolsó vasúti szerelvény.
De az idő nem állt meg Józsefszálláson, ezt inkább tükrözi a falu egyetlen, a főutcával párhuzamosan húzódó, köves mellékutcája. Itt minduntalan felújítás alatt álló, vagy felújított, sok új, tágas kert­tel, udvarral és gondosan nyírt gyeppel körülvett építményt is látni. Sok helyen tekintélyes méretű kéményt is, ami központi fűtési rendszerre, vagyis magasabb komfortszintre utal. Az új há­zaknál „törvényszerűen” mindenütt grill­sütők és hintaszékek, néhol a kánikulai melegben hűsölési lehetőséget biztosító felfújható medencéket, gyömölcs­fákat, dísz­- cserjéket láthat az,aki elég kí­váncsi benézni a kerítések mögé is. A há­zak körül általánosan zöldséges kertek, amelyekben láthatóan szenvednek a nagy melegtől a termesztett növények, és a határban a kukorica sem nőtt egy mé­ternél magasabbra. Ahol egyáltalán kialakultak, ott a kukorica csövek nem egé­szen arasznyiak… Örülhet az, aki né­mi kukoricát betakaríthat idén József­szál­láson.

Miután egy lelket sem látok az utcán, a templom szom­széd­ságában érdeklődöm a magyarok felől. Megtudom, hogy „a templom és a kultúrház közötti ötablakos házban” kell keresnem azt, aki „mindent tud Józsefszállásról”. Az említett helyen találkozom Mészáros Máriával, akinek bölcsője Józsefszálláson ringott és kis temesvári kerülővel ugyan, de immár majdnem hetven éve hű­séges a szülőfaluhoz.
Miután lecsendesedtek az idegen meg­jelenését jó nagy hangerővel jelző házőrzők, a hűvös és minden szükségessel felszerelt hátsó konyhában – beszél­ge­tőtársam elmondja, hogy a szépen be­- rendezett helyiségben jó harminc évvel ezelőtt három fejőstehén ropogtatta a szé­nát! – folyik a beszélgetés.” Születési anyakönyvi kivonatomban még Széphely szerepel, de még abban az évben „átkerültünk” Lieblinghez, ez nem változ­ta­tott semmit a józsefszállásiak életében. Aki szeretett dolgozni, idehaza a termelő­szövetkezetben meg a háztájiban végezte a dolgát, akit meg a gyári munka vonzott, esetleg szakmája miatt a városban talált munkát, az meg ingázott. Volt o­lyan időszak, amikor nemigen lehetett ülő­helyet találni a Józsefszálláson keresztülhaladó vonatokon, ma meg nem is jár már vonat mifelénk – emlékezik vissza a régi, szebb időkre Marika néni. – Pe­dig mindig nagyon barátságos, jó hely volt a mi kis falunk, és sokan ragaszkodunk ma is hozzá. Amikor huszonkét évvel ezelőtt drága férjem, alig negy­- venhét évesen hirtelen meghalt, én ide a szülőházba húzódtam. Az elmúlt évek alatt a korombeliek közül is többen hazaköltöztünk Temesvárról, de ezzel e­gyütt manapság már alig vagyunk hú­szan alkalmanként a szentmisén. So­kan nagyon öregek, betegek, a fiatalabbak meg vagy beköltöztek a városba, e­gyesek idegen országokban találták meg a számításukat. Pedig idehaza is megélt, aki nem félt a kemény munkától – mondja Marika néni.– Szerte a faluban minden házban tartottak állatokat, nálunk mivel érdekes módon a hentes szakmájú férjem nagyon szerette az állatokat és értett is hozzájuk, kilenc tehenet gondoztunk, amikor meghalt háromszáz ötvenet számláló birkanyájunk volt, disz­nók és aprójószág… Amíg még bírtam erő­vel, néhány évvel ezelőtt a fiam fajtiszta szárnyasok tenyésztésével foglalkozott és több mint hétszáz fajtyúknak, galambnak viseltem gondját! Rengeteg munkával járt ekkora állomány fenntartása, de mi nagyon szerettük ezt a munkát, hiszen ebbe születtünk és gyerme­- keink is sokat segítettek, ezért nem éreztük megerőltetőnek. De akkoriban mindenki így élt a faluban!

Telepesház

A felújított kultúrház

Gyermekeink Szegeden az ottani pia­rista iskolába jártak (Dugonics András Piarista Gimnázium – szerk megj.), ugyanis lelkipásztorunk, ft. Kóbor György vikárius úr köz­benjárására több környékbeli, tehetséges és a vallás iránt érdeklődő fiatalt vettek fel annak idején a szegedi iskolába. Végül István fiam nem választotta a lelkészi pályát, de nem szakadt el a templomtól, ma is rendszeresen végez kán­tori szolgálatot. Férjem halála után ha­zajöttek, mert úgy érezték, hogy mellettem a helyük, és nélkülük nem is hiszem, hogy boldogultam volna azokban a nehéz hetekben, hónapokban!
A gondosan felújított templom bizonyítja, hogy hitéhez és az istenházához továbbra is ragaszkodik a helyi római katolikus közösség. Hogyan sikerült ilyen szépen felújítani a templomot? – kérdezem.
Sok évre visszatekintő története van a templomfelújításnak, mert ebben a kis közösségben csak igazi összefogással és áldozatvállalással végezhettük el ezt a nagy munkát. Pár évvel ezelőtt bedőlt a templom előtti kerítés. Mindenki szemét zavarta és sokan szégyenkeztünk is emiatt, de senki sem vállalta a kerítés meg­ja­vításának a kezdeményezését. Egy al­kalommal a szentmisét követően szóvá tette ft. Filip Dorin Gyula plébános úr, és akkor, mivel én szeretettel járok templomba,– hogyne járnék, hiszen itt kereszteltek!– meg hát szeretek ügyeket intézni, bennem van a szervezési készség, elvállaltam azt, hogy a falubeliek segítségével irányítani fogom az utca felőli ke­rítés újjáépítését. Házról-házra járva elkezdtem a gyűjtést a kerítésre, és sikerrel jártam, nagyon sokan a román családok kö­zül is adományoztak, mert ők is magu­kénak érezték ezt a közösségi ügyet. Nem volt egy előre meghatározott összeg, ha­nem mindenkinek azt mondtam, hogy a­mennyivel akar, annyival járuljon hozzá. Amikor összegyűlt a szükséges összeg, felfogadtam két fiatalt, Kollár szomszéddal pedig elmentünk Széphelyre, és megrendeltük a szükséges anyagokat, kerí- ­tésele­meket. Szépen meg is lett a kerítés. Aztán két szomszéd – azóta meghaltak mind a ket­ten, nyugodjanak békében – szólt, hogy jó lenne egy bejárót is megépíteni, hogy a plébános úrnak legyen hol megálljon az autóval. Összefogással ezt is megcsináltuk. Később felvetődött a temp­lom bejárati és a sekrestyébe vezető aj­tóinak a kicserélése. Való igaz, hogy igen megviselt állapotban voltak az aj­tók és nem szabványméretűek, ezért viszonylag nehezen találtunk kivitelezőt. Elő­zőleg hosszabb ideig gyűjtöttem a pénzt, ugyanis jelentős – ezerkétszáz eurónál nagyobb – összegbe kerültek az aj­tók. Tanácskoztunk a falubeliekkel is, a vikárius úrral is, majd a plébános úrral elkezdtük felkeresni a környékbeli asztalosműhelyeket. Széphelyen, Dettán, Szta­morán is érdeklődtünk, végül is egy újkissodai mesterember elvállalta a mun­kát. Szerencsénkre magyarul is beszéltek ott, és sikerült megegyezni. Vé­gül is szerencsésen kicseréltük az ajtó­- kat. És szintén közösségi összefogással cseréltük ki a vihar által megrongált keresztet is a templomtoronyban. Négy vagy öt évvel ezelőtt a plébános úr kijárta a templom külső tatarozását, és így teljesen megújúlt a mi templomunk. Jó két évvel ezelőtt megkerestük Munteanu Ioan Gheorghe polgármester urat, és ő akkor megígérte, hogy az önkományzat segítségével villamosítjuk a harangozást a templomban. Ez komoly anyagi kiadással járt, ugyanis drá­ga berendezések szükségesek ahhoz, hogy háromszor naponta önműködően beinduljanak a harangok. Láttuk, hogy az önkormányzat nagyon szépen felújította ebben az időben a kultúrházat és környékét – sajnos magyar rendezvényre már aligha kerül sor az új kultúrházban, egyszerűen nincs kinek szervezni – más beruházásokat is végeztek, nem akartunk alkalmatlankodni, de azért néhányszor rákérdeztünk mikor kerül sorra a mi templomunk? Végül is idén szólt a pol­gármester úr, hogy elkülönítették a szükséges összeget a költségvetésben, és ha­marosan kezdődhet a munka. Istennek hála, az elmúlt héten fejezték be, és azt hi­szem minden józsefszállási szíve megdobban, amikor reggel hat órakor, délben és este hét órakor meghallják a templomunk haragjainak hangját! Az önkormányzat további tervei között szerepel a temetőbeli kápolna felépítése.”

Valószínűsíthető, hogy Józsefszállás lakossága nem csökken, mert végigjárva a kis telelpülést láthattuk, hogy több helyen is épülnek az új lakóházak. Elérhe­tő áron kaphatók telkek, Temesvár sincs na­gyon messze, és aki szereti a csendes falusi életet, Józsefszálláson megtalálja. Csak a magyar közösség fogy el lassan, ma­gyar szó kizárólag családi körben és a szentmiséken hangzik el, évről évre né­hány új sírhalom – fejfáján magyar névvel – figyelmeztet arra, hogy az 1870-ben telepített kis falu magyar közössége létének utolsó óráit, perceit éli.