“Háború van! Mindenki gondolja meg, hogy mit mond, mit nyilatkozik és mit oszt meg, mert egy rossz mondat több kárt okozhat, mint a fegyverek” – áll a Kárpátalja.ma, kárpátaljai magyar hírportál fejlécén.
A szabad vélemény nyilvánításhoz szokott ember szá­má­ra döbbenetesek a fenti sorok a gúzsba kötött szabadság üzenetét is tükrözik. Háborús körülmények között (talán) elvárható a lakosságtól, hogy diszkrétebb legyen az egészséges önvédelem érdekében, ezzel elkerülve a ha­dászati titoknak minősülő adatok, helyzetek kifecse­gé­sét az esetleges ellenséges kémeknek. Bár valljuk be, a huszonegyedik századi technikai fejlesztések birto­ká­ban, amikor mindenki, mindenkiről, mindent tud, ez in­kább a szovjet rendszer csökevényeként értelmezhető. Ma­gyarul: ma Ukrajnában szabad hallgatni. Annak, aki szabadjára engedi hangját és elmondja amit gondol, sza­bad félni az esetleges retorzióktól, szabad félni az orosz rakéták becsapódásától, a nőknek, gyermekeknek szabad elmenekülni idegen országokba, idegen jóakarók segítségére szorulni… Szabad meghalni, ahogy harc köz­ben életét vesztette a toronyai Pál László és öt társa az ökörmezői kistérségből. A Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának szabad eltávolíttatni a mun­kácsi vár bástyájáról a Turul-emlékművet és helyére az ukrán állam jelképét elhelyeztetni. Ismét idézet a Kár­pát­alja.ma magyar hírportálról: “Ahogy a portálunk 2018-ban hírt adott róla, az emlékműcsere feltehetően vá­lasz a magyar kormány “ukránellenes és Ukrajnával szemben ellenséges retorikájára”. A munkácsi polgár­mesteri hivatalnak eltökélt szándéka, hogy Ukrajna állami jelképével váltsa fel a Magyarország “katonai ere­jét jelképező” turulnak a város fölé magasodó emlékművét. A tanács 2022. október 13-án fogadta el a Tu­rul-emlékmű eltávolításáról, az ukrán címer kihelye­zéséről szóló határozatot. A turulmadarat még aznap, a döntést követő pár órán belül eltávolították az obe­liszkről.” A mostani döntés azért is furcsa – tesszük hoz­zá –, mert sajtóhírek szerint a Munkács jelképének szá­mító turulszobor a korabeli városvezetés kezdeménye­zé­sére került vissza eredeti helyére még 2008-ban, a közös történelmi múlt és a nemzetiségek békés egymás mellett élésének jegyében! Meglátásom szerint a jelkép gyors el­távolítása is régi beidegződésről árulkodik: még mi­előtt bárki is észbe kapna, érdemben megakadályoz­hatná a kivitelezést, el kellett tüntetni a turult. Sajnos, az utóbbi száz esztendőben sok helyen megéltük már kö­zösségi vezetőink, jelképeink egyik percről a másikra való eltűnését. A Kárpátalján végzett utolsó, 2001-es uk­rán népszámlálás során összeírt 151.533 magyarnak meg legyen elegendő, hogy a háborús körülmények mi­att, hallgathatnak! Legyen elég, hogy meghalhatnak Ukrajnáért a harctereken a katonák és lakhelyükön az ártatlan polgárok, legyen elég, hogy viselhetik a háború ne­hézségeit, az üzemanyag- és áramfogyasztás korlátozását. Bizonyos, hogy azoknak, akik elrendelték az ezer­éves ma­gyar jelenlétre utaló szimbólum eltá­volí­tá­sát, már nem bántja a szemét a turulmadár. Lehet, hogy elégtételt, honfiúi büszkeséget éreznek, mint azok az elő­deik, akik Erdélyszerte, a Délvidéken, a Felvidéken és másutt rombolták le a magyar emlékműveket. Bizonyos vagyok ab­ban, hogy rengeteg, nem magyar nemzetiségű tisztes­séges, munkácsi polgárnak bántja a szemét a megcson­kított emlékmű. Bizonyos, hogy megdobban a szívük a­zok­nak, akik ragaszkodnak városukhoz, és felte­szik ma­guknak a kérdést: kinek használ ez a jogilag ta­lán alaposan alátámasztott, de nehezen megmagya­rázható pusztítás? És talán azon is elgondolkodnak a na­cionaliz­must elutasító munkácsi ukránok, magyarok, oro­szok, ru­szinok és akármilyen nemzetiségűek, hogy ezek után mi következik? A magyar múlt, a hős várvédő nagyasz­szony, Zrínyi Ilona és fia, a magyar szabadság­ért mindent feláldozó II. Rákóczi Ferenc emlékét eltörlendő, netán elbontják a munkácsi várat, széthordják a várdombot? A mai hatalmasok nem tudják, hogy emlé­kü­ket nem csak a kövek őrzik, hanem a magyar lélekben él század­ról századra tovább? Mostani cselekedeteikből ítélve, azt sem tudják a mai hatalmasok, hogy országuk csak ak­kor lehet igazán boldog és hatalmas, ha minden ott élő népnek, közösségnek érzéseit, emlékeit tiszteletben tartják. Ha értéknek tekintik a kisebbségi közös­ségeket, és homogenizációs törekvések helyett, a több­ségi hatalmasok segítenek a kisebbségeknek anya­nyel­vük, hagyo­mányaik, műemlékeik, katonai temetőik, emlékjeleik meg­őrzésében. Ennek tudatában, sorskö­zösséget vállal­va a munkácsi magyarokkal, nem reménytelen abban bíz­ni és kötelességünk is a bizakodás, hogy egyszer “visszaszáll a turulmadár” Munkács várára is.