A Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként, és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát – áll az elektronikus lexikonban.
A nyolcvanas években vagy azelőtt sem itthon, sem otthon szó sem volt a magyar kultúra napjáról. Ideát a Himnuszról nem volt szabad tudni (nem hetvenkedtünk ugyan, de majndem mindannyian ismertük az első szakaszt!), örültünk, ha Petőfi Sándorról megemlékezhettünk, mert aztán gyors ütemben követték egymást, kisebb nemzeti ünnepként, Eminescu születésnapja, a román fejedelmeségek egyesülésének napja, majd a sajtóban és a valóságban is hatalmas őrjöngést kiváltó össznépi hacacáré, a Kárpátok géniuszának születésnapja zárta a januári tartalomszegény kirakatrendezvények sorát.
Érthető, hogy gyakorló szülőkként, mindig nagy örömmel fogadtuk az iskolákban, templomokban kultúránk ünnepnapja alkalmából szervezett rendezvényeket. Gyer­mekeink lelkesedéssel meséltek a Himnuszról, énekelték első versszakát, amelyet a templomból már ismertek, rajzokat készítettek az ünnepnapra, koruknak megfelelő verseket tanultak, később tartalmas előadásokban szerepeltek. Mi meg a kétezres évek elején örömmel nyugtáztuk, hogy gyermekeinkkel együtt immár szabadon élhetjük meg magyarságukat, meríthetünk együtt kultúránk gazdag hagyatékából, jó esélyünk van egyénileg és közösségileg magyarnak megmaradni. Mert a Magyar Kultúra Napja, politikai meggyőződéstől függetlenül, szólt és szól kultúránk összetartó erejéről, évezredes hagyományaink, gyökereink megismeréséről és megóvásáról, továbbadásáról, nemzeti tudatunk erősítéséről, mindenkori tárgyi és szellemi értékeink felmutatásáról. Arról a láthatatlan, erős szövevényről, amelyben és amellyel élünk. Akár tudatosítjuk, akár nem, de bennünk él az előző nemzedékek minden jó és kevésbé jó vonása, az általuk továbbadott kulturális hagyaték, ott vagyunk a sorban és adjuk át gyermekeinknek, amit magunk is örököltünk. Lehet másutt jobban, könnyebben, gazdagabban élni, de biztos, hogy új, másként érző szívet nem adnak.
A mai változó világunk körülményei között is el kell mondanunk a fiatalabb nemzedékeknek, nem csak a Magyar Kultúra Napján, hanem ha kell ezerszer is, hogy a kultúránkhoz való ragaszkodás tartotta meg népünket ezer éven át a Kárpát-medencében. Különleges nyelvünk biztosította azokat a belső világokat, amelyekből sarjadtak a mindenkori írástudó nemzedékek, népünk bölcs befogadókészsége tett magyarrá számos népet, akik elfogadták hagyományainkat és értékrendünket. Népünk töretlen igaz­ságszeretete vitt sírba nemzedékeket Mohácstól, Világos/Aradig, Doberdótól a Don-kanyarig és ‘56-ig.
Amikor a jelenkort befolyásolni akaró izmusok hatására, gyermekeink, fiataljaink hitetlenkedve tekintenek ránk, mai ifjú európai polgárokként idejétmúltnak tekintik/ tekinthetik az anyanyelvhez, a közös kultúrához, a hagyományainkhoz való ragaszkodást, a Psalmus Hungaricus szavai nehezen felülírható, megszívlelendő normarendszert tárnak elénk és eléjük: „…Nincs más testvérem, csak magyar. / Ha virrasztok, miatta állok poszton, / csak tőle kérek kenyeret / s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. / Sok tévelygés és sok kanyar / után jutottam el ide: /ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi “de”… .” Naponta látjuk mennyire könnyen, a veszteség nagyságát fel sem mérve hagyják el nyelvünket nemzettársaink, váltják aprópénzre értékeinket azok, akiknek – Márai Sándort parafrazálva – egy nagyobb karéj kenyérért vagy miegymásért “lehull nevükről az ékezet”. Azt is tapasztaljuk, hogy manapság sokaknak már rohadtul cikis magyarul beszélni az utcán, vagy például a temesvári 6-os villamoson.
Mindezek ellenére 2023-ban, a Magyar Kultúra Napján innen, a Bánságból is még kijelenthetjük Vörösmartyval: „…megfogyva bár, de törve nem. Él nemzet e hazán” Itt vagyunk. Dönthetik szobrainkat, szétzúzhatják emlékjeleinket, helyenként jussunkat mások bitorolják, kivándorlás, elöregedés, asszimiláció ritkítja sorainkat, mégis itt vagyunk. Mert nem a sors szeszélyéből vagyunk itt, hanem mert itt akarunk lenni.