– beszélgetés Böjte Csaba ferences atyával, a temesvári Millenniumi templom ünnepén –

Nemrég ünnepelte alapítá­sá­nak huszadik évfordulóját a ha­tártalan jóhírnek örvendő, „dévai csodaként” számon tartott Szent Ferenc Alapítvány, melynek irá­nyítója, Böjte Csaba fe­ren­ces atya a kitaszított, szegény gyer­mekek jótevője, a Millenniumi templom búcsúja alkalmából Te­mesváron is a határtalan szeretet üzenetét tolmácsolta.

Húsz esztendő nagyon hosz­szú idő, azok a gyermekek, aki­ket először vett gondozásába már fenőttek… Hogyan tekint vissza az eltelt évtizedekre Böjte Csaba atya?
Egyetlen szóban kifejezve, iz­galmas volt az utóbbi húsz esz­tendő. Izgalmas, mert megta­pasz­talhattam, milyen hatalmas Urat szolgálhatok, hogy mennyi jóság, vidámság, ötletesség van Istennél, és ha mindannyian jó erő­sen megkapaszkodunk a ke­zébe, bizonyos, hogy e kéz soha el nem hagy bennünket. Min­den­kit csak arra buzdíthatok, hogy merjen megkapaszkodni az Úr ke­zébe.
Bizonyos, hogy húsz évvel ezelőtt is, más plébániák vagy parókiák ajtaján sok segítségre szoruló embertársunk kopog­ta­tott és kapott segítséget. Miért Déván hozta létre an­nak idején az Alapítványt?
A katolikus egyházban a pa­pok azokban a közösségekben szolgálnak, ahová elöljáróik kül­dik őket, én 1992-ben Dévára ke­rültem és hamar szembesültem azzal, hogy a dél-erdélyi hatal­mas ipari központok össze­om­lá­sát követően rendkívül súlyos helyzet alakult ki, óriási szükség volt mindenféle segítségre. Akkor úgy ítéltem meg, hogy a mostoha sorsú, társadalmilag kivetett gyer­mekek intézményes felkaro­lása, gondozása, nevelése olyan feladat, amelyet fel kell vállal­nom. Ha máshová kerülök, Isten segítségével talán mást, de vala­mit csak elkezdtünk volna.
Néhány héttel ezelőtt szen­telték fel – Zsombolya után immár a Bánságban is a má­sodik – a Szent Ferenc Ala­pít­vány legújabb, Óteleken létre­hozott gyermekotthonát…
A lehető legegyszerűbben hoz­zuk létre ezeket a házakat. Legtöbbször egy-egy család vesz magához hét-nyolc, vagy több csa­lád tizenegynéhány, akár húsz gyer­meket is, és a legtermé­szete­sebben családi életet élnek. Eb­ben a leghétköznapibb dolgoktól, a bonyolult lelki problémákig, megoldásra váró feladatokig min­den benne van. Óteleken is hasonló, családias körülmé­nye­ket biztosító otthon kialakítása van folyamatban az egyház, az önkormányzat és a falu lakossá­gá­nak az együttműködésével. Meggyőződésem, hogy minden vá­rosban, minden faluban kelle­ne legyen ilyen mentőcsónak sze­repét betöltő otthon a sodródó, számkivetett, bajban levő gyer­me­kek számára, amely bármikor, éjjel vagy nappal, szeretettel képes befogadni őket. Ez nem az anyagiakon múlik, egyszerűen nagyon nagylelkű emberekre van szükség, akik vállalják a sok­gyer­mekes nagycsaládot, ennek gondjait és örömeit egyaránt. Mi nem intézményeket hozunk létre, ahol nyolc órai munkát követően jönnek-mennek az emberek, ha­nem az esetenként elvesztett csa­lád szerepét teljességgel betöl­tő… családokat alapítunk.
Az utóbbi években Csaba atya írásaiban a végtelen gon­do­lata gyakran megjelenik, mit jelent, hogyan értelmezhető ez?
Tudjuk, hogy a szeretet, az vég­telen, én azt látom, hogy na­gyon-nagyon fontos a végtelen Isten irányába való nyitottság, hogy megértsük, az ember nem e földi néhány évtizedes életre rendeltetett, hanem örök életünk van. Isten hosszú távra tervezett bennünket. Hihetetlenül nagy kaland, hogy a nagy Isten meghívott mindannyiunkat, hogy az Ő asztalánál üljünk. Az is nagy dolog lenne, ha Ferenc pá­pa egy teára meghívna, ennél mennyivel nagyobb dolog az, hogy a mi nagy Istenünk mind­annyiunkat szeretettel hazavár. A végtelen Isten irányába mutat.
Általános az a vélekedés, hogy nehéz időket élünk, szám­ta­lan globális probléma van, könnyen végveszélybe kerülhet az emberiség. Ebben a kontex­tus­ban, hogyan látja a jöven­dőt Böjte atya, és ebben a ma­gyarság jövőjét?
Nem annyira rosszak a kilá­tásaink, mint ahogyan sokan ér­zik. A gonosz lélek szeretné el­hitetni velünk, hogy nincs to­vább, hogy nincs jövendő, hogy mekkora gondot jelent a kör­nyezetszennyezés, az energiahor­dozók megtermelése, ezeknek rend­kívül magas ára, a globális fel­melegedés meg sok más prob­léma fenyegeti létünket. Hogy pánikba essünk, a kétségbeesés uralkodjon el rajtunk. Meggyő­ző­désem, hogy mi a hitünkkel ké­pesek vagyunk minden akadályt legyőzni, a hegyek is kettésza­kadnak, Jézus szavai mindig bá­torítást nyújtanak, hiszen amint kinyilatkoztatta, nem kell fél­nünk, mert Ő mindig mellettünk áll. Mi az Ő hangjára figyelünk, és bizakodás tölt el bennünket: tudjuk, hogy van remény. Példa erre a mai nap is, amikor lám, Temesvár polgármestere romá­nul köszöntött, a magyarországi minisztériumi küldöttek magya­rul köszöntötték az ünnepet, és mindannyian összefognak, hogy a Millenniumi templom előtti tér és maga a templom megújuljon, és ennek az összefogásnak a gyümölcseit mindannyian már láthattuk. Úgy gondolom, hogy mindez reménnyel tölthet el. És az is, hogy a város e fő terén há­rom nyelven szólalnak meg egy­házi elöljáróink, gyermekeink za­vartalanul mutathatják be ha­gyo­mányainkat. Ez a bizakodás kell minden fiatalt cselekvésre ösz­tönözzön, hogy merjenek csa­lá­dot alapítani, dolgozni, helyt­állni, otthont építeni és álmokat szőni. Nem szabad a reményke­dés hangját a köztudatból, a köz­beszédből kiiktatni.
Miután elhagyják az ottho­nokat a gyermekek, tartják velük a kapcsolatot?
Húsz évvel ezelőtt fogadtuk be az első gyermekeket, akik azóta felnőtt emberek. Most mint­egy kétezernégyszáz gyer­mek­ről gondoskodunk, az eltelt évek alatt több mint ötezer gyer­mek fordult meg az otthonaink­ban. Egyesek egy-két évet, de volt olyan neveltünk is, aki ti­zen­öt évig volt a gondozásunkban. Ahogy a családban történik, a felnőtt gyermekek kirepülnek a családi fészekből, és saját álmaik megvalósítására indulnak. A vi­lághálónak, telefonoknak kö­szön­hetően lehetőségünk van ar­ra, hogy sok-sok gyermek továb­bi sorsáról legyen tudomásunk. Együtt örülünk egy-egy házas­ság­nak, még akkor is, ha sokszáz kilométerre történik az esemény, szintén örülünk, amikor gyer­mek­áldásnak néznek elébe a gyermekeink, nincs ebben semmi különleges.
Csaba testvér híres ember, munkásságát díjakkal, kitünte­tésekkel ismerték el a legma­gasabb szinteken. Elégedett?
Teljesen elégedett vagyok, annyi mindent vittünk véghez ezekben az esztendőkben, annyi­féle módon szolgáltuk a gyer­me­kek érdekeit, hogy visszatekintve a megtett útra elégedett lehetek, és elégedettek lehetünk mind­annyian, akik Istennek e pro­jekt­jében résztveszünk. Én hiszem, hogy amit Istentől kérünk, Ő meg­adja nekünk – hát miért ne lennénk elégedettek és boldo­gok? Én ezt az örömöt és bol­dog­ságot kívánom és kérem a Jó­is­tentől népünk számára, ma is, a Magyarok Nagyasszonya ünne­pén.