Valamikor, jó harminc évvel ezelőtt egyik áldott emlékű kollégám az írás és az írott szó hatalmára hívta fel a figyelmemet, kitérve az írástudó, az író ember felelősségére. Ezért is óvakodom szentenciákban kifejezni véleményem, ítéletet mondani bármi felett is. Bírálni is, csak módjával, mert általában még a jószándékú bírálat is legtöbbször sértődéssel jár. Az egyenes beszéd miatt valaki mindig megsértődik, valaki hiúságát sérti, valaki úgy érzi, hogy igazságtalanság áldozata.
Eddigi életemben összesen négy alkalommal szembesültem azzal, hogy valakik, akik elsajátították ugyan a betűvetés mesterségét, azt gondolták magukról, hogy írni is tudnak. Könyvek formájában kinyomtatták azt, amit papírra vetettek, újabban a közösségi oldalakon tettek és tesznek közzé tartalmakat. Szabad országban élünk, aki késztetést érez gondolatainak megosztására és anyagi fedezete is van hozzá, azt nyomtathat, amit akar, nincsen semmilyen korlátozás. Az igencsak lazán kezelt (deontológiai?) szabályok megengedik, és nyomdafestéket láthatnak például rasszista, kirekesztésre vagy megbélyegzésre buzdító, csúsztatásokra, hamisításokra alapozódó, erősen megkérdőjelezhető, vagy egyszerűen csak bugyuta tartalmak. A virtuális térről pedig jobb nem is beszélni…
Amikor egy-egy kétes értékű kiadvány megjelentetését szerzője ismerősöknek, barátoknak, esetleg szűkebb környezetének szán, az magánügynek minősül, szerzője viseli a tartalmakra vonatkozó felelősséget.
De, amikor közösségi értékek bemutatására, méltatására vagy leírására adja fejét valaki, akkor elvárható a szerzőtől a megbízható, hiteles forrásból való dokumentálódás igénye, a tájainkon túl sok évtizedig alapkövetelménynek tartott csúsztatások, történelemhamisítások mellőzése.
A minap olvastam egy temesvári értékeket népszerűsíteni hivatott vaskos kiadványban mindjárt a legelső oldalon például azt, hogy a mai bánságiak (bănățenii de azi) elődei voltak a „pelasgi (számomra azonosíthatatlan népesség, talán a besenyőkre gondolt a szerző), indo-europeni, traci, geto-daci, daco-romani, valahi cu popoarele alogene asimilate…”. Erre szokták mondani, hogy no comment. Az is a bevezetőben van leírva, hogy az első román király idejében történt, szó szerint idézem „…eliberarea Transilvaniei de trupele maghiare”, amit a magyar nyelvű szövegben így tolmácsol a fordító: „… Erdély felszabadítása a magyar csapatoktól.” Az, hogy a szerző miként is gondolja, hogyan viszonyul a térség történelméhez, mennyire viseli szívén a hitelesség követelményét, legyen az ő baja. Az, hogy a magyar fordító szemét nem szúrta ki a durva hamisítás, az már a mi bajunk! A mi bajunk az is, hogy a fordító például Ligheti Miklós „Nikolaus”-ként írja le a magyar szobrászművész nevét, az egykori Magyar Királyi Állami Felsőbb Leány­iskola egyszerűen csak Nemzeti Főiskolaként szerepel, pestiesen szólva nem semmi, hogy Temesváron van Igazságszolgáltatás park, meg Polgári park, és az sem, hogy az 1700-as években működött Temesváron az, idézem, „rascsián magisztrátus”. Mindezeket a könyv nem egészen tíz percig tartó lapozgatása alatt jegyeztem ki. Nem ismerem annyira sem a szerb, sem a német nyelvet, ezért csak keveset olvastam bele a német és a szerb szövegekbe! Tudom, hogy senki sem tökéletes, csak az nem téved, aki nem tesz semmit. De, aki fordításra adja fejét, NEM SZABAD, még egyszer, nyomatékosan NEM SZABAD, megengedhetetlen, hogy ennyire felületesen bánjon a szövegekkel és a nyelvvel. Nem csak azért, mert önmagáról állít ki bizonyítványt, hanem azért, mert a KÖZÖSSÉGET hozza nehezen minősíthető helyzetbe. Nem kell különösebb fantázia elképzelni mit gondolnak a Temes megyei magyar közösségről, mondjuk Temesvár magyarországi testvérvárosa, esetleg a szomszédos testvérmegye elöljárói, vagy másutt élő magyarok, akikhez eljut(hat) e kötet és a magyar nyelvű fordítást elolvassák. Ha rendelkeznek a kellő lelkierővel…
A szerző nyilvánvaló, akár jóként is minősíthető szándéka ellenére – öt nyelven olvashatók a város épített értékeit, az itt élő népek emlékjeleit részletesen bemutató, bőségesen illusztrált és adatolt, végső soron a várost népszerűsítő szövegek! – mégis baj van ezzel a könyvvel részben a történelmi tények ferdítése, csúsztatása, vagy mellőzése, részben a magyar nyelvet szinte minden harmadik sorban megtipró fordítás miatt. A Jóisten mentsen meg attól, hogy évek, évtizedek múlva ez a kötet szolgáljon hivatkozási alapul a majdani Temesvár/Bánság-kutatók számára!
Intő példa kell legyen számunkra a kötet: saját jól fel­fogott érdekünkben, mi magunk kell, a magunk közösségi ügyeit irányítanunk! Gyermekeink, unokáink érdekében, NEM SZABAD hagynunk, hogy kivesszen a közösségi tudatból elődeink városépítő munkája! Rajtunk áll hitelesen tolmácsolni, bemutatni a temesvári, a bánsági magyar közösség értékteremtő történelmi szerepét e térségben. Ezért is, csak üdvözölni lehet a temes­vári Értéktár Egyesület könyvnyomtatási törekvését, amelynek megvalósulásával, Temesvár emlékjeleit tartalmazó igényes kivitelezésű albummal gazdagodhat a város.