1920. június 4-én a versailles-i Nagy Trianon-palotában aláírták az első világégést lezáró békeszerződést, amely Magyarország területét 282.000 négyzetkilométerrről  93.000 négyzetkilométerre csonkította. Kilencvennégy esztendő elmúltával Ausztráliától Kanadáig, a múlt tragédiáját nem feledve, a jövőbe vetett – majd egy évszázad elmúltával kijelenthető – bizakodással emlékezett és ünnepelt a világ magyarsága.

Temesváron, a magyar közösség a szabadságvágy és az összetartozás üzeneteit tartalmazó helyszíneken, a Mária téren és refor­mátus palotában megtartott ökumenikus rendezvénynyel ünnepelt. A történelmi egyházak és a Temes megyei RMDSZ szervezésében, Dózsa György kínhalálának feltételezett he­lyén, a te­mes­vári magyar közösség egyik szakrális helyszínén az ünnepi ha­rangjátékot kö­vetően a kö­szöntötte az egybegyűl­te­ket nt. Fazakas Csaba esperes, aki beszédében a szabadság eszméjének év­századokon át tartó to­vább­élését méltatta. A te­mesváriakkal együtt ünnepelt Füzes Oszkár, Ma­gyar­or­szág Kül­ügy­mi­nisz­té­riu­ma Kulturá­lis és Tu­do­mány­­dip­lomá­ciai Fő­osz­tályának főosztályvezetője, Csulák Péter ko­lozsvári magyar konzul, Marossy Zoltán temesi al­ispán, Halász Ferenc, Te­mes me­gyei RMDSZ-el­nök, a történelmi egyházak képviseletében ft. Kapor János, a Millenniumi temp­­lom plébánosa, nt. Kovács Zsombor evangélikus, Boros Róbert baptista lelkipásztorok.

Ünnepi be­szédében Halász Ferenc, Dózsa György kivégzésére utalva vont párhuzamot az 1514-es s az azt követő, a magyar királyság fennmaradása szempontjából végzetesnek nevezhető történelmi események és az 1989-es nemzeti feltámadással felérő forradalmi események között, hangsúlyozta az emlékezés fontosságát. “Úgy tűnhet, hogy a nemzeti összetartozást a tragikus események erősítik a legjobban, hi­szen történelmünket végigkísérik a nemzeti szabadságért és a társadalmi igazságosságért való küzdelmek. A dálnoki Székely Dózsa György által vezetett parasztháború is ennek szellemében tört ki, és Te­mesvár falai alatt ért véget. 1848-ban úgy nézett ki, hogy sikerül megszerezni a szabadságot, de ezt a szabadságharcot is Temesvár falai alatt verték le. Ma­gyar­ország XIX. századi néhány évtizedes felfelé íve­lését, 1920-ban újra ket­tévágták. De mindannyiunk közös reménységét nem tudták elvágni. Bizo­nyíték arra, hogy bennünket nem lehet megfosztani a szabadságunktól és ma­gyarságunktól, az 1989-es temesvári forradalom. Ezért június 4-én talán nem a történelmünk során bekövetkezett katasztrófákat kell számbavennünk, hanem a nemzeti összetartozásra kell gondolnunk, és nemzetünk valós, országhatárokon átívelő egyesülésére. Reméljük, hogy még sokáig fogunk június 4-én emlékezni, úgy, hogy erőt meríthessünk a hétköznapjainkban.”
A Temesvár lakossága által 1906-ban, Székely László főépítész tervei alapján állított Mária-em­lékműnél az anyaország, a kolozsvári konzulátus, az érdekvédelmi szervezet és a történelmi egyházak képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.

A Nemzeti Összetartozás Napjának temesvári ün­nepsége a belvárosi re­formátus templomban foly­tatódott, ahol a történelmi egyházak híveinek és lelkipásztorainak kö­zös­ségében, ökumenikus áhítat keretében tolmácsolta az ige üzenetét nt. Fazakas Csaba házigazda lelkipásztor, majd ünnepi be­szédben méltatta az esemény jelentőségét. “A Tria­nontól eltelt kilenc év­tized alatt hosszabb volt az az időszak, amikor nemzeti imádságunkat nem énekelhettük. Hosszú ideig csak a szüleink vagy nagyszüleink éleszthették bennünk a re­ménykedés lángját, ők a ha­zugság évtizedeiben el­mondták nekünk az igazságot. Kilencvennégy év alatt sokan sokféleképpen akartak bennünket beolvasztani, megfélemlíteni, megkínozni. Sikertelenül, mert mi megtanultunk állhatatosakká lenni és re­mény­kedni. Ma elmondhatjuk, hogy a kilencven évig szétszakított nemzetünk egy­re inkább egyesül és összetartozik.” Nemzeti imánk közös eléneklését követően, Mátray László szín­művész Reményik Sándor: Gyűrűt készíttettek című versével adózott az ünnepnek.
Ünnepi be­szé­dében Füzes Oszkár te­mesvári élményeihez visszanyúlva, az újrakezdés, a reménység, a kitartás, az örök esély helyszíneként fo­galmazta meg Temes­várt. “Ennek a városnak, a Bánságnak olyan történelem adatott, amelyet távolról nézve csak irigyelni lehet. Kö­­­zelről szemlélve csak elképedve, mély tisztelettel lehet végignézni és gondolatban végigélni mindazt amit ez a népesség átélt, újból és újból bizonyítva, hogy még a legsúlyosabb helyzetből is fel lehet állni. Ma­gyar­ország egykori fővárosában, egy olyan városban, amely évszázadokon át volt más uralom alatt, sok szörnyűség történt ve­lünk, mégis itt vagyunk azon a helyen, ahol elődeink és kortársaink is bebizonyították, hogy a legreménytelenebb helyzetből is van kiút, és a legnagyobb fogyás közepette is el lehet indulni a gyarapodás irányába. Te­mesvár 1989-ben a vi­lág számra megmutatta mi a természetes. Ter­mé­szetes és normális, hogy ott ahol őshonos magyar közösség él, létszámától teljesen függetlenül egyenlő jogokat élvezzen a többséggel. Temesvár, no­­ha kényszeredetten szórványnak nevezzük, ha szórvány, akkor azt szórja szét minden ma­gyar­nak szerte e világban, hogy nem a mennyiség számít. Nem azt a két számot kell összevetni, hogy mi hányan és ők hányan, hiszen egyenjogúak vagyunk. Nem­ze­tünk újraegyesítésében na­gyon nagy szerepe van Temes­várnak.”
Csulák Péter konzul személyes hangvételű be­szédében a hajdani ha­talom által agyonhallgatott trianoni országvesztésre, a gyászünnepre szűk családi körben való megemlékezésekre, az igazság továbbéltetésére emlékezett, majd nemzetünk mindenkori egységét hangsúlyozva Karinthy Frigyes idősze­rű­ségében megható sorait osztotta meg az egybegyűltekkel, illetve köszönetét fejezte ki minden családnak, egyházi vagy világi intézménynek ma­gyarságmegtartó erőfeszítéséért. Magyarország kolozsvári konzuljának üzenetéhez kapcsolódva, Marossy Zoltán temesi alispán számvetéssel felérő beszédében tolmácsolta ünnepi üzenetét az egybegyűlteknek, hangsúlyozva a múlt, jelenkor és jövendő összefonódását és az ebből következő döntések fontosságát. “Ne­künk tudnunk kell, hogy mi történt kilenc­ven­négy évvel ezelőtt, azt is, hogy miért. Nekünk tudnunk kell, hogy ma Ma­gyarország, Erdély, Felvidék, Bácska, Kár­pát­alja, Bánság, Par­ti­um, Máramaros, Muravi­dék, Őrség együtt fog fejlődni. Azt is tudnunk kell, hogy versenyhelyzetet a Kárpát-medencében nem a magyar-román, ma­gyar-osztrák, magyar-szlovák, magyar-szerb vagy a magyar-ukrán “iszapbirkózás” jelenti, ha­nem a részvétel innen az Európa-Egyesült Államok, Európa-Kína, Eu­rópa-Brazília között ki­a­lakuló, eseteg más megmérettetések jelentik, melyben egységes kultúrnemzetként vehetünk részt uniós zászló alatt. 2010. óta június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja, ami azt bizonyítja, hogy Magyar­orszá­gon ismerik a múltat, elemezték, kiértékelték az egyetemes magyarság ér­dekeit, és megtalálták a sokak számára észrevehetetlen lehetőséget. A Trianon utáni lehetőséget. A Nemzeti Összetartozás Napján feltehető a kérdés: ismerjük, értjük történelmünket? Teszünk-e valamit naponta családunkért, közösségeinkért, régiónkért. Ha igen, ak­kor van jövőnk. Mi, bánsági magyarok Újszegedtől Orsováig, Újaradtól Pancsováig látjuk-e a jö­vendőnk csíráit, hi­szünk-e magunkban és régiónkban?Mert nagyon jól tudjuk mi történt itt ezelőtt kilencvennégy évvel, a mai helyzetünk is annak eredménye. De valójában tudjuk-e mit jelent itt a Nemzeti Összetartozás Napja? Ha igen, akkor biztos, hogy mindent meg­teszünk annak érdekében, hogy gyermekeink, unokáink nyelvünket, hagyományainkat megőrizzék és továbbadják. Mindnyájan hozzátehetünk a magunk értékeiből a magyar összetartozáshoz, a nyelvi és kulturális örökségünkhöz. Nem má­sok ellen, hanem önmagunkért. Itthon, a Bán­ság­ban.”
Az ünnepi rendezvény befejező részében a méltán híres Benedekfi testvérek, István zongoraművész és Zoltán hegedűművész, a zene felemelő világába kalauzolták el az egybegyűlteket.