Az idei évadban hat új szín­művésszel gyarapodott a Te­mesvári Csiky Gergely Állami Ma­gyar Színház társulata.
Csata Zsolt egyike, ha nem a társulat legfiatalabbb tagja.

Gyergyószentmiklóson szület­tem, de Gyergyócsomafalván él­tem, és előbbi városban jártam is­kolába, a középiskolát turizmus szakon végeztem el. Nem mond­hatom azt, hogy tudatosan ké­szül­tem a színészi pályára, tetszett a színház, érzékeltem, hogy az a meg­szokottól egy teljesen más világ. Néha elábrándoztam arról, milyen jó lenne színésznek menni, de halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kell hozzákezdeni. Ta­lán tizedikben a magyar­tanár­nőnk, Nagy Katalin, mindenkitől megkérdezte, milyen pályára ké­szül, és én azt mondtam, hogy szí­nésznek. Erre elcsodálkozott, és megkérdezte, ugyan hová készü­lök, Marosvásárhelyre vagy Ko­lozs­várra?. Én nem tudtam vál­a­szol­ni, mert igazából nem gon­doltam vé­gig a dolgot. Hazaérve be­ütöttem a keresőprogramba né­hány szót, a gép meg kidobta, hogy Maros­vásárhelyi Színmű­vészeti Egyetem. Két év leteltével oda jelentkeztem, Istennek hála fel is vettek, eltelt a három év és meg­hirdették a temesvári állást, jelent­keztem és … itt vagyok, Temes­váron.

Az egyetemi alapképzés ideje alatt, mit sikerült belegyö­mö­szölni a képzeletbeli batyuba, amellyel elballagott?
Szerencsémre bekerültem Harsányi Zsolt és Berekméri Katus osztályába, ami kiváló esélynek bizonyult, hiszen előb­bi­től ren­dezői meglátásokat, utóbbi­tól az alakításokkal kapcsolatos tud­nivalókat tanulhattam meg. Elő­fordult, hogy vizsgaelőadáson a rendező Harsányi Zsolt ­egy­fé­leképpen, Berekméri Katus egé­szen másként látta a dolgokat. Végül aztán kiköböztük melyik is a legjárhatóbb út. Nagyon sok ­min­dent tanultam a tanáraimtól, és a mesteri képzés során még biztos, hogy nagyon sokat. Mindezekből próbálom meg kihámozni azt, ami­re felépíthetem a saját utam. Amint azt tudjuk, nincs egységes recept a boldoguláshoz. Már másodévesen Vásárhelyen is lehetőségem adó­dott dolgozni az ottani színházban, egy musicalban játszottam – ez is kiváló iskola volt. Nem készültem feltétlenül színésznek, de jó dön­tésnek tartom azt, hogy ezt a pá­lyát választottam pár évvel ezelőtt. Azzal foglalkozom, amit szeretek, a próbák közötti időszakokban, né­zőként is szívesen megyek szín­ház­ba vagy más előadásra.

Járt már Temesváron, tudta, hová érkezik?
Először életemben, vagy két hó­nappal ezelőtt, a meghallgatás al­kalmával jöttem Temesvárra. Ed­dig csak nagyon keveset sike­rült felfedeznem magamnak a vá­rosból, igazán a tegnapi bemutató próbáira koncentráltunk mindany­nyian. Azt elsőre felmérhettem, hogy Vásárhelynél jóval nagyobb város, ahol bizony az utcákon szinte egyáltalán nem lehet ma­gyar szót hallani. Ezzel szemben be­szélnek franciául, angolul, né­metül, meg persze, legtöbben ro­mánul. Ez a sokszínű, de a meg­szokottól egészen más közeg szá­momra nagyon furcsa volt, viszont érzékelhető a város pozitív kisu­gár­zása. Nyilván ez egy nagyon szubjektív érzés, de úgy látom, hogy itt nincsenek annyira beleke­seredve az életbe az emberek, mint másutt.

Két hónap elteltével hogyan értékeli eddigi temesvári jelen­létét?
Már az évnyitón örömmel ta­pasztaltam, hogy mindenki teljes nyitottsággal, barátsággal viszo­nyult hozzánk, kezdő pályatár­sak­hoz. Érdeklődő volt mindenki, a tapasztaltabb kollégák egy pilla­natig sem éreztették velünk a tu­dásbéli különbséget. Elsőre hihe­tet­lennek tűnt számomra, hogy az egyetem befejezését követően alig pár hónappal, szerződéssel a zse­bemben, állandó munkahellyel ren­delkezem, ráadásul egy, a nagy Silviu Purcărete által rendezett darabban debütálok Temesváron. Fél évvel ezelőtt erre gondolni sem mertem volna, persze bevallom, nem is reméltem sorsom ilyen alakulását, akkor inkább az ese­dékes vizsgákra koncentráltam. Ismétlem, debütálni Purcăretevel, nem mindennapi dolog, rendkívüli szerencsének tartom. Valamilyen csoda folytán, a teljes művészi csa­pat, magyar, német és román, első perctől megtalálta a közös hangot, számos ötlet épült be az előadás­ba. Számomra valamilyen szinten gondot jelentett a román nyelv, ugyanis gyergyói létemre, csak részben sikerült elsajátítanom a nyelvet, nyelvérzékem sem a leg­kitűnőbb, de jóideje tudatosan ta­nulok románul, és remélem, hogy temesvári tartózkodásom alatt nyelvtanulási törekvésem is si­ker­rel jár. Én bízom abban, hogy az itteni szakmai műhely még nagyon sok új tapasztalatot tartogat szá­momra és a kollégáim számára is.

Honnan érkezett Temes­vár­ra, és milyennek látja a te­mes­vári munkát, temesvári létet? – kérdeztük meg Puzsa Patríciá­tól, a temesvári tár­sulat másik fiatal, frissen szer­ződött tagjától.

Magyarországról, a Győr mel­lő­li Csornáról, kolozsvári kerü­lő­vel érkeztem Temesvárra. Oda­haza először is sportoltam, akko­riban a sport körül forgott minden. Nagyon szeretem az állatokat, és a sportot követően kacérkodtam az állatorvosi képzés gondolatával. Az iskolai intenzív drámaköri tevé­kenységgel kárpótoltam magam amiatt, hogy a sportbéli elképzelé­seim nem jöttek össze. Következett a Színitanoda, majd az egyeteme­ken próbálkoztam, sikertelenül. De elkezdtem Budapesten a Gazda­sági Főiskolát, közben nem hagy­tam fel a színészethez kapcsolódó reményeimmel, és sokadik próbál­ko­zásom alkalmával, Kaposváron találkoztam egy ismerős kolozs­vári színésznővel, Györgyjakab Enikővel, aki figyelmembe aján­lotta a kolozsvári és marosvá­sárhelyi képzés lehetőségét. Ko­lozsvárt ajánlotta, és harmadjára csak felvettek. Temesvár nem volt számomra teljesen idegen, ugyanis másodévben első alkalommal részt vettem az évadkezdés előtt itt meg­szervezett workshopon, harmad­év­ben szintén, és ha nem is szer­ződtem volna Temesvárra, akkor is eljöttem volna szeptember elején, mert nekem nagyon tetszett az itteni workshop. Bennem az előbb említett első temesvári tapasz­ta­latot követően megfogalmazódott a vágy az itteni tevékenység iránt, valahogy láttam magamat Temes­váron. Amint megláttam a verseny­vizsgára való felhívást, rögtön je­lentkeztem, azzal az elképzeléssel, hogy amennyiben sikerül akkor jó, ha nem sikerül, akkor meglátom hogyan tovább.

De sikerült, akkor hogyan tovább?
Még nagyon kevés idő telt el, mondhatom, hogy az első temes­vári napok hatása még nem múlt el, nagyon szép minden, kiváló a művészközösség, a kollégák igazi kollégaként fogadtak be. A város a tágas parkjaival hódított meg, ez a rengeteg park lenyűgöző. Most nagyon jó itt nekem. Én is úgy tartom, hogy nagyon szerencsés vagyok amiatt, hogy friss vég­zős­ként van munkahelyem, hogy ko­runk egyik híres rendezőjével dol­gozhatok. Előzetesen láttam Silviu Purcărete néhány rendezését, ne­kem játékossága miatt kedvencem a Rabelais nyomán Pantagruel sógornője című előadás, és a mostani rendezése is pontosan e könnyedsége miatt tetszik nekem nagyon. Én nagyon tudok azono­sulni ezzel a műfajjal, bár néha hiányzik a mélyebb üzeneteket is tolmácsoló produkció.

Magyarként, Kolozsvárról érkezve, nehéznek bizonyult a beilleszkedés?
Sajnos nem beszélek románul, angolul és németül viszont kimon­dottan jól boldogulok, néhány ro­mán szó ragadt rám a próba­fo­lyamat alatt, de ha a mester va­lamit csak nekünk, akik egyáltalán nem beszéltük a nyelvet, akart elmondani, akkor angolul értekez­tünk.

Eddigi színművészeti tapasz­talata szerint, előny vagy hát­rány a fiatalság?
Határozottan állítom, hogy min­dig előnyt jelent a fiatalság, most mindenképpen előnyként élem meg, annál is inkább, hogy jószerencsém egy kitűnő rende­ző­vel és egy kitűnő művészi közös­séggel hozott össze. Ebből a szem­pontból előny. Máskor, más szerep megalkotása során esetleg hát­rányt jelenthet a fiatalság, a ta­pasztalatlanság.

Öt vagy tíz év múlva hogyan látja magát Puzsa Patrícia?
Vannak terveim. Sok mindent szeretnék kipróbálni, de nagyon érdekel a lovas színházi forma. Marseillesben láttam ilyet. Iz­galmas, lehet azért is, mert na­gyon szeretek lovagolni. Va­la­mikor persze haza akarok kerülni, van­nak színházzal kapcsolatos elkép­zeléseim, de most inkább az előttem levő feladatokkal, azokkal a dolgokkal akarok foglalkozni, amelyeket tisztán látok magam előtt.

Létezik álomszerep?
Nem. Legalábbis nekem nem. Én mindegyik szerepemhez álom­szerepként kívánok viszonyulni. Ha mindig az álomszerepet haj­kurásznám, akkor mi lesz a többivel?

Mit tart a legvonzóbbnak a színházban?
Határozottan a játékot. A játé­kot a másik szereplővel, önma­gam­mal és a játékot a helyze­tek­kel, azt, hogy kipróbálhatom ma­gam a legkülönfélébb helyzetek­ben, olyanokban is, amelyekben valószínűleg, hogy a valós életben nem kerülhet sor.

Eddigi életében volt a sport, az állategészségügyi érdeklődés, a közgazdaságtan, most a szín­ház. Néhány év múlva elképzel­hető, hogy másvalami fogja lekötni?
Biztos, hogy nem. Most már legalább öt éve a színházi munka az, ami leköt, és nem áll szán­dékomban váltani, most erre fókuszálok. Elképzelhető, hogy befejezem a gazdasági tanul­má­nyaimat, esetleg jogi képzés is szóba jöhet. De igazán a színház érdekel, és ha eljön ennek az ideje, amikor majd lesz, amit átadnom, akkor tanítani is szeretnék. Egye­lőre szorgalmasan gyűjtögetem a tapasztalatokat.