Épületről, épület-szárnyról, palatetőről be­szélünk folyamatosan, a sajtóban, az építkező gyülekezet irodájában vagy éppen a gyárvárosi hídon, kezünket szemellenző­ként használva, mert tetszik, amit látunk. Jó be­lépni, jó telít­kez­ni az újjal és az építészetileg szokatlan, mégis ősi terekkel-terekben.
Mégsem önmagában az épületről kell el­sősorban beszélni, és a június 28-án szer­ve­zett nagyszabású épület-avató sem erről szólt. Sok­kal inkább egy közösségről, egy aka­ratról és célról, amelyet a közösség megnevezett: az Új Ezredév Református Egy­ház­község templomot épít, házat az Úristennek és a közösségnek, valamint közösségi te­reket, amelyek lelki és szellemi történé­sek­nek, eseményeknek adnak otthont. És ar­ról is szólt ez a szombat délelőtt, hogy a a kö­zösség láthatóan magáénak tudja, érzi az építkezést, a munkát és a megszületett, már jellegzetesen makoveczes épületet. Nők és fér­fiak összehangoltan, finoman a háttérben maradva, mégis a rendezvény biztos láncszemeiként tették a dolgukat, jól kiismerve ma­gukat a lépcsőházak, alagsorok labirintusában, akár tűsarkú cipőben is.

A székeken vagy álldogállva várako­zó­kat diszkrét brácsajáték hangolta az avatóra, majd el­kezdődött a tulajdonképpeni rendez­vény, miután a lelkipásztorok a házigazda Nt. Gazda Istvánnal elfoglalták a helyüket.
Monica Rotaru brácsaművész tolmácso­lásában egy zenemű adta meg az alaphan­got, melyet a gyülekezet építkezésének kivetített története kísért, majd a műhöz és a képekhez azonnal tapadva Horváth István: Tornyot raktam című műve csendült fel, frissen és ben­ső­ségesen, a verset Tar Mónika, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze szavalta. Brácsajátékkal folytatódott az alkalom, ezúttal az úniós forrásból megvalósuló építkezés képeit láthattuk a falon, látva, érez­ve és tapasztalva az egyes munka­fo­lyamatokat. Igen, a megfogható tárgy/épület és a szellem/érzelem – összetartozik, ideális esetben. Az ember épít, az anyag az embert kíséri. Ez jutott el hozzánk, jelenlevőkhöz, a zene és a nyers építő­telepes képek össze­adott eredményeként.
A következő részben Nt. Gazda István lel­kipásztor köszöntését és igeolvasását, majd ehhez fűződő rövid, alkalomra szabott ma­gya­rá­zatát hallhattuk, két nyelven, ro­má­nul és ma­gyarul. Péter szavai hangzottak el: Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá. Egy építkezési folyamat első har­mada ez az állo­más, ha az elvégzett és elvégzendő munka ará­nyait számolgatjuk. Hogy ez időben mit jelent – nem tudjuk, re­méljük, hogy az eddigi 15 év nem szorzandó be kettővel.
Rövid képet kaptunk a pályázat másfél évéről, a lelkipásztor az építkezést végigkí­sé­rő rendezvényeket is bemutatta: az öku­me­­nikus alkalmaikat, a Vox Domoni baptista közös­ség­gel, a római katolikus gyár­vá­rosi közösség­gel, az evangélikus gyüleke­zettel, a szerb ortodox testvérekkel, legvé­gül, az Élő Vizek Pün­kösdi közösség tagjai­val. A nyitás, az őszinte, egy­más­hoz való kö­zeledés alkalmai voltak ezek. Ezenkívül egy bibliakiállításra, két konferen­ciá­ra, valamint két kirándulásra is sor került, a pályázat ke­retén belül történő épít­kezések helyszíneire.
A folyamatosan képekkel szemléltetett be­számoló után a köszönés következett, és bi­zony nehéz úgy felsorolásokba bocsát­koz­ni, hogy valaki ki ne maradjon, hiszen a leg­ki­sebb segítség is fontos és pragmatikusan nem mér­hető. Köszönet illeti az építkezést vég­ző céget, azokat a cégeket, amelyek ki­sebb mun­kákat vé­geztek el, a gyülekezet Pres­bitériumát, melynek főgondnoka Makkai Zoltán, gondnoka Bíró László, a Kórust, a­mely énekével végigkövette a másfél év rendezvényeit, Szabó Gabriella vezetésével, a sok-sok közmunkát végző test­vért, a temp­lomba járó híveket, kik türelmesen elvi­sel­ték az építőtelep-jellegből fakadó kelle­metlenségeket, a lelkipásztor munkatársait: Dr. Földváry Attila mérnököt, építésvezetőt, a tervezőket, Kása Zsolt közgazdász-jo­gászt, Kovács Katalint, Valdman Kingát, Makkai Tündét.
A vendég lelkészek köszöntötték a gyülekezetet és lelkipászto­rát, úgymint: Ft. Nicolae Teo­do­rescu görög katolikus vikárius, Nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor, Adrian Totan baptista lelkipásztor, majd a testvérgyü­le­kezetek lelkipásztorai: Nt. Simon­fi Sándor, a Rákospalota-Óvárosi Református Egyházközség espe­res-lelkipásztora, valamint Nt. Jakab Bálint, a szombathelyi test­vérgyü­le­kezet lelkipásztora. Bá­to­rították a közösséget. A Te­mes­vári Egyházmegyét Nt. Fazakas Csaba esperes, Nt. Kovácsné Pap Ibolya, Nt. Bálint Sándor, Nt. Gáll Zoltán, valamint Nt. Gazdáné Mátyus Melinda lelkipásztorok kép­viselték, a magyar pártokat Toró T. Tibor párt­elnök valamint Molnár Zsolt parlamenti kép­viselő.
A várva várt szalagátvágás az ökumené je­gyé­ben történt: görög katolikus, evangélikus, baptista és református lelkészek vágták el a kék szalagot. Hogy kerek, azaz, ke­retes legyen a rendezvény: ének­szóval ért véget, az Új Ez­redév Kórus adta meg a lendületet az épület meglátogatására, birtokbavételére. Mindenki megnéz­het­te a tetőtéri galériát, a régi kú­riákra jellemző teraszt és a ven­dégszobákat. Fa, kő – és megint fa. Mindenhol, minden tér­ben/szo­bá­ban és minden részletben. Emberközeli épü­let, méretei el­lenére.
Melyek volt a legfontosabb üze­netek? A tiszta, jó célokat Isten megáldja. Rábólint.
Ilyen célokat csak a szó igazi, eredeti ér­tel­mében vett kö­zös­ségek tűznek ki, kik tudják, erőt­lenségüket Krisztus ereje pótolja.
A jelenlevők megbizonyosodhattak afelől, hogy ezt az épületet és épületegyüttest a gyü­lekezet nemcsak a maga számára építi. Min­den temesvári magyar szí­vesen várt vendég, fele­kezettől füg­getlenül.
Az egyik gyülekezeti tag kö­rülbelöl tíz éve mesélte: iskolába menet-jövet, a villamosból na­­pon­ként nézték-látták a zöld, építkezésre vá­ró területet és a raj­ta legelő bocit kislányával. A kislánynak, bár tetszett a boci, egyik nap meg­kérdezte: még med­dig legel itt a boci? Bi­zony, évekig nézték, amint legel a szom­széd bocija.
Ilyen szövegösszefüggésben há­lát adunk az építőtelepből fa­kadó zűrzavarért is. De már várjuk a végét.
Gazdáné Mátyus Melinda