Tegnap nyílott meg a Brateanu Galériában /Temesvár, Erőd (L. Blaga) u.8. szám/ a temesvári közönség számára kevésbé ismert, különleges alkotói eszköztárat alkalmazó művész, Mátyás László, Éva elnevezésű kiállítása. Az itt közölt képanyag csak jelezni hivatott e különleges alkotó sokrétű világának belső harcaiból táplálkozó, felszínre törő művek sokszínűségét. Amikor valamely alkotását megtekinti az ember, rögtön az az érzése, hogy rendkívülit látványban és érzésben van része, csak később döbben rá a miértekre. Aki január 29-ig átlépi a Brateanu Galéria küszöbét, különleges művészeti élményben részesül, amely a művész tabukkal kapcsolatos merész látásmódját, a kényszerek elutasítását, az akt átértékelését, a színorgiák üzeneteit közvetítik. A továbbiakban kísérletet teszünk e rejtőzködő, belső tájaiba visszahúzódó művész bemutatására.

– Az önéletrajzában olvasható, hogy Petrozsényban született…
– Ez annak köszönhető, hogy az ötvenes években kialakult a Zsil-völgyi bányavárosokban egy a művészeteket kiemelten pártoló, felkaroló hangulat. Ennek hatására hozta létre a Kolozsvári Képzőművészeti Intézetben végzett művészek népes csoportja a Zsil-völgyi művésztelepet. Festőművész édesapám is engedett a csábításnak és Petrozsényban telepedett le és alapított családot. Így születtem Petrozsényban. Később Dévára költöztünk, ahol édesapám tanárként tevékenykedett, majd gimnáziumi tanulmányaimat követően kerültem Kolozsvárra, a képzőművészeti líceum kilencedik osztályába. Viszont évekig minden nyarat nagyszüleimnél, Petrozsényban töltöttem.

– Vagyis aránylag hamar döntött a képzőművészet mellett.
– Nem igazán, én nyolcadikos koromban még igazi gyermek voltam, mivel Déván nem volt képzőművészeti líceum, szüleim a kolozsvári mellett döntöttek. Rajzolni mindig nagyon szerettem. Beszélni még nem igazán tudtam, de mindig a ceruzát kértem szüleimtől, amit kisgyermeknyelven ma sem tudjuk miért, de alácsnak neveztem. Megkaptam az „alácsot” és nem volt több „baj” velem. Érettségit követően felvételiztem a képzőművészeti intézetbe, ahol abban az évben egy helyre kilencvenen jelentkeztünk. Nem sikerült. Közben a nővérem diszszidált Magyarországra, és a rendszer a teljes családot megbüntette valamilyen formában. Engem rögtön besoroztak és egyenesen a Duna-csatorna egyik építőtelepén lapátoltam a sarat. Jó pár hónapot követően egyszer csak a reggeli számbavétel során kihirdették, hogy aki akar egyetemre felvételezni, az megteheti. Miután szinte egy évig nem jártam civilek között, rögtön jelentkeztem, már csak azért is, hogy elhagyhassam a kaszárnyát. Vizsgáztam, és csodák csodájára be is jutottam! Ennek köszönhetően én a vonatkozó szabályokat mintegy felülírva – ez a jelenség végigkísért további életemben – nem az egyetemistákra vonatkozó kilenc hónapig, sem a megszokott 1,4 évig, hanem egy kerek évig „szolgáltam a hazát”.

– Milyen volt a nyolcvanas évek vége felé az egyetemi élet Kolozsváron?
– Én elememben éreztem magam. Rengeteget lehetett tanulni a tanárainktól és a kollégáktól is. Valahogy egymást is oktattuk. Magam is az utánam következőknek szívesen mutattam meg az általam elsajátított dolgokat. Ezzel a művészek között életre szóló barátságok jöttek létre. Több évtized után is több kollégámmal jó kapcsolatot ápolunk. Akkoriban a képzőművészeti főiskolán összesen nem hiszem, hogy többen lettünk volna száz diáknál! Emiatt mindenki mindenkit ismert és odafigyelhettünk egymásra. Nem versengtünk egymással, nem tekintettük egymást vetélytársnak, hanem egyszerűen tanulni, fejlődni akartunk. És elmondhatom, hogy tanultunk is. Ezzel szemben mostanában egy szakon, egy csoportban több mint félszázan vannak, és az az érzésem, hogy óriási a verseny. Meggyőződésem, hogy az élet helyükre teszi a dolgokat.

– Mely szakon szerzett oklevelet?
– Grafika szakon végeztem, de a szabályostól ismét kissé eltértem. Közbeszólt ugyanis az 1989-es forradalom, változtak a törvények és több lehetőség is adódott, és mert élveztem a főiskolai életet, én hét évig voltam egyetemista. Sikerrel pályáztam ugyanis egy ösztöndíjra, amelynek köszönhetően egy évet Budapesten tölthettem a Szépművészeti Egyetemen egy mai szóhasználattal mesterképző-szerű képzésen. Gondoltam egyet és újabb vargabetűvel – mivel úgy gondoltam, hogy idehaza a grafikával eléggé jól állok – a festészeti képzésre váltottam. Sváby Lajos, a híres magyar festőművész, akkoriban rektor, volt a vezető tanárom. Akkoriban úgy festettem, mint egy grafikus. Fehér fekete volt általában az általam kedvelt színskála… A színek korszaka később következett be. Bevallom, hogy hét év után, 1994ben nehéz szívvel váltam meg az egyetemtől és indultam el a nagybetűs életben. Közben megszülettek gyermekeim is. Elsőként a kolozsvári Farmec vállalatnál helyezkedtem el, grafikusként. Akkoriban tíznél több grafikus dolgozott a vállalatnál, ugyanis a frissen diplomázottak fizetését fél évig állami forrásból fedezték. Fél év elteltével egy grafikus maradt, aki nem én voltam. Közben dolgoztam, festettem ugyan, de leginkább csak magamnak. Mivel soha sem volt elegendő és megfelelő minőségű papírom, az egyetemi éveim alatt is sokat kísérleteztem, és elkezdtem a papírt elállítani magamnak. Miután ismét szabaddá váltam, egyik volt tanárommal, és egyik volt kollégámmal céget alapítottunk, amelynek fő tevékenysége volt a minőségi merített papír előállítása. Sikerült öszszehozni egy merített papírt előállító és igényesen feldolgozó manufaktúrát Kolozsváron. A korszakban ez a tevékenység úttörő volt, például kenderből, csalánból készült alapanyagból készítettünk különböző típusú papírféleségeket, amelyek többek között temesvári kisnyomdákban is felhasználásra kerültek. Sok mindent mi nyomtattunk ki Kolozsváron és szállíttattunk le, akár Temesvárra is. Nagyon kreatív volt ez az időszak, alkotásként éltem meg a művészeti alkotások hordozójaként értelmezett papírféleségek előállítását. Nem volt könynyű munka, rengeteget pepecseltem egy-egy munkával, mert minden, például a levegő hőmérséklete és páratartalma, és sok minden más befolyásolta a munkát, viszont határtalan sikerélményt nyújtott egy-egy megelégedett ügyfél elismerése. Kis példányszámban könyveket is nyomtattunk, ilyen különleges papírra, például rengeteg rábeszélés és megbeszélést követően nyomtattuk ki Bréda Ferenc, dévai születésű esszéíró, költő Mentális Tárgyak Múzeuma. Konkrét versek című verseskötetét. Ezt azért – újabb vargabetű –, mert már elegem volt a névjegykártyák, könyvjelzők, oklevelek és más nyomtatványok nyomtatásából. E könyvritkaságból nem hiszem, hogy szabadon megvásárolható lenne akár egyetlen példány is… Később nagy fordulat állt be életembe, családi okokból elkerültem Kolozsvárról. Bukarestben, Krajován és másutt éltem jó ideig.

– Mikor került Temesvárra?
– Viszonylag gyakran megfordultam Temesváron. Több volt kollégám él itt vagy a közelben, számos alkotótábort szerveznek ebben a régióban vagy a szomszédos országokban is. Rengeteg alkotótáborban vettem részt, így kerültem például Zsombolyára is, majd megismerkedtem későbbi feleségemmel, Marianával, aki a Banatul Történelmi Múzeumban restaurátorként tevékenykedik. Sok vargabetűt követően, ezzel elkezdődött temesvári életem.

– Sikerült a helyi, meglehetősen népes és változatos művészközösségbe beilleszkedni?
– Részben sikerült, kialakult egy baráti kör, tartjuk a kapcsolatot egymással.

– Jelenleg grafikusnak vagy festőnek tartja magát?
– Számomra a kettő ötvöződik, sőt a szobrászattal is szoros kapcsolatban léteznek. Én a kisplasztikáimat is kifestem. Miért ne tenném, ha az összhatás a megfelelő.

– Hogyan szokott dolgozni?
– Időnként kialakul egy rendszer. Egy ideje éjjel kezdem a munkát egy, talán egy négyzetméteres munkaasztalon és folytatom a reggeli órákig. Aztán beindul a nap, elkészítem a kávét és az uzsonnát feleségemnek, ő elmegy a munkahelyére, én meg dolgozom még egy ideig. Amikor az időjárás kedvező, akkor a természetben is festek, de soha sem „előre megfontolt szándékkal”. A helyzet mindig kihozza, mit és hogyan vessek papírra. Nem gyűjtöm az elkészült munkákat, amikor több összegyűlik, valakinek elküldöm. Jó érzés viszont, amikor néha teljesen váratlanul „szembejön” velem egyik-másik munkám egy-egy ismerősnél, vagy valamely irodában.

– A tegnap megnyílt tárlat központi témája a nő. Miért?
– Nem tudom azt elképzelni, hogy egy művészt ne ihlessen meg a nő, hiszen életünk nagyon fontos része, másik felünk. Állandóan törekedünk arra, hogy felfedezzük a nőt – többnyire kevés sikerrel – a kiállítást is lehet eképpen értelmezni. Engem is régóta foglalkoztat ez a téma, minden igyekezetem ellenére eddig még nem tudtam kirajzolni, kifesteni magamból.

– Vannak a festészettel kapcsolatos álmai? Mit szeretne mindenképpen megfesteni?
– Nincsennek ezirányú vágyaim. Én rábízom magam a ceruzára, és valami belső indíttatásra kerülnek papírra azok a gondolatok, amelyek éppen foglalkoztatnak. Így működöm. Semmit sem találok ki előre, nem „rajzolom meg” vagy tervezek meg gondolatban, hanem a pillanat hatására születnek meg az alkotások. Nem szándékom meghökkenteni, elkápráztatni, főként nem megváltoztatni a világot. Nem ítélem el azokat, akik másként gondolkodnak, és cselekszenek. Viszont én ez és ilyen vagyok.

Makkai Zoltán