Néhány napja állított meg valaki azzal a – meglehetősen váratlan – kérdéssel, hogy „mi a helyzet ezzel a szekuval, mert neki meggyőződése, hogy az egész egy humbug, kitalált mese?”. Meg, hogy honnan tudtam, hogy a szomszédom szekus? – utalt egy korábban megjelent anyagra. Mert az ő családjában, környezetében soha, senkinek nem volt semmi baja, senkit sem „bántott” senki… Hallott ugyan mindenféle történeteket, például a ’89-es eseményekkel kapcsolatban is, de  – szerinte – semmi sem igazolta e történetek valódiságát. Most mondjam én meg, mi is a hejzet!?
Hirtelen indulatomban szinte kimondtam, hogy a hejzet piszkosul rohadt. Ha vannak, akik megkérdőjelezik az egykori politikai rendőrség létét és emberellenes cselekedeteit, akkor már csak idő kérdése mikor fogják bebizonyítani valakik, mondjuk azt, hogy a Föld lapos és bálnák tartják a hátukon – morogtam magamban.
A helyzetről érdeklődő illetőt hatvanegynéhány évesnek ítéltem, amiből következtettem, hogy éveinek legalább felét a ’89 előtti időszakban élte le. Fiatal felnőttként a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben. Sorbanállás mindenért, szójás szalámi, pár dekás kenyéradag, havonta fél csomag vaj,  bezártság, cenzúra, két órás tévéműsor – vagyis az elnyomó rendszer és a hiánygazdaság  minden „ínyencségéből” bőven részesülhetett.
Emlékeztettem a fentiekre. Jó, jó, de mi köze mindezekhez a szekunak? De, tényleg. Tényleg, sorbanállás közben soha nem emlegette a kedves édesanyját annak/azoknak, akik e gazdag országot tönkre tették és szó szerint éheztették a népet? A „hőn szeretett” elnökről szóló viccet sem hallott és  adott tovább azokban az években? – kérdeztem. Láttam/éreztem, hogy továbbra sem érti. Elkezdtem beszélni azokról a mártírokról, akiket koholt vádak alapján vetettek évekig börtönbe, a meghurcolt lelkipásztorokról, tanárokról, közösségi vezetőkről, írókról, költőkről, azokról az ezrekről, tízezrekről, akiknek életét megnyomorította a diktatúra. És azokról, akiket beszerveztek és besúgókként évekig bedolgoztak a szekunak, megkeserítve számtalan család életét. Azokról a magas rangú tisztekről, akikről mindenki tudta mivel foglalkoznak, és azt is, hogy apró-cseprő dolgokat hatalmukban áll elintézni…És akiktől mindenki tartott.  Az elnyomó, embertelen gépezetnek  egyik része, a társadalom megfélemlítését szolgáló eszköze volt a szeku, a politikai rendőrség – magyaráztam… volna. Mert máris készen állt  a válasz, idézem „.. hát miért járt annyit a szájuk (emberem másként fogalmazott…) azoknak? Aki hallgatott, aki meghúzta magát a marógép vagy az esztergapad mögé,  annak nem esett bántódása. Mint ahogy neki sem, és környezetében senkinek sem – hangsúlyozta.
Harmincöt évvel a ’89-es temesvári népfelkelést követően Temesváron a félelmet indukáló,  ismerős szólamokat hallani – hallgatni, hallgatni, hallgatni, lapulni, tájbasímulni, elvegyülni – enyhén szólva megrázó élmény volt. Mint ahogy megrázó volt eszmélni arra, hogy vannak, akik (majdnem) bezárkózva, a közösségről leválva, a közösség számára fontos ügyekről tudomást nem véve, mégrosszabbik esetben valamilyen tévécsatorna hatása alatt és szemszögéből próbálnak rájönni a hejzetre…
Az a helyzet igazából, hogy ismét bebizonyosodott, hogy nem hiábavaló a fiatalabb nemzedékeknek (a ’89-es temesvári felkelés évében született temesváriak már 35 évesek!) ismét és ismét, ahányszor alkalom kínálkozik rá, elmondani, megtanítani hogy, a költőt idézve: „..hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van/ (…) nemcsak a titkon/félig nyílt ajtón
ijedten/besuttogott hírekben,/a száj elé kapott ujj/”pszt”-jében, hogy ne mozdulj,/hol zsarnokság van/
ott zsarnokság van …

Makkai Zoltán