Orbán Enikő május óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanult színházi tudományokat, teatrológus, dramaturg. A magyarországi és a romániai színházi világban másként ítélik meg, értelmezik a szakmát, amely a rendszerváltást követő években jelent meg a művészeti egyetemek kínálatában. A közönség szemében láthatatlan, de a színházi munkában nélkülözhetetlen. A szakmát nagyon is érdekli, hogy mi a teatrológus és a dramaturg, tanulmányok sora foglalkozik ezzel a kérdéssel a színházi szaklapokban, van, aki külső szemnek, van, aki a rendező, s olyan is, aki a színész barátjának tekinti. Színházról, költészetről, otthonosságról, a kultúrák átjárhatóságáról beszélgettünk.

Egy interjúban azt állítod, nem szereted az Enikő nevet. Miért?
A szűk családom körében van olyan ember, aki Enikőnek szólít, illetve ha valakivel először találkozunk, akkor a hivatalos, hosszú nevemen mutatkozom be, de szeretem letisztázni, hogy nem hallgatok az Enikő névre, ha így kiabálnak utánam, biztos, hogy nem fogok felfigyelni rá, mert alapvetően az Enci az, amit a sajátomnak érzek.

Mit jelent neked a becéző forma, szelídséget, védelemre szorulást, gyöngédséget?
Inkább a szelídség meg a gyöngédség irányába vinném el a dolgot. Egyáltalán nem érzek ebben gyermetegséget vagy naivságot, sokkal inkább a közvetlenségre törekszem, még akkor is, ha hivatalos, szakmabeli ügyről van szó, mindig az emberi oldaláról próbálok nekimenni mindennek.

Mióta élsz és dolgozol Temesváron?
Először 2013-ban jártam a városban, a TESZT fesztiválon, diákként, blogot író, fesztiválozó egyetemistaként, majd 2013 őszén szerződtem a színházhoz. Már az első alkalommal nagyon otthon éreztem magam ebben a közegben, nemcsak a szűk színházi meg a fesztiváli világról beszélek, hanem úgy általában a városban. Nagyonnagyon szeretem azt a fajta nyitottságot, ami a várost jellemzi. Természetesen az elmúlt tizenkét év alatt, amióta itt élek, találkoztam ellenpéldával is, de az általános tapasztalatom, hogy mindenki sokkal barátságosabb vagy toleránsabb, kíváncsibb, nyitottabb a környezete felé, mint abban a fajta zárt székelyföldi világban, ahonnan én származom. Csíkszeredai vagyok, ott nőttem fel, ott végeztem a középiskolát, aztán Marosvásárhelyre mentem egyetemre. Volt egy fél éves budapesti időszakom, amikor Erasmusösztöndíjjal dolgoztam az Országos Színházművészeti Múzeum és Intézet védő, óvó és oktató szárnyai alatt, színházkutatás területén. Temesvár volt a következő állomás, és szerintem most már itt is maradok. Nem tervezek innen már továbbmenni, teljes mértékben otthon vagyok ebben a világban, ebben a városban, van itt családom, a kisfiam, itt született, itt jár iskolába, elég nehezen tudnánk ebből a közegből kiszakadni.

A temesvári magyar színjátszást bemutató kötetben a Metszéspontokban Kedves Emőkével közös tanulmány szerzőjeként teatrológusként szerepelsz. Azt hiszem, kevesen tudják, mi fán terem ez, bár a kortárs modern színház nem igazán lehet meg teatrológusok nélkül.
Nagyon-nagyon sok időbe telt számomra is megfejteni azt, hogy eszik-e vagy isszák a teatrológiát, meg a teatrológus létet. Az én személyes tapasztalatom szerint a teatrológus az, aki egy kicsit mindenhez is konyít: egy kicsit ért a gyakorlati színházcsináláshoz, dolgozik próbafolyamatokban, rendező mellett asszisztensként vagy dramaturgként, szövegíróként, de ismeri a színház adminisztratív oldalát is, tudja, hogyan kell megszerkeszteni egy műsorfüzetet, hogyan kell szinopszisokat írni, interjúkat készíteni, jártas a színikritika-írásban is, a színháztörténetben is otthonosan mozog a különböző irányzatok, korszakok között. Nagyon nagy köszönet jár az egyetemi oktatásnak, mert támogatta és biztosította a szerteágazóságot, hiszen mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy végül az ember megállja a helyét. Az egyetem első két évében szerzett, leginkább elméleti tudásra aztán lassan, fokozatosan ráépül a tapasztalat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, kétféle szakmai gyakorlaton vesznek részt a diákok: az egyik az aktív színházcsinálás, itt dramaturgként, rendezőasszisztensként vesznek részt a munkafolyamatban, a másik pedig a színikritika-írás, ami azt jelenti, hogy fesztiválokra járnak, előadásokat néznek, azokról írnak különböző műfajokban, találkoznak a szakmában dolgozó emberekkel, tapasztalt színikritikusokkal is. Ezt követően megírják a kis államvizsga dolgozatukat, ilyenkor már érzi az ember, hogy melyik az az irány ebből a nagyon szerteágazó világból, amelyik felé szívesebben kanyarodna majd hosszú távon. Azért vannak pályaelhagyók is, van, aki egy-két évet dolgozott irodalmi titkárként valamilyen színházban, vagy marketinges, vagy PR-os, vagy szabadúszó dramaturgként különböző projektekben, és aztán teljesen más irányt vesz az élete, vagy azért, mert nem találja meg a helyét ebben a közegben, vagy egyszerűen azért, mert nem sikerült egy olyan stabil helyen elhelyezkednie, ahol hosszú távra tervezhet. Nekem az a szerencsém, hogy az egyetemi éveim alatt egy kicsit mindenbe belekontárkodhattam. Dolgoztam a színész szakos évfolyamtársaimmal vizsgaelőadásokon, elmentem Budapestre Erasmusszal színháztörténeti kutatást végezni, illetve nagyon sok fesztiválra küldtek a tanáraink, úgyhogy a színikritika-írást is megkóstoltam. Nem mondom, hogy megszerettem, de megkóstoltam. Itt Temesváron, illetve az elmúlt 12 évben folyamatos átjárás van az irodai és a színpadi munkáim között, illetve idén májustól egy egészen más funkcióban is próbálok helytállni, hiszen én lettem a temesvári színház kinevezett művészeti vezetője vagy művészeti aligazgatója.

Nem szeretted meg a színikritikát. Miért?
Mert úgy éreztem, hogy kicsi vagyok én ehhez. Nagyon nehéz nekem úgy írni egy előadásról, hogy nem ismerem a hátterét. Tudom, hogy az is fontos, hogy színikritikusként azt nézzük és lássuk, amit a néző lát és ért, de mindig azt éreztem, háttérismeret nélkül vagy igazságtalan vagyok, vagy nem vagyok őszinte, ezért ez a vonal számomra nem kényelmes, nem kézenfekvő. Jobban szeretem a nullától végigvezetni és végigkövetni egy előadás születését és utána véleményt formálni erről. Azt éreztem, hogy a nyelvezetem, ahogyan írok, ahogyan kifejezem magam, nem éri el azt a szakmai szintet, amikor már komoly színházkritikáról beszélhetünk, de mégiscsak több, mint egy egyszerű véleményformálás. A színikritikusi lét azt is feltételezi, hogy folyamatosan menni kell, nézni kell, írni kell, szerintem viszont az írás intuitív dolog, nem nagyon tudok parancsra vagy rendelésre írni szövegeket, vagy ha mégis, azon nagyon érződik, hogy éppen volt hozzá kedvem vagy sem. Nekem ez nem otthonos, de minden elismerésem azoknak a kollégáimnak, akik ezt az utat választották és ezt az irányt képviselik. Bizonyára habitus vagy személyiség kérdése is. Szerencsés helyzetben voltam, már egyetemistaként dolgoztam előadásokban, láttam, hogyan születik meg egy produkció, ezért nehéz volt elfelejteni a háttértudást és -tapasztalatot, emiatt is kényelmetlennek éreztem a kritikusi pozíciót és nézőpontot. Ettől függetlenül van véleményem, sőt nagyon erős véleményem a saját színházunk előadásairól is, de ennek megfogalmazását meghagyom annak, akinek ez a tiszte.

Hogyan dőlt el, hogy a teatrológiára jelentkezel?
Amikor középiskolás lettem, már akkor nagyon nagy hagyománya volt az iskola saját diákszínjátszó körének, amire én is felvételiztem. Nem azért, mert közel éreztem magamhoz a színjátszást, hanem nagyon elveszett és borzasztóan magányos kislány voltam, arra gondoltam, hogy ha járok különböző körökbe, ez egy kicsit oldódni fog bennem. És igazam lett. Volt egy nagyon jó csoportvezetőnk, Varga Sándor színművész, Csíkszeredában ő vezette a Mágamaszk elnevezésű diákszínjátszó kört, egy Shakespeare-előadásban diákszínjátszóként vettem részt, de elkezdett érdekelni, hogy hogyan lesz az írott szövegből előadás. Ott ültem Sándor mellett, és figyeltem, ahogy ő a szöveggel dolgozik, ahogy kihúz, átír sorokat, újrafogalmaz olyan kifejezéseket, mondatrészeket, szövegrészeket, ami ma már nem hangzik jól, vagy nem tudjuk, mit jelent, nem tudjuk mai nézőként értelmezni, nagyon elkezdett érdekelni ez a világ. Amúgy is mindig közel állt hozzám az irodalom, harmadikos korom óta folyamatosan írok valamilyen formában, mesét, verset vagy naplót. A szüleim nagyon szerették volna, ha a bölcsész szakot választom, és középiskolai magyartanár lesz belőlem, de azt éreztem, hogy ez nekem kevés. Ráakadtam a teatrológia szakra, elkezdtem járni az egyetemi felkészítőkre, ahol előadásfelvételeket néztünk, beszélgettünk, szöveget elemeztünk, akkor már biztos voltam a döntésemben. Jelentkeztem a kommunikáció szakra is biztos, ami biztos. Mindkét helyre felvettek, de egyértelmű volt, hogy a színházi vonalat fogom választani. Az írás elengedhetetlen elvárás az egyetemen, a felvételi egyik része az íráskészséget méri fel.

Az évad legérdekesebb dramaturgi munkája a Holtszezonhoz kötődik. A közösségi médiában is olvashattuk, hogy mennyire büszke vagy a produkció résztvevőire, meg arra, ahogyan dolgoztak. Mi áll emögött a büszkeség mögött?
Keresztesi József szövegével először főiskolásként találkoztam. Akkor jelent meg a Színház folyóirat Dráma mellékletében. Ez teljesen prózai szövegváltozat volt, foglalkoztunk vele drámaelemzés órán. Tavaly decemberben, amikor Balázs Attila igazgató úr megkért, hogy ajánljak bemutatható szövegeket, mert kiesett egy betervezett produkció, akkor többek közt ezt is javasoltam. A darab témája nagyon megtetszett az igazgató úrnak, de a formájával nem volt kibékülve. Biztos voltam benne, hogy ezzel lehet valamit kezdeni. Felvettem a kapcsolatot a szerzővel, és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve újraírni a saját darabját nekünk. Keresztesi József megérkezett Temesvárra, találkoztunk hármasban Kedves Emőkével, a rendezővel, és elkezdtük a munkát. Kihúztuk, amiről úgy éreztük, hogy pluszban van, fölösleges vagy túlterheli a témát, megnéztük, hogy melyek a biztos pontok, karakterek és szereplők, akiket meg akarunk tartani, hogy az eredeti szöveghez és az eredeti karakterívekhez képest hová akarunk eljutni, mi az, amit újra kell fogalmazni. Aztán ehhez jött Cári Tibor zenéje, amihez megint csak időnként hozzá kellett igazítani a szöveget. Ez nagyon jó műhelymunka volt mindannyiunknak. Időnként nagyon idegtépő, fárasztó és konfliktusos, de végül nagyon jó és élvezhető előadás született. És ha sikerül kiküszöbölni a technikai problémákat, akkor nagyon sokáig fogjuk tudni játszani, és lesz rá közönség, mert a bemutatón és az azt követő előadásokban is azt éreztem, hogy jó ez, jó visszhangja volt a temesvári közönség köreiben és szakmai körökben is, hiszen a bemutatóra elhívott színházkritikusok és fesztiválválogatók, mindannyian pozitívan nyilatkoztak. Tényleg büszke vagyok erre a csapatra, a színészektől kezdve a technikáig mindenkire, mert hatalmas vállalás volt, nagyon kevés idő állt a rendelkezésünkre.

A temesvári társulatról el szokták mondani, hogy igen jól mozgó, nagyon jól éneklő társulat. Ennek ellenére prózai színház, így a fogyasztóvédelmi gondoperett, amely valójában opera valóban nagy teljesítmény. Tényleg lenyűgöző volt az előadás, olyan, amelyre érdemes beülni. A dramaturg munkája egyrészt segítő foglalkozásnak tűnik, másrészt viszont alkotó munka. Nagy szerénység és alázat kell hozzá, meg alkalmazkodóképesség és készség. Együtt kell dolgozni rendezővel, színészekkel, és rá kell látni a dolgokra. Különleges empátia kell hozzá?
Az előadás és a próbafolyamat szempontjából a dramaturg mindig a láthatatlan kis tündérkeresztanya egy produkcióban, a rendező mellett is ott van, de kicsit a színészekkel is foglalkozik, miközben folyamatosan külső szempontból próbálja követni és nézni azt, ami a színpadon zajlik. Ő az, aki a rendezőt irányba tudja pofozni, ha úgy látja, hogy letért a jó útról, ha nem teljesen érthető, nem követhető. Mindemellett a szöveggel is foglalkozik, a szövegkönyvvel, a színészeknek is segít, ha egy színész elakad, mert úgy érzi, nem az jön ki a szövegmondásból, amit szeretne. Ilyenkor a dramaturg leül, és felajánl néhány új értelmezési lehetőséget, 3-4 változatot, amíg megtalálják a közös nevezőt, a konszenzust, ami a rendezőnek is elfogadható, az előadás szempontjából is rendben van, és a színész is kényelmesen érzi magát a szövegmondásban. Ez a klasszikus dramaturgiával működő előadásokban van így, de vannak olyan kortárs előadások, amelyeknek úgy fogunk neki, hogy nincs is szövegkönyv. Elkezdünk improvizálni, vagy elkezdenek a színészek improvizálni a rendező vagy a koreográfus vezetésével, és abból ki kell, hogy kerekedjen valami. Dramaturgiája nem csak a szövegközpontú előadásoknak van, hanem a mozgáselőadásoknak is, ami másfajta dramaturgiai munkát igényel. Ott nem egyik mondatot teszem a másik után, hanem egyik jelenetet, egyik mozgássort, egy-egy mozdulatban elmesélt történeti pillanatot teszem a másik után, szavak nélkül épül a történet. Ha a dramaturg le tudja kottázni és végig tudja vezetni azt, ami történik, akkor az esetek nagy részében, szerencsés helyzetekben a néző számára is világossá válik nemcsak a látvány, hanem a történet is. Hogy itt karakterek vannak, hogy itt van kezdet és vég, hogy hogyan jutottunk el az első mozdulattól az utolsóig, és a kettő között mi minden történt. Ami pedig az olyan fajta előadásokat illeti, ami bár szövegközpontú, de nem egy már leírt szövegből indul ki, hanem mondjuk a színészek improvizációjából, ott a dramaturg feladata elsősorban az, hogy a rendezővel egyeztetve megállapítsanak egy irányvonalat, egy csapást, hogy ebben az előadásban, mi erről akarunk és fogunk beszélni. Nézzük meg, hogy erre a témára a színészeink mit tudnak improvizálni, ezekből az improvizációkból vegyük ki, ami használható, amit fel akarunk használni, ami működik, ami egymáshoz illeszthető, mint egy kis puzzle, és abból írjuk meg az előadás szövegkönyvét.

Dramaturgnak lenni komoly alkotómunka?
Igen, mindamellett, hogy láthatatlan a néző számára. A bemutató utáni taps mindig a színészeknek és a rendezőnek szól. Kimennek a színpadra és meghajolnak, mindenki ismeri őket és tudja, ki milyen előadáshoz kötődik. De dramaturgként akármennyi előadásban dolgozzék is az ember, nem biztos, hogy megszületik egy ilyenfajta öszszekapcsolás. De nincsen ezzel baj alapvetően, mert ha az ember dramaturgnak áll, akkor ezt valahol vállalja is, másrészt meg nincs is igény bennünk, hogy föltétlenül a reflektorfénybe kerüljünk, ezért is mondtam, hogy csendes, láthatatlan tündérkeresztanyái a dramaturgok egy-egy produkciónak.

Mészáros Ildikó
(folytatjuk)