Ahogy a művészetek vége beleakad és leránt.
Hántott szotyi a lifegő ajkakon.
A méregtelenítés után könnyebb a befogadás.
Könnyebb és veszélyesebb, mert mindig más.
És kell a súly is, és a szó, hogy sebezzen.
/Halmosi Sándor: Ahogy a művészetek vége/

Orbán Enikő május óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanult színházi tudományokat, teatrológus, dramaturg. A magyarországi és a romániai színházi világban másként ítélik meg, értelmezik a szakmát, amely a rendszerváltást követő években jelent meg a művészeti egyetemek kínálatában. A közönség szemében láthatatlan, de a színházi munkában nélkülözhetetlen. A szakmát nagyon is érdekli, hogy mi a teatrológus és a dramaturg, tanulmányok sora foglalkozik ezzel a kérdéssel a színházi szaklapokban, van, aki külső szemnek, van, aki a rendező, s olyan is, aki a színész barátjának tekinti. Színházról, költészetről, otthonosságról, a kultúrák átjárhatóságáról beszélgettünk.

Gyerekkorod óta folyamatosan írsz. Mi áll közel a szívedhez, elsősorban a líra?
Igen, mindenképpen a líra.

Jelent meg köteted?
Kötetem nem, de jelentek meg írásaim, hol a saját nevemen, hol álnéven az elmúlt években, különböző folyóiratokban. Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a verseimet meg merjem mutatni. Egyrészt mert az engem leginkább foglalkoztató téma, amiről a szövegeim szinte száz százaléka szól, az bizonyos helyzetekben és kontextusokban nagyon kényelmetlen tud lenni. Másfelől van egy szerintem téves elvárás, egy általános társadalmi tévképzet arról, hogy női íróként és női költőként az ember csak szivárványról, naplementéről és nagy szerelemről ír vagy kell, hogy írjon. Az én verseim nem teljes mértékben, sőt egyáltalán nem ezzel a vonallal azonosulnak. Mindig nagyon érdekelt a nőiesség és a női lét kevésbé rózsaszín, kevésbé pihe-puha, kényelmes és szépnek mondott oldala. Sokat foglalkozom szövegeimben az anyasággal, főleg mióta nekem is van gyerekem, a nőknek a saját testükhöz való viszonyával, a nők társadalmi helyzetével, illetve az erőszakkal, különösen a nőket érő erőszakkal. Ez olyan téma, amely mindig érdekelt versektől függetlenül is. Most éppen a Femininity nevű európai projekten dolgozunk. A jövő év elején mutatjuk be Temesváron, egy francia rendező, Laurent Berger rendezi, és én leszek a dramaturg.

Egy francia férfi foglalkozik a romániai nők helyzetével?
Igen, egy romániai magyar női dramaturg szövege által. Most a színházban néhány kolléganőmmel azon dolgozunk, hogy hátrányos helyzetű nőkkel, családon belüli vagy más jellegű nőket érő erőszak áldozataival olyan interjúkat készítsünk, amelyeket majd beépíthetünk az előadásba. A projekt lényege, egyik legfontosabb célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a társadalmi problémákra, hogy elinduljon egyfajta társadalmi érzékenyítés. Vannak olyan nőtörténetek, amelyek nem kerülnek be a hírekbe, mégis nagyon fontos lenne beszélni arról, hogy rengeteg idős nő él nagyvárosokban magányosan bezárva valahol a hatodik emeleten elfelejtve, elhagyatva a tévével, jobb esetben egy kiskutyával. Nagyon nagy probléma és tabu az időskori női alkoholizmus, amit egyfajta szégyenként él meg mindenki. Tudjuk, hogy vannak erőszakos alkoholista férfiak, de nem beszélünk arról, hogy vannak depressziós, alkoholista nők, vagy akár erőszakosak is. A kutatás során ezen a nyáron, illetve nagyjából októberig, ilyen történeteket keresünk, ilyen emberekkel beszélünk, interjúkat készítünk, majd ezeket szövegkönyvvé dolgozzuk át.

Nemrégiben egy kétnyelvű versműsor szereplőjeként találkozhatod veled a költészetkedvelő közönség.
A Scena nevű kis klub, kávéház, magánszínház, egy rokonszenves, barátságos hely, ahol a város kisebbségeinek a kisebbségekről szóló napot vagy hetet tartottak Cultural fusion néven, a szombatot a magyar közösségnek szentelték. Az egyik szervező, Cristina Baldau, régi ismerősöm és barátom, keresett meg, hogy felolvashatnék a verseimből. Igent mondtam kis gondolkozás után, de rájöttem, hogy egyedül oda kiülni még mindig félek, pedig már olvastam fel a verseimből, már nem álnéven publikálok, mégis visszariaszt vagy megriaszt, hogy közönség elé álljak. Ezért azt találtam ki, hogy jó lenne, ha ez a felolvasás egy kicsit arról is szólna, hogy Temesváron a kultúrák közötti átjárás hogyan működik. Cristina nemrégiben jött haza Vietnámból, ahol egy fél évet töltött ösztöndíjasként, sokat írt ottani élményeiről, meg arról, hogy mit jelentett ez a változás az életében. Úgy döntöttünk, lefordítom az ő román nyelvű, Vietnámban írt verseit magyarra, illetve az én magyar nyelvű verseimet lefordítjuk román nyelvre, és felolvassuk egymás verseit, ő románul, én magyarul. Egy jó hangulatú, izgalmas esemény lett, ahogy az azt megelőző munka is. Én ritkán foglalkozom irodalmi jellegű fordítással, főleg mert a román nyelvet itt tanultam meg Temesváron. Kihívás volt számomra egy román nyelvű verset magyarra fordítani, hogy meg tudjam őrizni azt a fajta nyelvi finomságot, azokat a belső jelentéseket, amelyek a román nyelvű szövegben működtek, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezéseket, szófordulatokat, metaforákat. Cristina nem tud magyarul, ezért a saját verseimet is megpróbáltam románra fordítani, az utómunkálatokban a színházi kolléganőim sokat segítettek. Az én szövegeim és verseim többnyire szabadversek. A szövegeimek belső logikája, lüktetése van. Ezért arra törekedtem, hogy a magyar nyelvű szöveg magyar nyelvű gondolati lüktetését valahogy vissza tudjam adni a román szövegekben, ami hellyel-közzel sikerült is. Örülök, hogy volt erre közönség, és az emberek kíváncsiak voltak, mert, mint mondtam, többek között ezért a kulturális átjárhatóság miatt érzem magam itthon Temesváron, emiatt is izgalmas számomra, hogy hogyan keverednek itt a nyelvek és a különböző kultúrák. Cristinával való barátságom azt hiszem, hogy ennek a szerethető és otthonos temesvári életérzésnek nagyon szép leképezése.

Lesz ennek valamiféle írásbeli nyoma?
A jól sikerült esemény után mindketten megnyugodtunk, és arról is beszéltünk, hogy jó lenne, közös kötetet kiadni, amelyben kölcsönösen fordított verseink jelennek meg, de egyelőre ez csak a baráti beszélgetés szintjén élő történet, bár kedvem abszolút lenne hozzá, hiszen már eljutottam arra a pontra, hogy ki merem mondani, igen, írok verseket. Sokáig úgy voltam vele, hogy a témák kényessége miatt nem publikálok. Tartottam attól, hogy az olvasó, referenciálisan olvas, ösztönösen arra gondol, hogy személyes élmény, amiről írok, velem történt meg, az én történetem. Olyan dolgokról írok, amelyek nem velem történtek meg, de átszűrtem őket magamon, ezért nehéz meg fárasztó elmagyarázni, hogy nem engem bántott valaki, csak hallottam egy történetet, találkoztam valakivel, aki elmesélte a sajátját, vagy láttam valakit az utcán, és kitaláltam a történetét.

Aki referenciálisan olvas, annak alapvető irodalomértési készségei hiányoznak. A lírai én, a versbeli beszélő az nem a szerző. Egy alkotó nem csak azt írhatja meg, amit megélt, mert megéli az egész emberiség történetét, és ettől lesz az olvasó számára érdekes.
Elkerülhetetlen, hogy a saját tapasztalataink és az, ahogyan megtapasztaljuk magunk körül a világot, ne legyenek hatással arra, amit írunk. Azért kezdtem el álnéven publikálni, mert belefutottam egyszer egy ilyen helyzetbe, nagyon kellemetlen volt mindenféle szempontból. Rosszul éreztem magam, mert nem tudtam megvédeni az álláspontomat, és nem akartam többet ezt érezni. De aztán egyszer csak eljött egy pont, amikor azt mondtam, hogy végülis mindegy. Ha magyarázkodnom kell, az azt jelenti, hogy úgysem érti, tehát fölöslegesen magyaráznám. Ha valaki tényleg és őszintén kíváncsi, nagyon szívesen leülök beszélgetni, szinte mindegyik versemről el tudom mondani, hogy mit láttam, mit hallottam, mit éltem meg, mi az, ami megszülte bennem ezt a verset. Ha meg minden áron velem, Orbán Encivel, akarja, azonosítani, akkor lelke rajta. Nem akarok ez ellen már küzdeni, és azt gondolom, hogy magammal szemben sem őszinte és nem is igazságos, ha nem merem felvállalni ezeknek a szövegeknek az értékeit.

Van-e kedvenc alkotód, akit szívesen olvasol, mi az, ami hozzád közel áll?
Az egyik legkedvesebb költőm, akit bármikor le tudok venni a polcról, és bármikor azt érzem, hogy találok benne olyat, amihez éppen tudok kapcsolódni, az Halmosi Sándor, Budapesten élő, szatmárnémeti származású kortárs költő, akivel személyesen diákkoromban találkoztam egy alkalommal, valamilyen versenyen. Jutalomkönyvként kaptam meg az Annapurna déli lejtőin című kötetét, ami első pillanattól nagyon megragadott. Érdekesen keveri a transzcendenst és a matematikát, hiszen végzettsége szerint matematikus. Szeretem a hit és a matematika, az istenség és a nagyon reál tudományok iránya között megtalált összhangot. Bármikor levehetem a polcról, és bármikor szívesen olvasom. Magánemberként is ismerjük egymást, találkoztunk is többször. Sajnos nincs annyi időm és annyi pénzem, hogy mindent elolvassak, amit szeretnék. De azért igyekszem időnként kicsit megjutalmazni magam, bemenni egy könyvesboltba és levenni valami olyat a polcról, amire már régóta fáj a fogam. Furcsa mód mindamellett, hogy alapvetően verseket írok, nem mindig szeretek verseket olvasni. Persze van kivétel, el szoktam olvasni az Újváradban megjelenő verseket. Elsősorban azért, mert nagyon sokan az ott publikáló szerzők közül ismerőseim vagy barátaim, akiket szeretek. Amikor azt érzem, hogy nagyon el vagyok veszve a világban vagy magamban, akkor leveszem Halmosi Sándor egyik kötetét, felcsapom találomra valahol, és megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy mit mond nekem ez a szöveg abban a pillanatban éppen. De prózát például nagyon szeretek olvasni. Legutóbb Grecsó Krisztián regényét olvastam. Néhány évvel ezelőtt bevezettem, hogy nyaranta, amikor szünet van a színházban, és kicsit kiesem a román nyelv használatából, román nyelven olvasok regényeket. Egyrészt segít nekem, másrészt van egy csomó izgalmas kortárs szöveg, amelynek még nincs magyar fordítása. De ha sikerül hazamenni Székelyföldre vagy Magyarországra, akkor azért igyekszem a magyar kortárs irodalommal is nagyjából napirenden lenni.

Mészáros Ildikó