A gyémántmisés Kóbor György ny. általános helynök jubileumi visszatekintése
A gyémántmise a pappá szentelés 60. évfordulóját jelöli. Hat évtizednyi szolgálat az Úr aratásában, szőlőjében. Hatvan húsvéti vigília celebrálása, hatvan adventi készülődés, illetve 60 x 365, azaz 21 900 alkalom, amikor reggeli imával indul a nap. A május 26-án gyémántmiséjét ünneplő Kóbor György ny. általános helynök, sok ismerőse számára „a Vikárius úr”, most is változatlanul a Jóistennel való párbeszéddel indítja reggelente a napi programot. – Mi reggel hétkor kezdünk, de az túl korai Önöknek – mondja a telefonba, amikor egy interjú időpontját igyekezett egyeztetni a püspökség sajtóirodájának munkatársaival. Közben kiderül, mi az, amire hatvan esztendő papi szolgálat után vágyik az ünnepelt: – Minden napra egy kis mosolyt kérek a Jóistentől! Az idősotthon lakóinak is azt szoktam mondani: În această casă zâmbetul nu este interzis. Așa să procedați. Vagyis: ebben az házban nem tilos mosolyogni. Ehhez tartsák magukat.

Néhány adat Kóbor György ny. általános helynök, csáki ny. plébános életéről és szolgálatáról
Kóbor György 1941. november 26-án született Dezsánfalván (Dejan / Deschandorf).
Teológiai tanulmányait a Gyulafehérvéri Hittudományi Főiskolán végezte, mert abban az időben egyházmegyénket a kommunista rendszer csak „esperességként” ismerte el, így nem rendelkezhetett saját teológiai szemináriummal. Ezért Kóbor György fiatal teológiai hallgatót 1964. április 5-én a gyulafehérvári Szent Mihályszékesegyházban Isten szolgája, Márton Áron hitvalló püspök szentelte pappá.
A fiatal pap lelkipásztori szolgálatát Aradon kezdte, Arad-Mikelakán plébániát alapított, ahonnan a sofronyai filiát is ellátta. Ezután, 1969-ben Kóbor atyát a torontálkeresztesi plébániára helyezték át, majd alig néhány évvel később, 1972-ben, a csáki közösség plébánosává nevezték ki. Több mint három évtizeden át vezette ezt a plébániát, és idővel a környező plébániákat és filiákat is át kellett vennie: Fólya, Gilád, Józsefszállás, Liebling és Obád. Kóbor atya 2004-ben adta át a csáki plébánia lelkipásztori gondozását utódának, Filip Dorin Gyula atyának, akit a mai napig folyamatosan támogat szóval és tettel.
Msgr. Sebastian Kräuter, az egyházmegye akkori ordináriusa Kóbor atyát tiszteletbeli esperessé, a Papi Tanács tagjává és a Konzultorok Kollégiumának tagjává nevezte ki – amint arról az 1986. évi egyházmegyei sematizmus is beszámol.
A székeskáptalan 1990 utáni újjászervezésével Kóbor atya kanonoki (Canonicus Junior) címet kapott, 1993. június 9-től pedig Sebastian Kräuter püspök általános helynökévé nevezte ki, és e tisztségével egyben a Monsignore titulust is megkapta. 2002. május 19-én Martin Roos püspök Kóbor kanonokot a temesvári székeskáptalan kisprépostjává (praepositus minor) nevezte ki.
Egyházmegyénk számára az 1989-es változások megteremtették az egyházmegyei Caritas működésének lehetőségét, egyben szükségessé vált a szegények, a betegek, a rászorulók szolgálatában való masszív jelenlét is. Ez az egyházmegye pasztorális munkáját is megerősítette. Kóbor atya 1990-ben Csákon megalapította a „Sanctus Gerhardus” Caritas Egyesületet, amelynek ma is igazgatója. Kóbor György ny. plébános 1992 óta a Temesvári Egyházmegyei Caritas Szervezet igazgatóhelyettese is, és tisztsége révén számos szolgálattal járult hozzá az egyházmegyénkben zajló karitatív és pasztorációs munkához.

A szülőfalu volt az „edzőtábor”
Szeretnék visszatekinteni, amennyire emlékezőképességem engedi, az életemre, munkásságomra, főleg azért, hogy köszönetet mondhassak mindazoknak, akik segítettek papi hivatásom teljesítésében – indokolja a visszapillantást Kóbor atya.
– A szülőfalura hogyan emlékezik, Tisztelendő úr?
– Jó „edzőtábor” volt. Dézsánfalva, Temesmóra határközséghez tartozott, mintegy 800 lelket számláló falu. Szegény parasztcsaládban születtem, hárman voltunk testvérek: Csík Antal plébános úr eskette szüleimet. Jolánka, György és Ferenc, a három gyermek ugyancsak Csík Antal plébános által részesültek a keresztség szentségében és a lelki támogatásban. Tanulmányaimat Dézsánfalván kezdtem, az első négy osztályt Lengyel Ferenc tanító ideje alatt végeztem, majd a dettai magyar iskolába kerültem, ahol három évet tölthettem. Nagyon kedves emlékekeim fűznek ehhez az iskolához. A sors nem kényeztetett el bennünket. Mi üldözöttek voltunk, mivel édesanyám osztrák származású volt, de nem egyből költöztek ide, az akkori Magyarországra, hanem az idők folyamán telepedtek itt le. A szerb határ szomszédságában egy német családnév akkoriban nem volt jó ajánlólevél, úgyhogy mi is az oroszországi listára kerültünk. Édesanyámat elvitték a gyűjtőtáborba Sztamorára. Éjjel édesapám leterítette az őrt, kiszabadította a foglyokat, és arra biztatta őket, hogy rejtőzzenek el, mert a fogvatartók másnap ismét felkeresik a házaikat, családjaikat. A transzportnak viszont el kell indulnia, és ha nem találják meg őket, itthon maradnak. Újabb transzport nem lesz. Édesapám egyszerű ember, bognár volt, de nem ijedt meg a saját árnyékától. Arra is emlékszem, hogy a kapu fölött belátszott, ahogy vonultak a kozáksapkák. A kert végében lapultunk egy árokban. Mivel a kutya állandóan a kapunál ugatott, nem jöttek be. A sás és káka között úgysem találtak volna meg. Így megmenekültünk, de utána is viseltük ennek következményét.
– Ez mit jelentett?
– Nem adták vissza az elkobzott földeket, elvitték a lovunkat, az ingóságainkat. A lovat a háború után visszakaptuk. Lassan ugyan, de felépült, és utána még hosszú ideig hasznát vettük. Viszont nem tudtunk vele sem hídon átmenni, sem a kút kávája mellett elmenni, mert valószínűleg olyan helyen járt, ahol robbantottak. Olyankor leszálltunk a kocsiról, simogattuk, nyugtatgattuk, így lassan-lassan folytathattuk vele az utat. Az üldözöttség érzését erősítette, hogy minden pártgyűlés velünk kezdődött. Tizenöt német származású család volt akkoriban Dézsánfalván. Sok küzdelem árán tudtuk csak fenntartani magunkat. Kedves gyermekkori emlékem fűződik a nagymamámhoz. Szüle – így szólították akkoriban a nagymamákat – lekváros kiflit akart sütni. De egyszerre több dolgot is végzett. A kiflinek való tésztát már feldarabolta, belerakta a lekvárt, de közben eszébe jutott, hogy a kemencét is fűteni kell. Ameddig szüle a kemencét rendezte, a kifliből eltűnt a lekvár. Nem volt nagy titok, hogy vajon ki volt a tettes. Mi volt a kézügyében? A piszkafa. Én pedig tudtam, merre fussak. A szalmakazal körül kergetett.
– És akkor mindezek ellenére, azokban az időkben, a szocializmus éveiben Igazgató úr a papi hivatás mellett döntött, ami megint csak nem volt jó ajánlólevél.
– Egyáltalán nem. A dettai iskolában Klein Brigitta irodalom és kémia tanár indított arra, hogy jelentkezzem a gyulafehérvári kis szemináriumba azzal a gondolattal, hogy talán pap lehetek a hívek szolgálatára. Klein Brigitta nővér a Szociális Testvérek Társaságához tartozott. Nagyon szigorú nevelést kaptunk tőle. Sok volt akkor az árva gyermek… a kisomoriak közül például egy gyermek sem ismerte a szüleit, mert valamennyit Oroszországba deportálták. Egyik alkalommal valamilyen ünnepség volt a dettai óvodában. – Tudnál nekem segíteni a rámolásban? – kérdezte tőlem Brigitta nővér az ünnepség után. – Hogyne, szívesen – válaszoltam. Út közben azt mondja: – Nem gondolkodtál, hogy mi legyen belőled? – Nem tudom – válaszoltam. – Mi lenne, ha pap lennél? – kérdezett tovább. Ez 1952-ben történt. – Látom, hogy bánnak a kommunisták az egyházzal – válaszoltam.
– Még gondolkozzál ezen – biztatott. – Csak vigyázz, ha találkozunk, egy szót se szólj erről! Ha döntöttél, keress meg. Találsz te valamilyen okot, hogy mi miatt keresel.
Két-három hét múlva megkerestem: úgy döntöttem, hogy megpróbálom. – Jó. Beszélünk Püspök úrral, és szívesen felvesznek – válaszolta. Akkor Kernweisz Konrád volt az apostoli kormányzó. – Nem kell, hogy szaladozz sehova, én beviszem a papírokat és majd értesítenek, mikor van a felvételi. Ilyen irányban segítségemre volt a ministránséveim alatt Túry László akkori teológus, aki jelen volt a szentmiséken, egy-egy példával, egy-egy beszélgetéssel bátorított minket.

Szemináriumi évek és az első szolgálati helyek
– Amikor Gyulafehérvárra kerültem, 1955-ben, Márton Áron püspök még börtönben volt, de még abban az évben hazaengedték. Az egyik tanárunk ddr. Tyukodi Mihály latin- és történelemtanár, valamint spirituális volt. Senkinek sem mondta, hogy ő kétszeres doktor. – Én leszek az egyik tanárotok. Kedvelem a sportot, de annyit megsúgok, hogy nálam dolgozni kell. Máskülönben minden jó lesz. Milyen a futballpályátok? – Nincs futballpályánk.
– Hogyhogy nincs? Ilyen sokan vagytok futballpálya nélkül? – Nincs hely… – Csinálunk helyet! Hozott negyven talicskát. Rakd meg azt a talicskát! – szólt rá egyik diáktársamra. – De hát nehéz, Tanár úr… Nézd, én öt éven át sportoltam a Duna-csatornánál, most jöttem onnan. Ide még lehet pakolni! – mutatta a karizmait. Márton Áron püspök is kijárt a futballmeccseinkre. Dr. Tyukodi Mihályt is ő hívta Gyulafehérvárra. A tanulóéveink alatt a politikai hatóságok rendszeresen zaklattak, szerettek volna elvadítani minket. Nem sikerült nekik, hála Istennek, a legtöbben kitartottunk. Engem 1964. április 5-én szentelt pappá Márton Áron hitvalló püspök 11 kispap társammal együtt. Ugyancsak abban az évben, augusztusban Kernweisz Konrád apostoli kormányzó az aradi főplébániára helyezett, mint segédlelkészt. Két év múlva megalapítottam az arad-mikelakai plébániát. Ehhez tartozott Sofronya is, egy filia Aradtól 8 kilométerre Kürtös irányába. Sofronyán nem volt templom, csak egy kátránypapírral fedett barakk, mert az Erzsébet úti kápolnát államosították, elvették, helyette nem adtak semmit. A barakkban szorongtak évtizedeken keresztül a hívek. Most Oláh Ferenc főesperes közbenjárására és segítségével alkalom nyílt templomot építeni. Kezembe adta a tervet, és azt mondta: – Nézd, fiam, mész és fölépíted. Kicsit meglepett a dolog, hisz csupán két és fél éves lelkipásztori tapasztalatom volt. Azt mondta: – Menj csak, én is melletted állok majd. A hívek közössége egy szívvel-lélekkel látott neki a munkának.

Sipos Enikő
(folytatjuk)