A gyémántmisés Kóbor György ny. általános helynök jubileumi visszatekintése
A gyémántmise a pappá szentelés 60. évfordulóját jelöli. Hat évtizednyi szolgálat az Úr aratásában, szőlőjében. Hatvan húsvéti vigília celebrálása, hatvan adventi készülődés, illetve 60 x 365, azaz 21 900 alkalom, amikor reggeli imával indul a nap. A május 26-án gyémántmiséjét ünneplő Kóbor György ny. általános helynök, sok ismerőse számára „a Vikárius úr”, most is változatlanul a Jóistennel való párbeszéddel indítja reggelente a napi programot. – Mi reggel hétkor kezdünk, de az túl korai Önöknek – mondja a telefonba, amikor egy interjú időpontját igyekezett egyeztetni a püspökség sajtóirodájának munkatársaival. Közben kiderül, mi az, amire hatvan esztendő papi szolgálat után vágyik az ünnepelt: – Minden napra egy kis mosolyt kérek a Jóistentől! Az idősotthon lakóinak is azt szoktam mondani: În această casă zâmbetul nu este interzis. Așa să procedați. Vagyis: ebben az házban nem tilos mosolyogni. Ehhez tartsák magukat.
Összesen 120 katolikus család volt akkor Sofronyán. Ortodox részről 360 család volt. De az ortodoxok is mellénk álltak, minden kérés nélkül anyagi segítséget ajánlottak, sőt, ameddig a templomunkat építettük, addig a keresztelőket, esküvőket a sofronyai ortodox templomban ünnepelhettük, a hívek nagy megelégedésére, igazi testvéri hangulatban. Kernweisz Konrád apostoli kormányzó 1968. szeptemberében szentelte fel a sofronyai templomot és adta át a híveknek. Az ünnepség után megsúgta, hogy kénytelen elhelyezni, mert a politikai hatóságok sérelmezik, hogy a fiatalsággal foglalkozom és a görögkatolikus híveket támogatom. Azt mondták, hogy ez a pap nincs rendben, ez itt nem maradhat. Így Torontálkeresztesre helyezett az ordinárius, ahol szeretettel fogadtak. Ratkai István plébánost váltottam. Lévén Keresztes kis falu, mindenki mindent tudott mindenkiről, így semmilyen gyanú nem merülhetett fel, hogy valamilyen lázadást szítanék. Kereszteshez tartozott Csávos is. A Temesen keresztül nem volt híd, így csónakkal vagy pallón jártam át. Nagy-nagy lelkesedéssel fogadtak. Minden pénteken délután a gyermekek, azok is, akik nem voltak katolikusok mert a szerb pravoszláv egyházhoz tartoztak, szívesen jöttek, hisz semmilyen megkülönböztetés nem érte őket. Közben a csáki templom rossz állapota miatt az ordinárius 1972-ben a csáki plébániára nevezett ki. December 3-án érkeztem oda, ünnepélyesen fogadtak. Nekiláthattam a munkának. Gilád és Obád tartozott filiaként ehhez az egyházközséghez, később Józsefszállás és Fólya is. 1974-ben nekiláttunk a templom tatarozásának. Egy újaradi építő csoport vállalta a munkát Weihmann József munkavezető segítségével. Öt hónapon keresztül dolgozott tizenkét ember a templomon, szép és jó munkát végeztek. A plébánián laktak, ott étkeztek. Minden hétvégén a plébánia tulajdonában lévő terepjáróval vittem őket haza Aradra, hétfőn korán reggel hoztam őket vissza, hogy ne veszítsék az időt az utazással.
Csákon
– Körülbelül 1400 hívő tartozott akkor a csáki plébániához. Nagyon színvonalas zenei élet folyt. Josef Gerstenengst kitűnő orgonaművész, mondhatjuk, hogy az ország egyik legjobb orgonistája, a bukaresti Szent József-székesegyház orgonistája, Josef Brandeis ugyancsak magas színvonalú zenész, valamint Andreas Kernweisz iskolaigazgató, orgonista gondoskodtak a szentmisék magas színvonalú zenei szolgálatáról. Az első évben, 1972-ben a karácsonyi éjféli misét fúvószenekar kísérte. Voltak szentmisék, amikor 24 ministráns állt az oltár körül. Jól működő Dangel orgona wegensteini modernizálással állt rendelkezésre. A toronyban lévő 5 harang biztosította a szentmisék előtt az emelkedett hangulatot. Az 1206 kg súlyú nagyharangot a Szentháromság tiszteletére szentelték. A templom lépést tartott a technikával, központi fűtést építettünk, biztonsági okokból infravörös megfigyelő és védő rendszert szereltünk be. Negyven tagú ifjúsági kórus tette szebbé a szentmiséket, ritmikus énekekkel vittek örömet sok templomba, ami akkor újdonság volt. Az orsovai új templomban is énekeltünk. Igyekeztem segítve nevelni. Csákon régen 90-100 gyermek jött az esti szentmisére. Velük elindultam a városközpontot, az utcákat takarítani. 1974ben 70 hársfát ültettem. Egy részük a giládi temetőnél még látható. Gondoltam, jó lesz a méhészeknek. És jó lesz a Caritasnak is, ha egy-egy bödön mézet majd kapunk tőlük. Ma már termetes nagy fák, nem száradt ki egy sem. Gyümölcsfát több mint 500-at ültetett a Caritas. Annyit teremtek és teremnek, hogy jut mindenkinek. Befőttet is, lekvárt is készítünk, ráadásul még „koccintós cseppekre” is futja.
Minden évben elzarándokoltunk a radnai kegytemplomhoz, 200-250 személy vett részt ezeken a zarándoklatokon. Bérelt autóbuszokkal utaztunk a politikai hatalom nem kis bosszúságára, mondván, hogy elvonjuk a termeléstől az embereket. Három újmisést kísérhettem az oltárhoz: Pálfi Jánost, Kapor Jánost, valamint Filip Dorin Gyulát. Mindhárman kanonoki címet viselnek jeléül annak, hogy a püspökök méltányolták a szolgálatukat. Kräuter Sebestyén püspök különböző szolgálatokkal, esperesi feladatokkal bízott meg, 1993-ban pedig általános helynökké nevezett ki. Hat évig szolgáltam az egyházmegyét eléggé bonyodalmas körülmények között, hiszen akkor javítottuk a visszakapott püspöki palotát a Pacha utca 4. szám alatt. Amikor 1949-ben az utcára tettek bennünket, másnapra el kellett, hogy tűnjünk, nem adtak helyiséget, ahol a dolgainkat meg tudtuk volna őrizni. A püspöki palotában 22 család lakott, gondolhatják, hogy milyen javításokban részesült ez az épület, amikor gyakorlatilag nem volt gazdája. Sok utánajárással kaptuk meg a javítási engedélyt, az akkori püspöki irodaigazgató, Martin Roos későbbi főpásztor gondoskodott arról, hogy a Gerhardswerktől és nyugati kapcsolatok által sikerüljön e javításokra anyagi fedezetet szerezni.
A rászorulók szolgálatában
– Az egyháznak az apostolok idejétől számítva feladata a hit hirdetése mellett a szegények, a rászorulók gondozása. Erre nagyon kevés lehetőség adódott a változás előtt. 1989. december 27-én érkeztek meg az első szállítmányok. A grazi Caritastól, tartós élelmiszert hoztak, és felmérték, mivel tudnak még segíteni. Ez állandó élő kapcsolattá fejlődött. A Caritas segítségével szanáltuk az óvoda épületét, ugyanakkor továbbképzésre hívtuk meg az óvónőket, majd a kórház részére készítettünk új fűtőrendszert és az egészségügyi helyiségeket újítottuk fel. Az idősotthon számára modern mosókonyhát alakítottunk ki, 60 új, jó minőségű ágyat kaptunk, ezt a welsi (Felső-Ausztria) irgalmas nővérek (Barmherzige Schwestern vom heiligen Kreuz Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérek) kórháza adományozta, hogy amennyiben lehetséges kényelmesebb körülmények között éljenek az ápoltak. Ebben az időben sok minden hiányzott mindenhol. Például a mentőautópark nagyon rossz helyzetben volt. Látva ezt, felkerestem a grazi Vöröskereszt főigazgatóját, dr. Zweidicket, és kértem, hogy lehetőségükhöz mérten segítsenek. A válasz nagyon pozitív volt, pünkösd másnapján egy különítmény érkezett, 8 mentőautót hoztak kitűnő állapotban, teljes felszereléssel, ajándékba a megye részére. Az elsőt itt helyeztük működésbe. Folytatódott a kérések sorozata, mert a kórházak is rosszul ellátottak voltak. Megtörtént például, hogy a Clinicile Noi-tól telefonáltak, hogy másnap nem tudnak műteni, mert nincs perfúzió és nincs kesztyű. Telefonáltam Grazba, két nap múlva itt volt a mikrobusz nagy mennyiségű perfúzióval és kesztyűvel. De nem csak ekkor volt szükség sürgős segítségre. Lugos mellett trichinózis ütötte fel a fejét, valószínű, hogy vaddisznóktól származott, 60 személy volt életveszélyben. Akkor már gyakori találkozás és kapcsolat volt az egészségügyi igazgatósággal. Sürgősen telefonáltak, hogy nem tudnak mit tenni, nincs gyógyszer. Kihez folyamodtam volna, ugyancsak a grazi Caritashoz. Másnap délelőtt a legelső repülőjárattal itt volt a 60 adag gyógyszer, egyetlen embert sem kellett eltemetni, sikerült mindenkit megmenteni. Gyakran megfordultam Grazban, beteg gyermekeket vittem oda kivizsgálásra, kezelésre. De nem csak Grazban, hanem Svájcban is, Basel környékén, valamint Németországban Freiburgban, Kölnben, és láttam a különbséget. Láttam a hiányokat, amelyek nálunk megkeserítették az életünket, és igyekeztem megoldást keresni. Láttam, hogy a gyermekek fogorvosi vizsgálat és kezelés nélkül vannak. Részt vettem a temesvári Terapia preventivă felépítésében, bebútorozásában és felszerelésében, ennek fejében szívesen fogadták az orvosok a gyermekeket fogászati kezelésre. Hetente háromszor vihettem őket a Caritas autóbuszával, minden alkalommal 25 gyermeket.
Sipos Enikő
(folytatjuk)