Szekernyés János: Temesvár kövei. Préselt virágszirmok az Erzsébetvárosból. Kolozsvár, 2023, Művelődés Kiadó,648 old. c.[1]

A vaskos, 648 oldalas, kemény borítójú, gazdag fényképmelléklettel ellátott majdnem egykilós városrész-monográfiának már a külleme is magára vonja az érdeklődő olvasó figyelmét: szürkébe játszó, kicsit sejtelmes halványzöld a színe, az elülső borítón a fertály egyik főutcáját, talán épp a Dózsa utcát ábrázoló réges-régi fénykép, rajta a 6-os villamos messze, a Belváros irányába futó sínpárja, no meg két keménykalapos-öltönyös úriember, mintegy leképezve s megjelenítve Szekernyés János pompás könyvének fő témáját: Temesvár legnépesebb városrésze rohamos korszerűsödését, civilizálódását, polgárosodását, ami, akkor még – minden ellenkező vélekedés (s utólagos manipuláció) ellenére – egyszersmind önkéntes magyarosodást is jelentett. Mi több, épp a Bánság „fővárosának” ígéretes demográfiai, ipar- és közműfejlesztési, tömegközlekedési, intézményalapítási elánja jogosított talán a legtöbb országos (magyar) reményre, közelebbről arra, hogy – francia mintára – a „magyar terv”: Kossuthék, Széchenyiék és Deákék nagy reformnemzedékének álma a szabadelvű, polgárosult/polgárisodott, „européer” mintaállam, a „virtuális Magyarhon” igenis megvalósítható – egyszersmind követendő példát is nyújtva a régi Magyarország többi kis, közepes és nagyvárosának is …
Más forrásból is tudható, hogy épp ez – a primus inter pares szerep – volt a „temesváriság”, a dinamikusan gyarapodó és hallatlan ütemben magyarosodó temesvári polgárok identitásának, önmagukról kialakított képének egyik igen fontos eleme is, amelyre – ki-ki a maga módján – a Város minden lakosa tudatosan törekedett. Mindent hátsó gondolat nélkül egész egyszerűen magyar(országi) honpolgárok akartak lenni, nem tudván, hogy ez az ösztönös törekvésük egyfelől a korábbi domináns hungarus-tudat átvétele, korszerűsítése, másrészt pedig, bár polgárinak mondják, és tanítják azóta is az iskolában és az egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízs ranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is. A „kaliforniai méretű” városfejlődési, iparosodási, civilizáltsági lendület mindenkit magával ragadott: az azóta többszörösen devalválódott, mi több, szándékosan eltorzított „magyar állameszme” (a Szentkorona-tannal és az „ezeréves határokkal”) a reformkor óta készen állt, s ezzel összefüggésben a már többször is említett nemesi típusú polgárisodás/polgárosodás versus magyarosodás pedig azt az akkor még reálisnak tetsző, de a trianoni „végzések” miatt illúziónak bizonyuló életérzést keltette, hogy új magyar metropolis van születőben, amely joggal törekedhet egy második Budapest státusra és rangra.
Időzzünk el egy kicsit még a fő- és alcímnél! Megvallom, engem, pályája utolsó szakaszához érkezett gyakorló historikusként, hivatásos emlékezet-búvárlóként leginkább az alcím fogott meg, s nem kevésbé a szerző ezzel kapcsolatos eszmefuttatása, amely – gondolom – maga is egy szemérmes önvallomás: „A maradó kövek, a tömör sziklák mellett emlékeket konzerválnak és idéznek a törékeny, kifakult, áttetszővé aszott virágszirmok is, amelyeket […] megsárgult lapjaik között verseskötetek, regények, emlékkönyvek vagy képalbumok őriznek. Némelyikük száradtan is tartja formáját, színét és halványan még illatát is, a málladozó virágok is jelképek, titkokat rejtenek […] nagyobb hányaduk azonban egy kivételes élethelyzet, meghitt pillanat, ígéretes tekintet, elbűvölő mosoly, csodálatos kézmozdulat, csillogó szempár, bájos arc, heves ölelés tanújeleként, tárgyi bizonyítékaként szolgált.  A préselt virágok elmúlt világokat idéznek, varázsolnak vissza.”
Hát igen, pontosan erről van szó! Mert, immár történelmi síkra emelve Szekernyés János vallomásos sorait, Temesvár azért olyan fontos minden magyarul érző, gondolkodó (és álmodó) férfi és nő számára, mert egy „elbűvölő” kivételes történelmi pillanat kőbe, szobrokba, épületekbe, istenházákba és főként érzésekbe, emlékekbe foglalt monumentuma: jelkép, szimbólum. Azonos a „nagy-magyar” álommal. Annak történelmi, társadalom- és identitástörténeti bizonyítéka. Olyannyira, hogy a „nagy háború” küszöbén Temesvárt kis túlzással akár „magyar városnak” is nevezhetjük, hiszen az 1910-es „ügydöntő” népszámláláskor etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54, 4 százalékban) vallották magyarnak magukat, mint – átlagban – a „történelmi Magyarország” többi honpolgára… Ezért tekintem én, s gondolom, sok tanult pályatársam is „Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének, ahol, »mint cseppben a tenger«, mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett.”
Szekernyés monográfiájában lapozgatva vessünk egy pillantást, csupán szúró-próba gyanánt, hogy (mit) mutat – 1910-ben – ez a föntebb vázolt alaptendencia néhány erzsébetvárosi számsor tükrében! Ezekből, teljesen önkényesen, csak két mozzanatot emelnék most ki.
Temesvár 72. 555 főnyi össznépességéből a legtöbben épp az Erzsébetvárosban laktak, egyszersmind éppen itt volt a legmagasabb a bánsági németek, a „magyar-svábok” (Herczeg Ferencé a szó!) aránya: 47,6 %. Ugyanakkor a kerület lakosságának csaknem nyolcvan (79, 2) százaléka – majdnem tizenegyezer férfi és nő – tudott már magyarul. Sokan közülük valószínűleg tökéletesen, hiszen sok bánsági (temesvári, lugosi, verseci, vingai, fehértemplomi, zsombolyai) írástudót ismerünk, aki mindkét fő nyelven (azaz németül és magyarul) egyaránt szerkesztett és írt verset meg újságot, adta ki emlékiratait, vagy, ha személyes sorsa éppen úgy alakult, horgonyzott le minden zökkenő nélkül egyik vagy másik anyanyelve (munkanyelve) mellett (Geml József, Schiff Béla, id. Niamessny Mihály, Hans Mokka, és a sor tetszés szerint folytatható.) A tehetségesebbek közül olyan is akadt – derül ki Szekernyés monográfiájából – aki akár egy harmadik helyi nyelven is képes volt a „mutatványt” megcselekedni. Ezek közt valószínűleg az Eugen Nedits néven anyakönyvezett, cincár (macedoromán) apától és magyar anyától született Szentkláray Jenő (1843–1925) viszi el a pálmát, olyannyira, hogy szerbül írt egyháztörténeti szakmunkái déli szomszédaink historiográfiájában is megkerülhetetlenek, ennél fogva teljes joggal lett az újvidéki Szerb Matica Irodalmi és Tudományos Egyesület tiszteletbeli tagja, akárcsak – a magyar mellett – a Szerb Tudományos Akadémia megbecsült tagja. (Talán mondanom sem kell, egy időben ő is erzsébetvárosi polgár volt!)
Mindazonáltal e vegyes ajkú népkonglomerátum nem mindegyik tagja rendelkezett ilyen kifinomult nyelvérzékkel. A szintén a temesvári „olvasztótégelyben” felcseperedő horvát–magyar vegyes házasságból származó Méliusz (Nelovánkovics) József 1940 körül keletkezett, de csupán 1969-ben megjelent Város a ködben c. kulcsregényében olvasható, hogy a múlt század első évtizedeiben Temesvárnak rengeteg olyan lakosa volt, aki három-négy nyelven (németül, magyarul, szerbül, bolgárul, netán románul) meg tudta értetni magát, de egyiket sem beszélte tökéletesen. Ha pedig – ugyancsak Méliusz szerint – a „nacionáléja” iránt érdeklődtek, csupán a vállát vonogatta, s meg sem értette a kérdést: halvány fogalma sem volt róla, hogy milyen spontán temesvidéki etnikai keveredés produktuma éppen…
Mert, bármilyen hihetetlen, még az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki olyan körülmények között érezze és nyilvánítsa büszkén magyarnak magát, akinek egyetlen csepp „szkíta-vér” sem csörgedezett az ereiben. Ezek közé tartozik Pecsovszky József (1921–1968), egy Gölnicbánya környékéről a Bánság székhelyére keveredett „tót” kovácsmester és egy dettai „sváb” háztartásbeli fia  – a macedoromán eredetű Gheoghe Hagi mellett a román(iai) futball mindmáig legnagyobb alakja –, aki Perényi néven 1942/1943-ban háromszor is játszott (kitűnően) a magyar nemzeti tizenegyben, s aki egy kései interjújában önérzetesen hangsúlyozta, miszerint a legvadabb volksbundos időkben is magyarnak érezte és vallotta magát, mert – saját szavaival – ezt a nemzetiséget ő választotta, s pontosan tudja is, hogy miért… Persze a nagy példák régóta léteztek, hiszen ki vonhatná kétségbe az 1848/1849-es önvédelmi harc Görgei után leghíresebb tábornoka, a Komárom sikeres védőjeként világhírnévre szert tett temesvári eredetű Klapka György tábornok (1820–1892), vagy éppen a hosszú évtizedekig a pesti „írófejdelem” rangját birtokló, részben szintén Temesvárott szocializálódott Herczeg Ferenc (1863–1954) „magyarságát”?
Szekernyés legújabb nagymonográfiájának rengeteg – felsorolni is lehetetlen – erénye közül két mozzanatra még kitérnék! Rövidre fogva: nem kertel, nem finomkodik, nem írja szégyenlősen körül az ún. „kényes támáknak” minősülő adatokat, tényeket s a belőlük levezethető „következéseket” sem. Ilyen például a temesvári zsidók megmagyarosodása, amelynek valódi dimenzióival – a temesvári Levente-pör kutatójaként – magam csak nagyon későn szembesültem. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az általam ismert román és angol nyelvű szakmunkák szerzői (kivált a lugosi származású Victor Neumann tanulmányai), noha nem tagadták a jelenség létezését, jobbára az olvasó empatikus képességeire és fantáziájára bízták, hogy ennek az 1870-es években kezdődő és a millenniumi időkben robbanásszerűen felgyorsuló folyamatnak mi lett 1918/1920-ig, vagyis egy szűk félévszázad alatt a valós, számokban és tényekben megfogható (vég)eredménye. Közelebbről az, hogy a bánsági (főképp lugosi és temesvári) zsidók, noha a németet is anyanyelvi szinten megőrizték, s később, az 1920-as impériumváltozás után csemetéiket kényszerből román tannyelvű iskolákba adták, elsöprő többségükben 1880 és 1920 között lélekben ők is ugyanúgy magyar zsidók (zsidó-magyarok) lettek, miként teszem azt a miskolci, a szegedi, avagy az aradi izraeliták!
Nem tekinthetem azonban társadalom- és mentalitástörténeti szempontból véglegesen lezártnak a lassan közel kétszáz éves magyar–román (román–magyar) történelmi disputa bánsági és temesvári szegmensére vonatkozó régebbi és újabb fejleményeket. Még akkor sem, ha a két legutóbbi romániai népszámlálás eredményei magyar (nemzetépítési-megtartási/ megmaradási) szempontból finoman szólva is riasztóak! Szekernyés János e vonatkozásban is tárgyszerű, őszinte és szókimondó! Az 1920. június 4-i trianoni diktátum óta (s ennek eredményeképp) töretlen eltökéltséggel zajló román nemzet- és államépítő törekvéseket homogenizációnak minősíti. Nem rejtve azt sem véka alá, hogy a regáti (főként olténiai és bukaresti) „káderek” és szerencselovagok kíméletlen térfoglalása és gátlástalan vagyonosodása nem csupán a bánsági németeket, szerbeket és magyarokat sújtotta, hanem a helyi románság szemében is több mint visszatetsző volt, hiszen az Ókirályságból érkezett mohó „gyarmatosítók” őket is kiszorították, mellőzték, parkolópályára kényszerítették, elüldözték… A Délkelet-európai térség egészének s népei/nemzetei oly kívánatos megbékélése és jövője szemszögéből történelmileg/szociológiailag még nagyobb – jóvátehetetlen – közös veszteség (és nem pusztán máig sajgó magyar nemzetstratégiai kudarc csupán) az a tagadhatatlan fejlemény, hogy – nem függetlenül az egymás ellen folytatott kíméletlen utóvédharcoktól s „irredenta” acsarkodásoktól – egyik „utódállamban” sem jegecesedhetett ki az az öntudatos, vállalkozó kedvű, a központosított, jakobinus beidegződésű, államhatalomtól független citoyen típusú polgárság, amely követendő példaként és motorként szolgálhatott volna a „történelmi ország” összes többi régiója számára, minthogy „területét – Szekernyés János rezignált szavaival – eléggé megfontolatlanul szétdarabolták.”
A „nagy kérdés” változatlanul az, hogy vajon, valamiféle „csoda” vagy valamilyen nagyon nem kívánt geostratégiai sokk, s nyomában az egész térség esetleges „újrarendezése” teremthet-e még valaha alkalmat az 1920 utánszétzilált helyi közösségek, mikró társadalmak mélyszerkezetének helyrekalapálására, a sokszor szándékosan széttépett finomszálú szerves kapcsolatrendszerek újraszövésére… Vagy marad az egész hamvadó, gyönyörűszép préselt virágszirom réges-rég jobb létre szenderült hölgyek valaha gondosan őrzött gyöngybetűs kis noteszeiben, fényképalbumaiban, illetve digitalizálandó levéltárak eldugott, de azért egy kis jóakarattal visszakereshető fondjaiban…
Nem tudjuk, nem is tudhatjuk.
Az viszont egészen bizonyos, mi több, máris kézzelfogható tény, hogy Szekernyés János ezzel a hatalmas monográfiájával végképp beírta magát a Bánság historiográfiájának legnagyobb alakjai – Berkeszi István, Bodor Antal, Böhm Lénárt, Geml József, Milleker Bódog, Ormós Zsigmond, Pesti Frigyes, Singer Jakab, Szentkláray Jenő és társaik – sorába. Mert azáltal, hogy Szekernyés János sorra veszi a hajdani Német- és Oláhmajorból kialakított Erzsébetváros minden utcája, annak minden egyes családi és bérháza, üzeme, boltja, vendéglője, iskolája, temploma históriáját, ideértve valamennyi (!) „vegyes-ajkú” lakójának hozzáférhető biográfiai adatát, nagyjában-egészében rekonstruálható életútját, „viselt dolgait” és jeles cselekedeteit, nem csupán helytörténetet művel, hanem társadalom-művelődés- és mentalitástörténetet ír, egy régió és egy magyar szemszögből kérészéletű társadalom fejlődés és mentalitás/életérzés – a „nemesi polgárisodás” – totális történelmét örökíti meg.
[1] Az idézetek forrásának megadásáról terjedelmi okok miatt le kell mondanunk.

Borsi-Kálmán Béla