A borszakírók közül többeket is beszippantott a borszakma. Szakíróként kezdte többek között a Gyöngyöspatán gazdálkodó Losonczi Bálint, a tállyai Tökösmál dűlőt faggató Alkonyi László vagy Benyák Zoltán, aki borszakíróként az említettekhez hasonlóan érdemi mondanivalóval rendelkezik, ami túlmutat a borok leírásán, a talajadottságok s az évjáratok elemzésén, egyszóval a deskripción.
Benyák Zoltán történészi diplomával is rendelkezik, így kevésbé meglepő talán, hogy a magyar borászat mikro-univerzumát a nemzeti lét összefüggésrendszerében helyezi el, arra keres többek között választ, hogy miként vált a bor nemzeti jelképpé, hogy mi a kapcsolat a magyar sors és a magyar borászat állapota között. Megalkotta a „tájborászat” koncepcióját, s ennek mentén építi saját birtokát a Kunsági borvidék egyik legjelentősebb borvárosában, Kecelen.
Hadd idézzük ennek alapelveit, mert tanulságos és példaértékű!
„A tájborászat
– az adott táj értékeinek feltárását és képviseletét tartja elsődlegesnek.
– A talajból és kőzetből kiinduló, geológiai alapú megközelítéseken túl a „géniusz loci” megragadására törekszik.
– Divat- és mainstream közömbösség jellemzi
– Nem a világ más tájaival, a tömegnek szánt borokkal vagy versenyek plecsnijeiért készíti a borokat, hanem a saját táj legszebb adottságainak bemutatásáért. (…)
– Az autentikus helyi fajtákat előtérbe helyezi.
– Az individuális, művészieskedő borkészítés helyett a mások számára is megérthető és utánozható, tájra jellemző stílusjegyeket erősíti.
– Titokzatosság helyett nyíltság: átlátható szőlőtermesztés és borkészítés.
– A marketing és kereskedelmi érdekek vezérelte borászkodás helyett őszinte és értékalapú munka és kommunikáció.”
A gyakorlatban ez többek között organikus szemléletmódot, beavatkozásmentességet és kellő idejű érlelést jelent. E filozófiából kisarjadt nemes nedűket Temesváron is kóstolhattuk idén áprilisban az Ambrózy kávézóban. Talán a közös kóstoló is hozzájárult ahhoz, hogy a borász elhívott a minap borokat bírálni a Munkácson megszervezett Kárpátaljai Regionális Borversenyre. Az esemény jó apropó volt arra, hogy megismerjem behatóan az Atmoszféra nevű éttermet, ahol a bírálat során négy ízben is vendégül láttak.
De mielőtt az étteremről szólnék, érdemes azt is elmondani, hogy a háborús viszonyok dacára a Kisszelmenc/Nagyszelmenci határátkelőnél egyszerűbb és gyorsabb volt az átkelés, mint Halminál 2020-ban. Barátaim, akik a nagyobb átkelőkön szereztek tapasztalatot, Záhonynál, Beregsuránynál, vagy Tiszabecsnél, 3-6 órát álltak, míg átjutottak. Tegyük azt is hozzá, hogy az említett kishatárátkelő, mely 8-tól 20 óráig működik, csak a gyalogosforgalom számára nyitott.
A 2001-es népszámlálás idején 81.600 lelket számláló, 6.900 magyar által lakott Munkácson négy éve jártam, azóta a város képe nem sokat változott, a kávézók, sörözők, szórako- zóhelyek komoly forgalmat bonyolítanak, az üzletekben lényegében árubőség van.
A háborút az elesett helyi katonáknak a város központjában kiállított fényképei juttatják „csak” az arrajárók figyelmébe. Ugyanakkor egyik vendéglátónk, aki azt is elmondta, hogy az áldozatok fele személyes ismerőse vagy barátja volt, beszámolt arról is, hogy két nappal korábban háromszáz katona szállta meg a várost és fogdosott össze ötszáz férfiembert, attól függetlenül, hogy esetleg rendelkeztek-e valamilyen mentesítő papírral.
Az Atmoszféra étterem (https://www.instagram.com/atmosfera.mukachevo/) beleilleszkedik a Kárpát-medencei nemzetközi-mediterrán fősodorba, s megállná a helyét Temesváron, Kassán, Szabadkán vagy akár Budapesten is. Ha nem is épp a csúcson, de a tisztes középvonalban igen.
Ettünk-kóstoltunk itt focaccia-t fokhagymás szósszal, caprese-t, lazacos avokádós illetve zöldséges-csirkemelles „tasak-szendvicset”, öntöttvasserpenyőben grillezett irdalt camembert-sajtot velesült koktélparadicsommal és bagette-tel, görög salátát, sajtokat mézes mártással, olasz ihletésű, de helyi felvágottakat is integráló vegyes tálat, amiből a toszkán lardo stílusú szalonna volt a legmegnyerőbb.
Ebédre nem túl koncentrált, de élvezhető szárnyashúslevest és pasta carbonara-t kaptunk. Utóbbit tejszínesen készítették (nem így autentikus, de mivel még Gordon Ramsay is használ hozzá tejszínt, ez a variáns már polgárjogot nyert), a nyers tojássárgáját spagettifészekbe ültetve. A bacon nem volt a legjobb minőségű, a parmezán is lehetett volna több, de egészében a fogást a jobbak közé sorolnám, ettem gyengébbet sokfelé.
Teaidőben, még az esti hatalmas trakta előtt, amire már egy másik helyen került sor, krémsajtos sushi tálakkal leptek meg, kaptunk lazacosat, rákosat, tonhalasat és makrélásat. Volt köztük surimis is, ezt inkább mellőztem volna, itt technikásan a sajtkrémet az olcsó, tartósítószerekkel és adalékanyagokkal telenyomott rákpótlékot rejtő maki-sushinak a tetejére nyomták rózsaformában.
Kifejezetten díjaztam, hogy két helyi sörfőzde, a munkácsi Heming és az ungvári Fichte’n kisüzem söreit is tartják a Carlsberg termékpaletta néhány főzete mellett.
A belső udvarban kialakított kerthelyiség hangulatos, nem hallatszik be az utcazaj.
A kiszolgálás kedves, udvarias, persze jó lenne, ha tartanának angol (hadd ne mondjam magyar) étlapot, és/vagy tudnának angolul a pincérek. Egy szerb vagy szlovák étlappal elboldogul az ember valahogy, a nemzetközi, illetve a magyarral közös elnevezések sokat segítenek, de aki nem ismeri a cirill betűket, esélytelen, ha egy ukrán étlapot kell értelmezzen.
Egy szó, mint száz, ha normalizálódik a helyzet, érdemes Kárpátaljára látogatni, a munkácsi vár még a Turul-szobor nélkül is azon szakrális helyek egyike, melyeket minden magyarnak látni kellene legalább egyszer az életben. De még most háborús időkben is felkerekedhetnek a bátrabbak, Kárpátalján az élet az erőszakos sorozást leszámítva a megszokott mederben csordogál.

Borbély Zsolt Attila