Két talppal a földön állva
A végvári tánctáborban a mezőségi tánc ritmusát és mozgástechnikáját érzékeltetve ismételte meg többször a fenti kijelentést Boldizsár Tamás oktató – elmondása szerint Európában a egyik leglassúbb tempójú, és a táncosoknak rendkívüli tartást, eleganciát, a páros viszony szépségét tükrözi a mezőségi tánc –, aki társával Bagi Szilviával immár sokadik alkalommal irányítja a táborozók lépéseit ugyanakkor serkenti őket nemcsak tánchagyományaink, hanem viselkedési, öltözködési, egymáshoz és a közösséghez való viszonyulásaink egyszerű, kézenfekvő, de mára jórészt elfeledett hagyományaink megismerésére és a mindennapi életben való megélésére is. Mert amiként a néptáncban, az életben is a „két talpon való állás” vagyis a közösségi értékeinkhez – nyelvünk, hitünk, szülőföldünk, hagyományaink – való ragaszkodást biztonságot és eligazodási lehetőséget biztosít ebben a mai egyre összetettebb világunkban is. Szerencsére tudják ezt Végváron is, és minden közösségben, ahol a tizenhat esztendővel ezelőtt elindult és Istennek hála mai napig el nem lankadt lelkesedéssel vesznek részt a fiatalok a néptáncmozgalomban.
Tábori látogatásunk alkalmával megtudjuk, hogy ezidőtájt a helyi tánccsoportokban legalább hatvan gyermek és fiatal tevékenykedik, de alighanem magyarságunk eme végvárában a legtöbb családban a fiatalabbak, ha csak néhány évig is, de valamelyik tánccsoportban biztosan megfordultak. A végvári kultúrházban éppen befejeződött a próba, a Recefice tánccsoport kis táncosai – legalább huszonöten vannak, zömével elemi iskolások – éppen ebédjüket fogyasztják. Vezetőik Tóth Rozália és Szarvas Erzsébet, akik nemcsak a táncoktatásban, hanem a táborszerevzésben is segédkeznek, illetve a kézművesfoglakozásokat is irányítják, elmondják, hogy a vakációzó kisebbek délelőtt próbálnak a két szegedi oktatóval. Ők a rábaközi lassú csárdás lépéseit tanulják. Azt is elmondják, hogy a mai kis táncosok a negyedik nemzedék, amely a rábaközi táncot tanulja. A Szederinda és a Csűrdöngölő, illetve a temesvári Eszterlánc nagy táncosai, közülük többen nyolc órás műszakot követően, délután három-négy kemény órán keresztül a mezőségi, Magyarpalatka, Válaszút környékére jellemző, egyszerűsége miatt az átlagosnál nehezebben elsajátítható, táncot tanulják. Amint azt a próbán láthattuk, e táncokban érvényesül igazán a páros táncok minden varázsa, minden rezdülésnek, mozdulatnak, hajlításnak, csettintésnek, dobbantásnak pontosan értelmezhető jelentése van, és a tánclépések elsajátítása mellett, mindezeket a kódolt jelentéseket is igyekeztek tanítványaikkal megismertetni az oktatók.
“Mindig örömmel jövünk Végvárra, azt mondhatom, hogy hazajárunk e községbe. Örömmel vesszük tudomásul, hogy az évente megszervezett néptánctáborokat követően, a gyermekek és oktatóik valamint szüleik lelkesedésének és kitartásának köszönhetően szélesedik az általunk öt-hat nap alatt kitaposott ösvény. Mert a munkánk eredménytelen lenne, ha nem lenne folyamatos az oktatási tevékenység. Sokéves tapasztalatunk igazolja, hogy kizárólag azokon a helyeken sikeres a hagyományápolás, ahol ötvöződik a szakmai tudás, a lelkesedéssel és a kitartással. Mert, és ez így van rendjén, a próbák a sok-sok verejték, megbicsaklás és a legyőzött kételkedések, megtorpanások, mindezek nem látszanak, a színpadról a szép, kerek, és pontosan artikulált mozdulatokat, a színpompás viseleteket, a fülnek kedves dallamokat látja és hallja a néző. Ezért is tiszteletreméltó és megbecsülésre érdemes minden közösség, ahol teret biztosítanak a hagyományápolásnak, a néptánc és népi kultúra terjesztésének. Személyes véleményem az, hogy mai világunkban, amikor szinte minden információ egyetlen gombnyomásra van, a hagyományápolást segítheti, ha a világhálón bármikor megtekinthető egy-egy előadás, egy-egy avatott előadó, egy példakép fellépése, vagy egy-egy tájegység autentikus táncait és énekeit nézhetik meg az érdeklődők, tehát az értékes információ szinte akadálymentesen juthat el mindazokhoz, akik érdeklődést mutatnak eziránt. Esetünkben negatív hozadéka eme könnyen elérhetőségnek, hogy az ember elhiszi egy idő után, hogy a képernyőn látott könnyed, szép és teljes mozdulatok „maguktól vannak” pedig, amint azt már mondtam, rengeteg munka van mögöttük, és rendkívül hosszú az út, amíg az ember eljut arra a sizntre, hogy könnyedén és a mindig megfelelő eleganciával mozogjon a színpadon. Huszonegynéhány év távlatából elmondhatom, hogy Csongrád megyében továbbra is minden korosztály érdeklődik az autentikus néptánc iránt, egyáltalán nem ritka, amikor három generációs családok tagjai táncolnak az életkoruknak megfelelő valamely tánccsoportban, kisiskolás gyermekektől a nyugdíjaskorúakig rengetegen vesznek részt, majdhogynem életformává vált a hagyományápolás. Ebben a világban rendkívül fontos a családi környezet, nem feltétlenül a hagyományápolásban jártas szakértők családaira gondolok, hanem azokra a hétköznapi családokra, amelyekben létezik a legcsekélyebb érdeklődés eziránt, e családok gyermekei is a többiekhez hasonlóan játszanak a számítógépen, de ezzel párhuzamosan mozgásigényüket a néptáncpróbákon vezetik le, és ezzel a hozzáállással a tánccsoportok, táncegyüttesek tagsága újratermelődik. Ez a folyamat érhető tetten Végváron és az általam ismert többi bánsági vagy bihari tánccsoport esetében is, örömmel látjuk, hogy évről évre újabb és újabb gyermekek és családjuk – idén is a legkisebbek közül is jónéhányan újoncok – kapcsolódik be a hagyományápolási munkába.”
A tizenhatodik végvári tánctábor zökkenőmentes lebonyolításáról az önkéntes szolgálatot felvállaló szülők közssége és oktatók mellett a Végvárért Alapítvány, a Communitas Alapítvány, a Polgármesteri Hivatal és a Helyi Tanács gondoskodik – ismertette Pastean Erika, iskolaigazgató, a Csűrdöngölő néptánccsoport irányítója, kiemelve, hogy a tábor jelenti a táncosok számára azt az alapot, amelyre felépíthető az egész esztendő. Elmondása szerint, a Csűrdöngölő tizenöt koreográfiát, a Szederinda – igen, azok az egykori kisgyermekek, akik Végvár főterén egy évtizeddel ezelőtt alig bukdácsoltak! – máris tíz tájegység táncait képesek bármikor bemutatni bármely színpadon.
Makkai Zoltán