Két talppal a földön állva

A végvári tánctáborban a mezőségi tánc rit­musát és mozgástechnikáját érzékeltetve ismé­telte meg többször a fenti kijelentést Boldizsár Tamás oktató – elmondása szerint Európában a egyik leglassúbb tempójú, és a táncosoknak rend­­kívüli tartást, eleganciát, a páros viszony szépségét tükrözi a mezőségi tánc –, aki tár­sával Bagi Szilviával immár sokadik alka­lom­mal irányítja a táborozók lépéseit ugyanakkor serkenti őket nemcsak tánchagyományaink, ha­­nem viselkedési, öltözködési, egymáshoz és a kö­zösséghez való viszonyulásaink egyszerű, ké­zenfekvő, de mára jórészt elfeledett hagyo­mányaink megismerésére és a mindennapi élet­ben való megélésére is. Mert amiként a nép­táncban, az életben is a „két talpon való állás” vagyis a közösségi értékeinkhez – nyelvünk, hitünk, szülőföldünk, hagyományaink – való ragaszkodást biztonságot és eligazodási lehe­tőséget biztosít ebben a mai egyre össze­tettebb világunkban is. Szerencsére tudják ezt Vég­vá­ron is, és minden közösségben, ahol a tizenhat esztendővel ezelőtt elindult és Istennek hála mai napig el nem lankadt lelkesedéssel vesznek részt a fiatalok a néptáncmozgalomban.
Tábori látogatásunk alkalmával megtudjuk, hogy ezidőtájt a helyi tánccsoportokban lega­lább hatvan gyermek és fiatal tevékenykedik, de alighanem magyarságunk eme végvárában a legtöbb családban a fiatalabbak, ha csak né­hány évig is, de valamelyik tánccsoportban biz­tosan megfordultak. A végvári kultúrházban éppen befejeződött a próba, a Recefice tánccso­port kis táncosai – legalább huszonöten vannak, zömével elemi iskolások – éppen ebédjüket fo­gyasztják. Vezetőik Tóth Rozália és Szarvas Erzsébet, akik nemcsak a táncoktatásban, ha­nem a táborszerevzésben is segédkeznek, illet­ve a kézművesfoglakozásokat is irányítják, el­mondják, hogy a vakációzó kisebbek délelőtt pró­bálnak a két szegedi oktatóval. Ők a rába­közi lassú csárdás lépéseit tanulják. Azt is el­mondják, hogy a mai kis táncosok a negyedik nemzedék, amely a rábaközi táncot tanulja. A Szederinda és a Csűrdöngölő, illetve a temes­vári Eszterlánc nagy táncosai, közülük többen nyolc órás műszakot követően, délután három-négy kemény órán keresztül a mezőségi, Ma­gyar­palatka, Válaszút környékére jellemző, egy­­szerűsége miatt az átlagosnál nehezebben elsajátítható, táncot tanulják. Amint azt a pró­bán láthattuk, e táncokban érvényesül igazán a pá­ros táncok minden varázsa, minden rezdü­lésnek, mozdulatnak, hajlításnak, csettintésnek, dobbantásnak pontosan értelmezhető jelentése van, és a tánclépések elsajátítása mellett, mind­ezeket a kódolt jelentéseket is igyekeztek tanít­ványaikkal megismertetni az oktatók.
“Mindig örömmel jövünk Végvárra, azt mond­hatom, hogy hazajárunk e községbe. Örömmel vesszük tudomásul, hogy az évente megszervezett néptánctáborokat követően, a gyer­mekek és oktatóik valamint szüleik lel­ke­se­désének és kitartásának köszönhetően széle­se­dik az általunk öt-hat nap alatt kitaposott ös­vény. Mert a munkánk eredménytelen lenne, ha nem lenne folyamatos az oktatási tevékenység. Sokéves tapasztalatunk igazolja, hogy kizáró­lag azokon a helyeken sikeres a hagyo­mány­ápo­lás, ahol ötvöződik a szakmai tudás, a lelke­se­déssel és a kitartással. Mert, és ez így van rend­­jén, a próbák a sok-sok verejték, meg­bi­csaklás és a legyőzött kételkedések, megtor­pa­nások, mindezek nem látszanak, a színpadról a szép, kerek, és pontosan artikulált mozdula­to­kat, a színpompás viseleteket, a fülnek kedves dal­­la­mokat látja és hallja a néző. Ezért is tisz­te­let­reméltó és megbecsülésre érdemes minden kö­zös­ség, ahol teret biztosítanak a hagyomány­ápo­lásnak, a néptánc és népi kultúra terjesz­té­sé­nek. Személyes véleményem az, hogy mai vi­lágunkban, amikor szinte minden információ egyetlen gombnyomásra van, a hagyo­mány­ápolást segítheti, ha a világhálón bármikor meg­tekinthető egy-egy előadás, egy-egy avatott előadó, egy példakép fellépése, vagy egy-egy tájegység autentikus táncait és énekeit nézhetik meg az érdeklődők, tehát az értékes információ szinte akadálymentesen juthat el mindazokhoz, akik érdeklődést mutatnak eziránt. Esetünkben negatív hozadéka eme könnyen elérhetőségnek, hogy az ember elhiszi egy idő után, hogy a kép­ernyőn látott könnyed, szép és teljes mozdu­la­tok „maguktól vannak” pedig, amint azt már mondtam, rengeteg munka van mögöttük, és rend­kívül hosszú az út, amíg az ember eljut ar­ra a sizntre, hogy könnyedén és a mindig meg­felelő eleganciával mozogjon a színpadon. Hu­szon­egynéhány év távlatából elmondhatom, hogy Csongrád megyében továbbra is minden korosztály érdeklődik az autentikus néptánc iránt, egyáltalán nem ritka, amikor három ge­ne­rációs családok tagjai táncolnak az élet­koruknak megfelelő valamely tánccsoportban, kisiskolás gyermekektől a nyugdíjaskorúakig rengetegen vesznek részt, majdhogynem élet­for­mává vált a hagyományápolás. Ebben a vi­lágban rendkívül fontos a családi környezet, nem feltétlenül a hagyományápolásban jártas szakértők családaira gondolok, hanem azokra a hétköznapi családokra, amelyekben létezik a legcsekélyebb érdeklődés eziránt, e családok gyer­mekei is a többiekhez hasonlóan játszanak a számítógépen, de ezzel párhuzamosan moz­gás­igényüket a néptáncpróbákon vezetik le, és ezzel a hozzáállással a tánccsoportok, tánc­együt­tesek tagsága újratermelődik. Ez a fo­lya­mat érhető tetten Végváron és az általam ismert többi bánsági vagy bihari tánccsoport esetében is, örömmel látjuk, hogy évről évre újabb és újabb gyermekek és családjuk – idén is a leg­kisebbek közül is jónéhányan újoncok – kap­csolódik be a hagyományápolási munkába.”
A tizenhatodik végvári tánctábor zökkenő­mentes lebonyolításáról az önkéntes szolgá­la­tot felvállaló szülők közssége és oktatók mellett a Végvárért Alapítvány, a Communitas Alapít­vány, a Polgármesteri Hivatal és a Helyi Ta­nács gondoskodik – ismertette Pastean Erika, iskolaigazgató, a Csűrdöngölő néptánccsoport irányítója, kiemelve, hogy a tábor jelenti a táncosok számára azt az alapot, amelyre fel­építhető az egész esztendő. Elmondása szerint, a Csűrdöngölő tizenöt koreográfiát, a Szeder­inda – igen, azok az egykori kisgyermekek, akik Végvár főterén egy évtizeddel ezelőtt alig bukdácsoltak! – máris tíz tájegység táncait ké­pesek bármikor bemutatni bármely színpadon.
Makkai Zoltán