Minden bizonnyal a világ legújabbkori történelmének gyásznapjaként fogja az utókor emlegetni 2023. október 7.-t, amikor helyi idő szerint 6 óra 29 perckor a Hamász fegyveresei behatoltak Izrael területére és legalább ezerkétszáz embert gyilkoltak meg, közel kétszázötven civilt pedig túszul ejtettek és elhurcoltak. A túszul ejtettek közül eddig 117-et kiszabadítottak, 37 személy halálát megerősítették, 97-et eddig nem találtak meg, közülük 63-ről feltételezik, hogy még életben van. Az egy esztendeje tartó konfliktus palesztin áldozatainak száma meghaladja a harminckét ezret, több mint nyolcszáz izraeli és külföldi polgári személy és több mint hétszáz izraeli katona vesztette életét. A CNN hírtelevízió szerint háború kirobbanásának évfordulóján az iráni vallási fővezér reggel 6,29 órakor imát mondott, amelyben legitimnek nevezte a Hamász által kirobbantott és azóta nemzetközivé szélesedett konfliktust. A fenti számadatok egyértelműsítik, hogy – amint az lenni szokott – leginkább a polgári lakosság válik áldozattá, és nem kizárólag a halálesetekre kell gondolni, hanem a embereket próbára tevő nélkülözés, a hozzátartozók, az alultáplált, éhező, beteg gyermekek elvesztése miatt érzett végtelen fájdalom, a betegségek, a kilátástalanság az, ami áldozattá teszi az ártatlanokat.
A Hamász támadását követő napokban hetekben, amíg a világ az izraeli hadvezetés válaszcsapásait várta, mintegy varázsütésre a világ számos nagyvárosában és Európa nyugati fővárosaiban a palesztínokat támogató, sértő molinókkal, zászlóégetéssel megtetézett, akár szokszázezres tüntetésekre került sor, mintegy legitimizálva a gyermekeket, csecsemőket, holokauszttúlélőt, férfiakat és nőket legyilkolók tettét. Mintha az akkori és az azelőtti vérontások meg sem történtek volna. Majd megindult a Gázai övezetben a terroristának minősített Hamász és Hezbollah-harcosok megsemmisítésére irányuló katonai akció. Lépésről lépésre, épületről épületre haladt a pusztítás, szinte kő kövön nem maradt a mindössze negyven kilométernyi hosszú, 6-12 kilométer széles, közel két millió ember által lakott tengerparti sávban. Sajnos ma is tart a háború, mert amióta létezik a zsidó állam, immár hetvenhét éve, a szüntelenül és újabb és újabb okok miatt torzsalkodó arab világ egyetlen dologban – Izrael elpusztításában – képes egyetérteni. Úgy látszik, hogy ebben a sokévtizedes, mikor latens, időnként aktív állapotban levő konfliktusban mindet lehet: iskolák, kórházak álcája mögé rejteni a katonai támaszpontokat, és ezzel életveszélybe sodorni a gyermekeket, betegeket, földalatti táborokban kiképezni a gerilla-harcosokat, merényleteket elkövetni templomozók ellen, lebombázni különféle közösségi helyszíneket, iskolákat, kórházakat, karitatív intézmények székhelyeit, újabban lehet csipogókat robbantani, illetve ballisztikus rakétákkal lőni Izrael belső területeit is. És lehet 2024 október 5.-én az izraeli Bresebában késsel meggyilkolni egy húsz éves fiatal nőt, és további tíz személynek súlyos – két esetben életveszélyes – sérüléseket okozni. Terrorveszély miatt Európa-szerte óriási a készültség, Dániában, Svédországban történtek terror-cselekmények, településeket ürítenek ki Libanonban, a bejrúti repülőtér még üzemel ugyan, de nem lehet megjósolni meddig, Izrael egyes területein szinte állandósan a bombatámadások veszélyével élnek együtt a polgárok…
A világ számos helyszínén – az Európai Parlamentben – megemlékeztek az áldozatokról, a harcok leállítását és a túszok szabadonengedését sürgették európai vezető politikusok meg az új NATO-főtitkár, az együttérzés jeleként Párizsban elsötétült az Eiffel-torony viszont a jelenlegi viszonyok ismeretében csak idő kérdése mikor borul ismét lángba a Közel-keleti régió.

Makkai Zoltán