Ljubinka Perinac Sztankov a Temesváron megjelenő szerb hetilap, a Nasa Recs főszerkesztője. A temesvári születésű költő, író, újságíró szülővárosában végezte tanulmányait, a szerb középiskola után a Nyugati Egyetem román-orosz és teológia szakán szerzett oklevelet, egyetemistaként a helyi televízió szerb adásának szerkesztőjeként dolgozott. 1991-ben látott napvilágot A sehol vidéke című első verskötete, azóta folyamatosan jelennek meg versei, esszéi, fordításai egyéni kötetekben és antológiákban. A Romániai Írószövetség rendes, a szerb írószövetség tiszteletbeli tagja. 2003-ban és 2006-ban szerb irodalmi díjat kapott, munkásságát 2003-ban és 2010-ben a Romániai Írószövetség díjjal jutalmazta. Magyar nyelvre fordított írásait Szvetiszláv Neducza, makói műfordító küldte el szerkesztőségünkbe.

Amíg mi és az oroszok…

T. úr, városunk igen színes személyisége. Az Ikrek havában született (amikor bemutatkozik, ez legalább olyan fontos, mint születésekor a csillagok helyzete). Most nyugdíjas, minden nap elindul, hogy körbejárja a kerületet. Valamikor a körbejárt terület sugara nagyobb volt, de most hogy a nyolcvankettedikben jár, a kör zsugorodott. A reggelt két hideg sörrel kezdi a gyár éttermének a teraszán, csak ezután megy át egy másik helyre, ahol a kávéját issza. Feketén, cukor nélkül. Mindig így itta, még fiatalon is, amikor titokban idejárt Jovanka Broz, aki nagyra értékelte a szolgáltatásait és a „stílusgyakorlatait”. Tito is látogatta, de mindig Jovanka nélkül. Titóval teniszeztek és kubai szivarokat szívtak, ezeket ajándékba hozta Tito speciális csomagolásban. Egy bontatlan csomag még ma is van a lakásában. Egy alkalommal nekem is megmutatta. Amíg az angyalok át nem viszik a másvilágra, addig van még egy, egyetlen kívánsága: szeretné megismerni Vlagyimir Putyint (lenne hozzá néhány kérdése).
Ezen a délelőttön (ahogy meglátott) T. úr, gyors léptekkel átjött a téren hozzám, hogy valami fontosat mondjon, hogy megossza velem az új híreket, hogy az „igazság igaz fülekre találjon”.
Az első közlemény: A közös ismerősünk meghalt, mert megfázott ezeken az új, klimatizált villamosokon. Kórházban kezelték szegényt egy hónapig, de nem volt mentség. Megölte a klíma. Ma ez rosszabb, mint a huzat. A múlt héten temették.
A második közlemény: Vid napja van (jeles napokon a kúra alkoholmentes, ami azt jelenti, hogy nincs reggeli sör sem), először a templomba megy, hogy gyertyát gyújtson a koszovói hősökért, majd Száva doktorhoz megy a védőszent napjára.
A harmadik közlemény: Ha történetesen fiatalabb lenne, egyenesen Gazimestanba menne, és mindenkit értesítene arról, hogy ma mi történik velünk. Ugyanis, T. úr, biztos forrásból úgy tudja, hogy valahol a Vatikán környékén léteznek valamilyen nagy antennák, amelyek besugározzák az agyunkat, sőt ezek a sugarak a klímára és a politikára is hatnak. Mert az az eső, ami mostanában esett, egyáltalán nem természetes. Minden az antennáktól jön. És amikor nagy a meleg, és áradnak a vizek, a város meg, mint a libatojás, a mieink meg megadják magukat Hashim Thaci előtt… Ez mind innen van. És az ember még nem tudta megfékezni. Az oroszoknak azonban van technikájuk. Náluk az antennák nem hatnak.
A sínek felé nézek. A villamos aranyért se jön. Nincs mentségem.
T. úr, kiegészítő közleménye: Ezt az egészet a szabadkőművesek engedték ránk, folytatja T. úr, mert látták, hogy bennünket, szerbeket, senki sem tud legyőzni, mert mi vagyunk a legjobbak, mert mi minden háborút megnyerünk, az egyetlen mód, hogy lekaszáljanak bennünket az ez – az antennák sugárzása. Csak hát, nem mehet ez így… Putyint már értesítették a helyzetről, és most előkészíti az orosz láthatatlan repülőket, hogy szétverje a sugárküldőket. Az újság is erről ír! (A műanyag tasakból elővesz valamilyen magazint, a címlapon ez áll: „ortodox földönkívüliek”).
A piac irányából a remény lángocskája villan – a lila színű villamos. T. úr felgyorsítja a szigorúan titkos információk közlését, és ahogy az ajtó becsapódik, hozzáteszi
– Senkinek sincs, ami a szerbnek van… Hej, amíg mi és az oroszok…
A villamos félig üres és kellemesen hűtött. Dolgozik a klíma.

A szenes vasaló

A kihelyezett antik vasalót a konyha polcán tartom dekorációként, érzelmileg mindig összekapcsolom egy húsz évvel ezelőtti jelenettel, amely Léna dédmama házában történt.
Mintha most is látnám, ereszkedik le létrán a padlásról, és a ládában viszi, amit ki akar dobni, főként értéktelen dolgokat. A tárgyak között meglátok egy gyönyörű régi vasalót.
– Ne dobja ki! Elviszem én, ha magának már nem kell.
– Ezt a vasalót? Várj egy kicsit, gyermekem! Először meg kell javítanom.
Először számomra nem volt világos, hogy mit akar rajta megjavítani. Csak nem arra gondol, hogy majd használni fogom? Régi vasaló volt, amelyikbe úgy öntötték be a parazsat. Lóbálni kellett, amíg a parázs felizzik, szükség szerint így változtatták a hőmérsékletet a különböző kelmék vasalásához. Önmagában egy történet volt Léna kincsesbányája minden dobozban. Ide dobtak minden olyan tárgyat, amiről azt mondták, „lehet, hogy jó lesz még valamire”. Egy ilyen mindenféle dologgal megpakolt dobozból Léna kihúz egy bádogvágó ollót és egy üres pástétomos dobozt. A bádogvágó ollóval lekapja a konzervdoboz tetejét, gyorsan lekanyarít belőle egy darabkát, és befoltozza vele a vasalót.
– Ide teszed a parazsat, és vigyázol,hogy a folt ne mozduljon el, és ki ne hulljon a parázs.
Nem vetettem el az improvizált mesterképzést, és nem is magyaráztam el, hogy én csak dísznek akarom, és nem fogok Temesváron a lakás közepén tüzet rakni, és vasalni se fogok „parázzsal”. Az egészből semmit sem mondtam el, mert csalódást okoztam volna.
Ebben a megőrzött dinnyési „vasalóban” ma is ott áll a konzervtető darabja, és ez az egyike azoknak a történeteknek, amelyek dédelgetően meghatóak.
Én azt hiszem, hogy a nagyanyáink szupernagyik voltak, határozottan lenyűgöznek. Nem tudom, összeszámoltad-e valaha, mi mindent csináltak, és mit kellett tenniük a háztartás fenntartása érdekében.
Az én nagymamám soha nem vett ágyneműt, mindig maga varrta, és az ő szekrényében voltak ingek, amelyek anyagát házilag szőtték. Az ágyneműk és az ingek évekig tartottak. Ha nem tartanám kincsnek, ma is abban alhatnánk. Mennyi időre volt szükségük, hogy körbehorgolják csipkékkel a gyönyörű párnákat, majd kikeményítsék és kivasalják. És mennyi szeretettel díszítették a ház minden sarkát.
Az „ágynemű” általában gazdagon díszített és „vert” csipkékkel ékesített négy hatalmas párnából állt… olyanok voltak, hogyha egész testeddel belehuppantál, kereshettek, hogy hova tűntél, mert nem látszottál ki belőle. Egyedül a párna nagy mélyedése árulkodott. Ja, és a keményített ruhanemű kellemes hűvössége és a természetes tisztaság illata felejthetetlen.
A nagymamám nem vásárolt mosóport, a vízlágyítóról nem is tudott, a rend az volt, hogy saját rendezésben, házilag főtt szappant és a kezét használta.
Az agyamban semmiféle parfüm nem válthatja fel a fehérnemű illatát, amit fagyottan vitt a szobába. Miért vésődött ez az illat olyan mélyen a lelkembe? Azért, mert ez a fehérnemű a nyugalom illatát árasztotta. Azért, mert ezeken a párnákon szépek voltak az álmok, semmi lidércnyomás, mert a nagyi homlokcsókja garancia volt arra, ha a fejedet a párnára tetted a lelked megkönnyebbült.

Világbajnokság a házamban

A családom férfi tagjai, különösen a fiam, a férjem, de talán ide sorolhatom a macskánkat is, mert mint egy fekete folt, hozzáragadt a tévéhez, és felkészülve várta a világbajnokság kezdetét.
Napokig a tabellákat vitatták, a sportelőrejelzéseket, a programokat, és hát megvárták a meccsek kezdetét is, amikor a házban már semmi sem mozoghat, természetesen a pályán játszó focistákon kívül…
Minden mozgás tilos a lakásban, a porszívózás meg eszembe se jusson, még a nukleáris új világrend árán sem. Az edényeket csak csendben szabad elmosogatni, lehetőleg a víz alatt és csobbanások nélkül. Szigorúan tilos minden kérdezősködés, baráti, családi párbeszédre való törekvés, hogy amikor jönnek a vendégek, mire készüljek egy esetleges futballkatasztrófa esetén.
Ha véletlenül elfelejtem a szabályokat, nem maradhat el a fiamtól a piros lap és a büntetőpad… a bírói síp helyett egy megvető tekintettel és egy elnyújtott magánhangzóval rak helyre:
Anyaaaaaaaaaaa!
Ne adja Isten, hogy éppen akkor kapjon el a kíváncsiság és valakitől valamit kérdezzek a pályán történtekkel kapcsolatban, vagy eszembe jusson egy kósza gondolat, hogy netalán valakit közülük elküldhetnék a boltba tejért vagy kenyérért, az illető megsüketül, csak a kezével legyint, és a válasz egy ismerős kontrasztos, de rövid hanglejtéssel érkezik:
– Ne most!
Belenyugodva a világbajnokság meghatározta női sorsba, lemegyek és veszek kenyeret, meghallgatom az eladónő panaszát a vásárlók elmaradásáról.
Szörnyű, az aszfalt olvad, elpusztulsz a melegtől, de az utcán senki élő, a pénztárnál is megkukulsz.
Kimegyek az üzletből, mert megcsörrent a telefonom. A barátnőm hív. Most jött vissza Görögországból… nem hiszed el, bőrcsizmát vett harminc euróért. És milyen parfümöket vásárolt…
A muksók épp a meccsek közötti szünetnél tartanak. Gonoszkodva bekapcsolom a tévét, amíg gombról gombra meg nem nyomom a TV Paprikát, és szándékosan kinyitom az ajtót, hogy az ellentámadásomat meghallja az ellenfél:
– Nagyon sok borsot tettél a szószba,te idióta. Vak vagy? Ki adta a kezedbe a serpenyőt. Jaaaaaaaaaaaaj, nézd már. Te szerencsétlenség, takarítsd el azt a tűzről!
– Hej, anya, hát te vagy… dőlnek a nevetéstől a férjem és a fiam, még a macska is benéz az ajtórésen.
– Mi vagyok én? Tudok jobbat is… Én is sportolok. A legjobb sportágam „főzökmosokvasalok”! És ehhez tudok három felkiáltójelet tenni, hiszen olyan extrém sportokat kell gyakorolnom, mint egy szerencsétlen flótásnak. Mert ha a kedvenc csapat veszít, de a bíró nem hibáztatható, tudni lehet, hogy ebben a házban, ki az oka az egésznek… Hogy puszikálja meg anyuci.

Olyan amilyen

Közvetlenül a mentő előtt, amely teljesen leállította a forgalmat a keskeny Pryer utcában, gyülekeztek az emberek a kíváncsi világból, no, nem azért, hogy valakinek a segítségére legyenek, hanem hogy mihamarabb megtudják, mikor lesz újra járható az utca.
Az egyik évszázados józsefvárosi épület bérlője éppen kávét ivott a férjével délután, amikor az erkély fele beomlott alatta, és ő lezuhant a semmibe. A nő eszméletlenül feküdt a kövezeten, miközben az orvosok elsősegélyben részesítették.
Az udvart hamarosan ellepték a kíváncsi emberek, egyesek mentek befele, mások meg jöttek kifele, többségében elcsodálkoztak a jelenségen, és „szakszerű” tanácsokat adtak, hogy mit kellett volna itt elvégezni, és ki ezért a felelős.
Az idős bácsi ingben és gumipapucsban ijedten és idegesen hol a feleségére, hol az erkély másik felére nézett, és vastag bajuszán keresztül olyan szavakat görgetett, mint amikor köveket ejtesz le a lejtőn: – Büdösek, a szabályzat alapján kell őket megb… élve akarnak bennünket sírba tenni, lefoglalták maguknak a központot, és nekünk? Mit nekünk? Dögöljünk meg, mint a pockok…
A levegőben édeskáposztakarajjal-illat lebegett. Az emeleti konyhából edénypakolgatás, a tányérokra és villákra fröccsenő víz hangja hallatszott. A cellux ragasztószalaggal a korláthoz ragasztott rádiókészülékből Julio Iglesias thrillerei harsogtak. A szomszédasszony rózsaszín otthonkában fél testével áthajolt a teraszon, hogy elérje és meglocsolja a ketchupos vödörbe ültetett hatalmas fikuszt, egy elmorzsolódott edényből kisarjadó gyökerű filodendront, és egy régi margarinos dobozban nyíló apró petúniát.
– Minodora, a buta anyádat… hol a szemüvegem, Minodora? – hasította a levegőt a nyitott ablakon át egy rekedtes férfihang.
Felharsantak a szirénák, a mentőautó a kórház felé vette az irányt. Az emberek kezdtek szétszéledni.
A vastag mész- és vakolatrétegek alatt a falon egy felirat látható: Johann Nepomuk Pryer (akkor, amikor a mérnökök ezt az épületet tervezték, egy-két évszázaddal ezelőtt, ő volt Temesvár polgármestere, haladó, újító, író, a város első monográfiájának szerzője).
A kapu alatt erős, erjedő dinnyehéj és vizelet szaga terjengett, és abban a pillanatban csak egy, nagyon régen olvasott mondat visszhangzott a fülemben: “Még mindig szeretem Temesvárt. Olyan, amilyen.”

Hát tényleg…

Elképesztő, hogy az úgynevezett szakértők butasága, felkészületlensége és tudatlan hozzáállása milyen ösztönző lehet.
Nem hiszik? Megpróbálom minél pontosabban előadni a temesvári szakkórház sürgősségi osztályán történteket. És megítélhetik maguk.
A férjem allergiás a méhcsípésre. A legtöbb embernél ez nem okoz traumát, a szokásos rövid ideig tartó viszketés legfeljebb pillanatnyi kellemetlenség, persze kis dagadás, bőrkiütés, sőt valódi anafilaxiás sokk is előfordulhat, ami bizonyos esetekben életveszélyes is lehet.
A szilva, a bogrács meg méhek ideje van, méhecskéből meg annyi, amennyit csak akarsz. Ők is olyanok, mint az emberek, némelyek békések, mások meg, istenemre mondom, agresszívak, így ha szemrehányást teszel nekik, tudják, hogyan kell méreggel válaszolni és szurival fenyegetőzni.
Így a méhszúrásra fellépő heves allergiás reakció miatt összepakoltunk, és a temesvári kórház fertőző betegségekre szakosodott Sürgősségi Központja felé vettük az irányt.
Sürgősen, nem is lehetett volna sürgősebben.Aztán vártunk az ajtó előtt, engem és a férjemet akár tízszer is érhetett volna anafilaxiás sokk, mire kinyílt a Hippokratészre esküt tevők ajtaja.
És, amikor az ajtó kinyílt, előttünk két fiatal nő állt, hosszú szempillákkal, feltűnő sminkkel, fehér köpenyben, és tőlünk próbálták megtudni, miért és hogyan támadt a méhecske, így hamar megbántam, hogy a méhecske a szúrás helyett nem hagyott ránk fényképes önéletrajzot, hogy azzal gyorsan végét vethettük volna a bürokratikus megpróbáltatásnak.
A diagnózis megállapítása után, a fiatal „pipec” doktornő és a kikent nővérkéje egy asztalhoz ültek, szék szék mellett, és hozzákezdtek két különböző nyomtatvány kitöltéséhez. Mintha az iskolapadban ültek volna, át-át lestek egymás papírjára, hogy lássák, ki mit töltött ki.

Ljubinka Perinac Sztankov