Béke Ithakában, avagy a megismerhetetlenség lépcsőfokai
Hétfőn, szeptember 19-én este Márai Sándor legnagyobb lélegzetvételű regényének, a Béke Ithakában-nak színpadi változatával nyitotta meg évadát a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A történet, melyet sok más társához hasonlóan a 20. század regényíró-óriása, Márai is feldolgozott a görög mitológia és az antik irodalom egyik legismertebb utazás története.
Odüsszeusz történetét számtalanszor újramesélték már Homérosz óta. A trójai háborúból hazatérő hős 20 évig tartó kalandozása egyike lett a világirodalom alapműveinek. De miről is szól, ez a számtalanszor újramesélt mítosz? Nos, nézőpont kérdése. És pontosan erről szeretnék most írni.
Márai regénye, és ennek nyomán a temesvári társulat előadása is lemond a lineáris történetmesélés nyújtotta lehetőségekről (ez különben erősen 20. századi jelenség, mely a két világháború utáni periódus társadalmi-politikai változásainak következményei közé sorolható) és újfajta időt teremt. Valahol a jelen és a múlt között egyensúlyozva próbálja meg, három vallomásszerű visszaemlékezésen keresztül feleleveníteni Odüsszeusz alakját. Felesége, fia és gyilkosa beszámolója nyomán pedig újfajta képet kapunk a világirodalom leghírhedtebb kóborlójáról. Ez azonban egyedül csak az olvasó/néző kiváltsága, akinek módjában áll ismerni mindhárom vallomást. Mindenki más csak részleges tudással rendelkezik kiléte felől.
Ennek a már-már paradox helyzetnek a megértéséhez Márai szövege adja meg a kulcsot. A kulcs pedig ebben az idézetben rejlik: „Most mindent elmondtam boldogult férjemről. Vagy legalábbis mindent, amit én tudok. Azt hiszem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban sosem tudhatom, milyen volt – mert én csak a felesége voltam.” Ez a mondat a mű első részének, Pénelopé vallomásának végén található. Ennek értelmében, feltevődik a kérdés, vajon ismerhetünk-e valakit teljes valójában? Hiszen nem az határozza-e meg valakiről alkotott képünket, amit róla tudunk? Ez a tudás azonban minden esetben szubjektív, hiszen saját tapasztalataink eredménye.
Háromszor tér vissza ez az idézet, előbb felesége, majd fia, utoljára pedig gyilkosa mondja ki. Mindhárom vallomás más-más képet fest Odüsszeuszról, holott mindhárman ugyanarról a személyről mesélnek. Ebből tudhatjuk, hogy tudásuk és Odüsszeuszról alkotott képük részleges. A befogadó, legyen az a regény olvasója vagy az előadás nézője ebben a pillanatban kivételes helyzetbe kerül, hiszen ő az egyetlen, aki bár nem a teljes igazságot, de egy mindenesetre teljesebbet tud a nagy trójai hős kilétét illetően, hiszen ő mindhárom visszaemlékezést ismerheti. De vajon nem hamis-e ez a kép is? Hiszen mi van azokkal, akik őt a csatatérről ismerik? Akikkel együtt harcolt Trója falai alatt Helénáért. Vagy azokkal, akik együtt hajóztak vele 20 hosszú éven át. Ők vajon milyennek ismerték őt? A kérdést a végtelenségig fokozhatnánk.
Ez a mű nagyszerű példája annak, hogy nincsenek abszolút igazságok. Sok, részleges igazságok azonban lehetnek. Egy német filozófus egyszer azt mondta: a tudás, az igazság és a megismerés olyan, mint egy darabjaira tört görög váza. Önmagában minden kis darab tartalmaz valamit a váza teljességéből, de csak a darabok öszszeillesztése által ismerhető fel a váza teljes valójában.
Ez az írás nem előadás kritika, még csak nem is elemzés, de talán egy újabb cserépdarabkája lehet annak a vázának, mely végeredményben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásnak megfejtését rejti.