Mintegy féléves előkészítést követően, valamivel több mint egy hónapja indult meg az élet a dé­vai Szent Ferenc Alapítvány óteleki gyermek­ottho­nában, ahol egy megszokott nagycsaládi kör­nye­zetben jelenleg öt gyermek talált biztonságos otthonra.

Ft. Heinrich József helybéli plébánost, az otthon megbízott ügyvezetőjét kérdeztük az elmúlt időszak kihívásairól és tapasztalatairól.

Hosszadalmas szervezési mun­­ka és sokrétű összefogás eredménye a januárban bein­dí­tott gyermekotthon. Az utóbbi időszak történései számos pozitív élményt jelentettek. Az első na­pok megilletődését követően, gyer­mekeink nagyon hamar be­il­leszkedtek az új környezetükbe, s az óteleki gyermekközösség is ö­römmel fogadta be a kis jöve­vé­nyeket. Három csángó szár­ma­zású, de eddig Petrozsényban ne­velkedett testvér, és két szintén Zsil-völgyi testvér lakik most az otthonunkban, mindannyian na­gyon jó képességű gyermekek, akik bizonnyal hozzájárulhatnak a helyi iskolai/óvodai gyer­mek­kö­zösség megerősödéséhez. Ör­ven­detes, hogy ők hozzák a hely­béli gyermekeket a templomba, amikor délutánonként együtt ját­szanak, és amikor az otthon kis lakói számára eljön a templo­mozás ideje, a játszótársak is el­jönnek, így a hétköznapi szentmi­séken nyolc-tíz gyermek és a va­sárnapi alkalmakon tizennyolc-húsz ministráns vesz részt, tehát az itteni közösségre is jó hatást gyakorolnak az általunk gon­do­zott gyermekek. A gyermekott­hont húsz gyermek befogadására rendeztük be, és szeretnénk el­érni ezt a lélekszámot. A község lakosságát is megmozgatta és összefogásra buzdította a gyer­mekek megsegítése, megható tör­téneteket lehet mesélni arról, ahogy lehetősége szerint ki-ki segíti az otthon működését. A ma­gánszemélyek mellett, akik mo­sógépet, mélyhűtőt és hűtőt, vízmelegítőt, televízió készü­lé­ket ajándékoztak az otthonnak, a helyi vállalkozók, az önkormány­zat, az egyház közösen járul hoz­zá az otthon fenntartásához. A Csáki Caritas és a Máltai Se­gély­szolgálat hathatósan hozzá­járult az otthon felszereléséhez bútorzattal és ruhaneművel való ellátásához. Torontálkeresztesről is érkezett segítség és Újszentes­ről is jelezték a támogatási szán­dékot. Az alapítvány dévai veze­tősége örömmel vette tudomásul ezt az összefogást, hogy az Óte­le­ken nevelkedő gyermekek az egész közösség segítségét élve­zik. Rendkívül jó érzés, hogy a különféle hivatalokban fel­karol­ták a magyar tisztségviselők az ügyünket, az óteleki gyer­mek­ott­hon engedélyeztetése során. Ter­mé­szetesen mi is eleget tettünk minden érvényes előírásnak és rendelkezésnek. Ezek az élmé­nyek megerősítettek mind­annyi­un­kat, újra meggyőződhettünk Böjte Csaba atya igazáról, ami­kor azt állítja valamely írásában: „nem igaz, hogy rosszak az emberek”.

A délelőtti időpont miatt az otthon most csendes, csak a be­járati folyosón álló szekrény­ben rendben felaggatott ki­sebb-nagyobb kabátok és a ci­pőtartón elhelyezett lábbelik u­tal­nak arra, hogy népes család lakik a hajdani iskola­épület­ben.
A konyahaajtón kifüggsztve a napi program és az elvég­zen­dő személyreszabott feladatok lis­tája. A gáztűzhelyen az az­napi ebéd készül. Ismerős, meg­hitt családias kép, amely bármely csa­ládra illik. Itt mégis más, mert arról tanús­ko­dik, hogy ki­lenc, az ország kü­lönböző tája­i­ról, számukra tel­jesen idegen kö­zegbe érkezett személy, a Szent Kereszt oltal­mában, csa­ládba igyekszik ösz­sze­forrni.

– Egy hónapja irányítják az óteleki gyermekotthon kis la­kóinak – összesen hét gyermek­nek – életét. Hogyan sikerül kéz­ben tartani ekkora gyer­mek­tár­sa­da­lom mindennap­jait? – kér­deztük meg PATAKFALVI NAGY TÜNDE EMESÉ-től és JÓZSEF-től, akik a szé­kely­földi Rugonfal­vá­ról érkez­tek két saját gyer­me­kük­­kel Ótelekre gyerme­ke­ket nevelni.
– A mai, értékrendjét jósze­ré­vel elvesztett világban valószínű­leg furcsán hangzik, de mi hisz­szük, hogy a legelső indíték és leg­erősebb segítőnk, maga Isten – hangsúlyozza Tünde. – Gyer­mekeink születését megelőzően három évig az állami intézetben dolgoztam nevelőként, és igazán megszerettem ezt a munkát és a gyermekeket. Bőven volt alkal­mam megtapasztalni, hogy a gyer­meknevelés nem csak az étel, ruha, más kellékek és megfelelő kö­rülmények biztosításáról szól, ha­nem sokkal többről. Ezt a több­letet nyolcórás munkarend mellett nem igazán lehet biztosí­tani. Az elmúlt években nagyon sok jót hallottam a Szent Ferenc Alapítványról, és úgy gondoltam, hogy az alapítvány keretében va­lóra válthatom elképzeléseimet a gyermeknevelésről, melynek kulcs­szavai a szeretet, az em­berség, a türelem. Nagyon kelle­mes meglepetés volt a helybéliek hozzáállása, vártak bennünket, és ki amivel tud, szeretettel segí­ti a gyermekeinket. Jó érzés tudni azt, hogy a teljes óteleki közös­ség gyermekeink elkötelezett se­gítője. Ma is például sajtot, tejet ajándékozott nekünk valaki.

– Tehát egyszercsak gondol­tak egy nagyot, és az óteleki otthonteremtés érdekében min­dent odahaza hagytak?
– Rugonfalván házunk van, ott kezdtük el a közös életünket, majdnem tíz éve vagyunk háza­sok – egészítette ki József – jó­magam Székelykeresztúron egy neves üzlethálózat helyi áruhá­zá­nak voltam a vezetője. Megle­hetősen jó munkahelyem volt, de most egy percig sem sajnálom, hogy feladtam az ottani nagyon pörgős munkahelyemet.
– És minden addigi megszo­kott életünket nem hátrahagyva, hanem félretéve – színesíti to­vább az elmúlt hónapok törté­ne­tét Tünde –, azt tartottuk fontos­nak, hogy magunkat kipróbáljuk egy nagyobb család elrende­zé­sé­ben, egyúttal esélyt adni a reánk bízott gyermekeknek arra, hogy majd maguk is családot alapítva, szeretetet és biztonságot adjanak a majdani gyermekeiknek. Mi tud­­juk, hogy ez az elképzelés csak úgy válhat valóra, ha a gyer­me­kek a jó példát, jó mintát látják nap mint nap kör­nye­ze­tükben.

– József olyan alapigazságra hívja fel a figyelmet, amelyre érdemes minden gyermeket ne­velő szülőnek odafigyelni:
– Odahaza, mint a mai fel­gyorsult világunkban általában mindenütt mindenki, mi is egész nap rohantunk. Intéztük ügyein­ket, elvégeztük a napi teen­dő­in­ket, közben a gyermekek hányód­tak és rájöttünk, hogy miközben „mindent megteszünk a csalá­dért, a gyermekek érdekében”, ahogy előszeretettel mondogat­tuk magunk is, éppen a lényeg, a szeretet, a nyugalom, a türelem, az odafigyelés vész el. Ismerve a Szent Ferenc Alapítvány és Böjte Csaba atya tevékenységét, mivel a saját elképzeléseink is meg­egyez­tek az alapítvány célkitűzé­seivel, eldöntöttük, hogy eljö­vünk négyszáztíz kilométerre, megvalósítani elképzelésünket.
Mi a legelejétől nagycsalád­ban gondolkodtunk, hét gyerme­ket szerettünk volna, viszont kis­fiunk nagyon nehéz szüléssel jött e világra, később megszületett kis­lányunk is, és emiatt két gyer­mekkel maradtunk volna, ha Isten nem gondoskodik számunk­ra a nagycsaládról.
Mivel én vagyok a gyakorla­tia­sabb, rám hárul az otthon kö­rüli munkák elvégzése, a fák és a kert gondozása, amit a gyerme­kek­kel együtt végzünk, Tünde a nevelés érzelmi és a szellemi ve­tü­leteivel foglalkozik, vígasz­tal­ni, biztatni ő jobban tud. Nagyon jó számomra ez a nagycsaládos tevékenység. Annak ellenére, hogy mindannyian rövid ideje vagyunk Óteleken, látható, hogy a gyermekek valóban szeretnek itt lenni. Egyszerűen megfogal­maz­va, az otthoninál nagyság­rendekkel lassabban, nyugod­tab­ban folynak a napok. Talán azért is, mert most az alapítvány alkal­ma­zásában kizárólag a gyerme­kekkel, az otthonnal foglalko­zunk, ez a néhányszáz négyzet­méter jelenti a mi világunkat.

– Hogyan szólítják Önöket a gyermekek?
– A számunkra is teljesen ide­gen gyermekek részéről az elfo­gadás jeleként értelmeztük azt a pillanatot, amikor néhány nap el­teltével megkérdezték, hogy szó­líthatnak-e Apának és Anyá­nak – emlékezett vissza Tünde. Úgy éreztük, hogy számukra ve­szé­lyes, ha bátorítjuk őket ez­irány­ba, mert előfordulhat, hogy valamilyen okból elkerülnek in­nen, amit a szülőtől való újabb el­szakadásként élhetnek meg, és beláthatatlan következményekkel járhat. Most nevünkön szólítanak a gyermekeink.

– Hány évesek a gyermekek?
– A múlt csütörtökön érkezett az ötéves Lukács és testvére, a hétéves Stefánia. A legelőször érkezett három testvér: a tízéves Izabella, a tizenegy éves Zoltán és a tizenhárom éves Attila. Az eltelt időszakban már két szüle­tés­napot ünnepeltünk meg közö­sen, az ünneplésre az ünnepeltek meghívták az osztálytársaikat, egy falubeli néni tortát sütött, és sokan a helybéliek közül is fel­köszöntötték a gyermekeket. Ter­mé­szetesen nagy volt az öröm az ajándékok és a születésnapi buli miatt is.
  

– A gondozott gyermekekkel tartják a kapcsolatot szüleik?
– Természetesen tartjuk a kap­csolatot a gyermekek szüleivel, telefonon beszélhetnek, amikor ennek szükségét érzik. Sőt, a há­rom nagyobb testvér édesanyja meg is látogatott bennünket, ezzel győződve meg, hogy a gyer­mekek jó helyre kerültek – hang­súlyozza József. – Ezek a gyer­mekek nem kidobott gyermekek, nem vetette el magától a csa­lád­juk, hanem legtöbbször a szűkös anyagiak, rendezetlen családi vi­szonyok miatt kényszerültek szü­leik a gyermekek érdekét szem előtt tartva, az alapítvány gondo­zására bízni. A két legkisebb gyer­mek édesanyja, amióta meg­érkeztek, naponta telefonál és ér­deklődik a gyermekek iránt, meg­kérdi, hogy búsulnak-e na­gyon a kicsik. Mi meg­nyug­tatjuk, hogy itt biztonságban vannak, és akár egyetemista ko­ru­kig is jó helyen vannak. Az is figyelemre méltó, hogy többen a gondozottak közül tanulmányaik elvégzését követő­en, visszatér­nek, és tanári vagy nevelői mun­kát vállalnak az ala­pítványnál.

– Hogyan alakul a napi prog­ramjuk?
– Mint bármely családban: a reggeli program keretében felké­szülünk a napra, reggelizünk, majd mindannyian átmennek a szomszédba, a nagyok iskolába, a kicsik óvodába. Délben közös ebéd, majd az apró házi teen­dőket végezzük el. Mindenkinek megvan a napi feladata. Három­tól ötig szabad program, játék kint vagy bent, esetleg elmehet­nek valamelyik osztálytársukhoz. Öttől hét óráig szigorúan tanu­lás­sal foglalkozunk, majd a va­csora, amit a lefekvéshez való fel­készülés követ. Kilenckor min­denki ágyban van, és ekkor szo­rí­tunk időt a meseolvasásra, mesé­lésre, puszira és imádkozásra. Elő­fordulnak kisebb-na­gyobb ma­lőrök, gyermeki félté­keny­sé­gek, amikor szükséges a bé­kél­te­tés a vigasztalás, a jó szó. Min­den nap újabb tapasztalatok­kal gazdagodunk, mindannyian ta­nuljuk az együttélést. Mivel mind­ketten a mai átlagnál min­denképpen népesebb családban nőttünk fel, könnyebben oldjuk meg az említett helyzeteket, de a legfontosabb szeretettel és türe­lem­mel viszonyulni a gyerme­kekhez.
Én most, amikor naponta be­tekinthetek kis világukba fede­zem fel magamban a gyermekek iránti végtelen megértést – mondja József. – Mivel hívő em­berek vagyunk, Istenre bízzuk nap­jainkat, cselekedeteinket, ön­magunk és a körülöttünk levő gyermekek istápolását, és bizony érezzük amikor megfogja a ke­zünket. Alapállásunk az, hogy az erőszak erőszakot szül. Minden­féle konfliktust szeretettel és meg­értéssel oldunk meg. Tudjuk, hogy a durvaság, a hangoskodás, kiabálás rossz példa, ezért óva­ko­dunk ettől. Természetesen sok türelemmel, igyekszünk családi kupaktanácsban megbeszélni a dol­gainkat. Legtöbbször sikerül elsimítanunk a „rázós ügyeket”. Szerencsére mindketten nyugodt emberek vagyunk.

– Nincs honvágyuk, a har­gitai hegyek nem hiányoznak?
– Az igazság az, hogy az én nagy ötletem volt eljönni, Jóskát meg kellett győzni, végül meg­egyez­tünk, hogy legtöbb tíz évig vállaljuk fel az óteleki gyer­mek­otthonban a munkát…
Én első perctől kijelentettem, hogy nem szeretnék letelepedni sem itt, sem másutt, mert az ott­honi táj, az otthoni környezet a szülőföld után mindig vágyako­zom. Tőlem telhetően elvégzem a rámszabott munkát, feladatokat teljesítem, jó érzés itt lenni, vi­szont ebben a pillanaban is úgy érzem, hogy nem tudnék végle­gesen elszakadni otthonról. Nyil­ván megismertük az Ótelekre elszármazott székelyföldi csalá­dokat, nehezen tudom megérteni, hogyan tudtak véglegesen és tel­jesen kiszakadni az otthoni kör­nyezetből. Természetesen a nagy­csa­ládban nevelkedő gyermekek nevelését elhivatottság nélkül nem lehet végezni, ezért elkép­zelhető, hogy hivatásunk tudata is beleszólhat és azt is tudjuk, hogy ember tervez, Isten végez. De az is elképzelhető, hogy tíz vagy több év múlva Székely­föl­dön fogjuk tovább végezni egy ottani gyermekotthonban a mun­kánkat. Az most már bizonyos, hogy gyermekneveléssel kívá­nunk foglalkozni a továbbiakban is.

  
A konyha illetve a lányszoba