Rengeteg példát lehetne felhozni az irodalomból arról, hogy miként teljesedett be az, amit egy-egy költő leírt, előrelátott. Ki ne ismerné Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet vagy Ady Endre Fölszállott a páva című versének látnoki gondolatait. Ilyen vonatkozásban említhetjük a 31 évvel ezelőtti, 1989. decemberének temesvári forradalmát is, amelynek elke­rülhetetlen kitörésének képi megjelenítését neves román költők verseiben is felfedezhetjük. Például Nichita Stănescu 1982-ben írott Temesvár című versében olvashatjuk (saját fordítás):

E városban
Szívem havazott.
Baráti vörös pelyheket,
A székesegyházra és a színházra.

Temesvár, nagyobb város
mint a testem,
de kisebb, mint emlékezetem,

Hogy emlékezetembe vésselek,
Kisebb,
Hogy ne feledjelek,
Nagyobb.

Érdekes, hogyan vetítette előre Nichita Stănescu városunk em­lékezetét a jövőbe, profétai látomás volt-e vagy a véletlen közbejátszása?
A másik idézett költő Dorian Grozdan Az alkonyat színe című verséből:

Alkonyatkor a világ mily színnel lesz teli,
mikor a fényfüggöny foszlón a halálát leli,
de mily színe van az estnek és annak a percnek
ha árnyékot szőnek és a fény szárnyai elpihennek?

Mily színben játszik a nappal, ha az éjtől szalad,
ha a vágy kertjében a termés éretlen marad,
amikor a fény rózsája még nem hervadt el
és az éj madarai sem szálltak fel

Az alkony szomorúság, lám nincsen benne színfolt,
tűnődő fájdalom mely néma vagy lehet titkolt,
oly estharang mely aludni hív a zárt székesegyházhoz,
hol most nincs már álom, hol a bemenést hiába várom

Mindegyik alkony hordoz a szomorúságok mögött
egy színtelen színt a születés és a halál között . . .

Azon a bizonyos alkonyatkor hány fiatal gyermek várta az életmentő bejutást a zárt székesegyházba, s hány családba hozott gyászt az a perc amikor a védetlen gyermekek életét gyil­kos golyók oltották ki.
1990. március elsején már a forradalom után jelent meg a Vestul újságban V. Tudor verse, Gyermekek gyilkossága a székesegyház előtt:

Nálunk a Heródesek újra megjelentek,
Parancsuk az, most minden gyermek vesszen,
Az, hogy itt még egyszer már ne szülessen,
Egy új Krisztus, a korlátozottak így érveltek.

A találomra szórt golyók őket egyre éri,
Így tüntetik el az ambróziák nyomát;
A felnövő szilaj gyermekek hadát,
A körülvevő ifjúság védi.

Nem tudták megölni a sok lépcsőn állót,
A székesegyház előtti sudár világot,
Kik az égő gyertyát tartották kézben

Az ájtatosságból visszatérő gyermekeket,
Ha ők most már csak por és hamuvá lettek,
Maradnak és égnek emlékeinkben!

Ez a kis mementó legyen szerény hódolat az ártatlan mártírok emlékére.