A hétfőt vasárnappá, a hétköznapot ün­neppé avatták a pusztakeresztúri Nőklub tag­jai, ezzel is bizonyítva, hogy számukra a barátság nem üres szó. Meghívásukra utazott hozzájuk a Temesvári Magyar Nyugdí­jasklub népes csoportja, és az érkezés pillanatától az esti búcsúzkodásig eltelt időben annyi élmény halmozódott, amiről bizonyára még sokáig fognak beszélni itt is, ott is.
Faragó Borbála és Béres Margit klubvezetők régóta szövögetik a barátság fonalát, a­mely színesnek, tartalmasnak nevezhető, és ebben nagy érdemük van mindazoknak, akik felsorakoztak melléjük. A temesvári és pusztakeresztúri nőknek és férfiaknak, mert van szép gondolatuk, jó szavuk egymáshoz. Üzenetüket pedig rábízták Fall Ilona rádiós mikrofonjára meg az újságra, hogy adjon hírt róla: így is lehet, és csakis így érdemes közeledni egymáshoz, a felmenőink által ki­ta­posott úton járni, ahol Jó napot meg Adj’Istent köszönnek az emberek.
A két klubvezetőnek bizonyára okozott né­mi gondot meg munkát a találkozó megszervezése, de azt mondták, amit szívesen tesz az ember egy közös célért, az nem esik nehezére.
A sok költséggel és gondos munkával fel­újított pusztakeresztúri iskola egyik ter­me a vendéglátók szorgos keze nyomát, jó íz­lését dicsérte.

A zöld-fehérbe öltöztetett asz­talok mellett hangzottak el a kölcsönös üdvözlések, és a köztiszteletben álló Túry László atya köszöntése, aki bár igyekezett palástolni a meghatottságát, az arca elárulta, hogy öröme telik az ittlétben. Úgy érezte, hogy Isten ajándéka ez a nap, mert azok kö­rében lehet, akikhez tizennyolc éven át lelkipásztorként oly közel került. Akiket meg­ke­resztelt, hittanra oktatott, menyasszonyként, vőlegényként esketett, de azok emlékét is őrzi, akiket utolsó útjukra elkísért. Az első ifjú pár Süli József és Mária volt, de őket még sokan követték Porgányon, Keg­le­vichházán, Óbében, nevüket hűségesen vi­gyázzák a régi feljegyzések. Túry atya vá­zol­ta eddig megtett életútját, mely eléggé rö­gös volt, mert a régi rendszer nem kímélte a hozzá hasonlókat. Ám rendíthetetlen hi­te és az anyanyelvhez meg a hívekhez való ragaszkodása sok elégtételt is adott. A környéken élők máig számontartják – pedig öt­ven évvel ezelőtt történt -, hogy Túry atya nevéhez fűződik a templomépítés Porgá­nyon, ami nem számított szokványos tettnek a letűnt rendszerben.
A keresztúri templomba sok-sok év után ezúttal misézni tért be, és a padokban ülők megilletődötten hallgatták szavait, követték imáját. Nem mindennapi eseménynek lehettek itt részesei az egybegyűltek, katolikusok és reformátusok, idősek és fiatalabbak, ma­gyar és román nevűek. Vitték magukkal a pa­pi áldást és a közösen kimondott óhajt: legyen békesség köztünk.
Falunézőbe indult innen a csoport, és el kell ismerni, hogy a pusztakeresztúriaknak van mit láttatniuk. Beépül az általuk gyermekparknak nevezett tér, ahol a zöld még hiányzik ugyan, de van helyette bőven ho­mok és fa, meg munkáskéz. A Günther Wood cég ajándéka ez a falu aprajának, akik alig várják, hogy teljes egészében birtokba vehessék. Sok ötlet és építői hozzáértés teljesedik ki itt, így kívánja ezt az egykor Keg­le­vichházáról elszármazott német nemzetiségű vállalkozó, akit vonzott az otthon. Nem­csak üzletelni, gyarapodni akar nálunk, hanem a jövedelméből adni is kíván nekünk – mondta róla elismeréssel Süli Mária.
A régi kultúrotthonra alig lehet ráismerni. Utcára néző arca teljesen megszépült, a ka­pun belül pedig már minden azt sejteti, hogy maholnap a legigényesebb elvárásoknak is megfelel. A nagyterem tágas színpadát remélhetőleg vonzónak találja majd a ma­gyar színház, és úgy, mint régen, kedvére való előadásnak tapsolhat a közönség. De helyet kap ebben az épületben ifjúsági te­rem, konyha nagy tűzhellyel, hűtőkamra, új polcok, vízcsap és sok egyéb, ami a közös ren­dezvényeket szolgálja, a széles tornácot védő tetőzetet hozzáértéssel ácsolt faoszlopok tartják a vállukon. Mondták is a pusztakeresztúri vendéglátók: elégedettek a pol­gár­mester meg az alpolgármester tevékenységével, mert nem csak ígérgetnek, hanem cse­lekszenek is a faluért. „Igaz, mi is megtesszük, ami tőlünk telik” – fűzték hozzá az asszonyok.
Verőfényes, szép őszi időt “rendeltek” az el­múlt hétfőre a pusztakeresztúri nőklub tagjai. Faragó Borbála és Béres Margit klubelnökök köszönő szavaira nótaszó tette fel a koronát. Dicsérőleg jegyezte meg Túry atya, hogy nem mindennap lehet látni, hallani ilyen dalárdát. A nótaszó kihallatszott az ud­varra, utcára is, mert szárnya nőtt a dalnak, kéz­fogás pecsételte meg a barátságot, egymásra találtak a szavak, a vélemények, ün­nep­pé lett a hétköznap. Horváth Ilona jókívánsága jegyzetfüzetünkbe is bekerült: „Min­den napra kis örömet, minden hétre kis csodát, havonta kis pihenőt kíván a keresztúri nagy család.”
Két magyar közösség – a pusztakeresztúri és a temesvári – naplója ismét gyarapszik né­hány képpel, bejegyzéssel, tagjai pedig bíznak a folytatásban…
Sipos Erzsébet