„Olimpiai bajnok, háromszoros világbajnoki ezüstérmes, hétszeres Európa-baj­noki ezüstérmes (hatszor 50 m-es medencében, egyszer nyílt vízben), egyszeres Európa-bajnoki bronzérmes, hatszoros rövid pályás Európa-bajnok, hétszeres ifjúsági Európa-bajnok, a felnőttek között ötvennyolcszoros országos bajnok magyar úszó.” Ő nem más, mint Risztov Éva, aki a 2012-es londoni ötkarikás játékokon olim­piai bajnok lett a 10 kilométeres nyílt vízi úszásban.
Néhány évvel ezelőtt ott voltam egy budapesti előadásán a Nyitott Akadémia által szervezett Siker című konferencián, majd idén júliusban a Kárpát-medencei magyar vállalkozók 6. találkozóján, Mezőkövesden hallottam őt ismét. Az újrakezdésről szóló előadása előtt készítettem vele interjút, amelyből a július 23-i lapszámban már közöltünk egy rövid részletet.

– Mit juttat először eszedbe az újra­kezdés szó?
– Szerintem az újrakezdés a lehető­ség­nek a következő lépcsőfoka, és ha az ember kap egy lehetőséget, új dolog fog történni az életében, és abból kell kihoz­za a jót. Én azért tartom fontosnak, hogy az újrakezdésről, az új dolgokról, a bátor lépésekről beszéljünk, mert bármilyen döntést hozunk az életünkben, rajtunk múlik, hogy jó lesz-e vagy sem. Egy dön­tés nem önmagában jó vagy rossz, hanem általunk lesz az egyik vagy a má­sik. Az újrakezdéssel kapcsolatos elő­adás­nak is ez a lényege: száz emberből kilencvenkilenc másként döntött volna, mint én, mert első ránézésre – ha racio­nálisan vesszük –, a legrosszabb lehető­ségnek tűnt volna, de a végén, jó eséllyel mindenki követte volna a példámat.

– Mi volt a legnagyobb álmod, ami­kor úszni kezdtél?
– Olimpiai bajnok szerettem volna lenni, és én minden reggel azért keltem fel, hogy valóra váltsam az álmomat.

– Jó pár éve, talán a kétezres évek elején néztem a tévében egy beszélgetést, amelyben a riporter állandóan „ezüstlányként” emlegetett téged, mint­ha bosszantani akart volna…
– Gyerekként, amikor mindent feláldozol, és mindent megteszel azért, hogy a világ legjobbja legyél, a második helyet kudarcként éled meg, éppen lemaradsz a győzelemről, ami egy iszonyatosan ne­héz helyzet. És amikor a riporter meg­kérdezi, hogy mit érzel, értelemszerűen nem a boldogság jön ki belőled. Abban a pillanatban nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy valami nem úgy sikerült, aho­gyan remélted; órákkal később másként gondolkodtam és nyilatkoztam volna, de hát ez a sport velejárója: azonnal kell véleményt formálni a sikerről vagy a kudarcról. Értelemszerűen tényleg nem örültem azoknak az eredményeknek. Ha ma azt mondaná valaki, hogy a világon a második legjobb sportdiplomata vagyok, már most aláírnám, mert azért nem olyan könnyű a civil életben ilyen sikert elérni, de akkor abszolút kudarcként éltem meg, és abból kellett felállni.

– Mire tanítottak téged azok az ezüstérmek?
– Arra tanítottak, hogy tovább kell menni, és az út, amelyen járok, nagyon jó, de valami még kell hozzá, és keres­sem meg azt a valamit, amitől még jobb, még különlegesebb lesz. Szerintem pontosan azokat a pofonokat adták, amelyek olyasvalamihez segítettek hozzá, ami nem valósult volna meg a kudarcok nélkül.

– Mégis kellett legyen benned vala­mi, ami arra ösztönzött, hogy kitarts az álmod mellett, mert az emberek többsége valószínűleg nem csinálta volna végig… Sokan azt mondanák, hogy sajnos ez történt, így jártak, a körülményeket okolnák, esetleg másokat hibáztatnának…
– Az emberek nagyon szeretnek másokat hibáztatni és másokra vonatkoztatni a saját gyengeségüket. Szerintem az én példám is mutatja, hogy ha az ember hisz magában – legfőképp magában, nem másban –, és nem másban keresi a hibát, hanem magára fordítja a teljes energiáját, olyat tud belőle kihozni, amit igazán sze­retne. Gyerekként ez talán ösztönös volt bennem, ma már nagyon tudatos.

– Mielőtt áttértél a nyílt vízi úszás­ra, szüneteltetted a pályafutásodat. Mi vezérelt az új irányba?
– Tulajdonképpen három és fél évre befejeztem a pályafutásomat, de kaptam egy lehetőséget, hogy újrakezdjem az életemet Debrecenben, pontosabban egye­temre járhattam és úszhattam. Akkor azt egy olyan új dolognak éltem meg, amelyre azt mondtam, hogy ki kell próbálni. De nem az volt az első gondolatom, hogy menjek tovább az olimpiai álmokért, helyette a diplomaszerzésre akartam koncentrálni. Hát hamarabb lettem olimpiai bajnok, de ez egy másik történet, viszont a végén mindkettő sike­rült.

– És milyen érzés volt, amikor tíz kilométer után olimpiai bajnokként beértél a célba, ahhoz képest, amit elképzeltél gyerekként?
– Az ember akkor nem fogja fel, mert megnyert egy versenyt, de óriási élmény volt. Huszonöt év munkája, sikerei, lemondásai, kudarcai vannak mögötte, illetve az alázatosság is, amely az egészet kísérte… a világ legszebb napja volt sze­rintem.

– Mit tanácsolnál a gyerekkori önmagadnak vagy azoknak, akik spor­tolni szeretnének, esetleg bármilyen más tevékenységbe vágnak bele?
– Higgyenek magukban és a megér­zé­seikben. Higgyék el azt, hogy képesek rá, bárki is állítja az ellenkezőjét; mutassák meg, ha igazán akarják, el tudják érni a céljukat. És ne hallgassanak azok­ra, akik azt mondják, hogy nem képesek rá, nem (elég) jók, illetve nem nekik való, amibe bele akarnak vágni. Ilyen nincs, senki nem ítélkezhet fölöttünk.

Risztov Éva jelenleg a Magyar Úszó­szövetség elnökségének tagja, az Olim­piai Bajnokok Testületének elnöke, emel­lett egy úszóiskolát, úszószakosz­tályt épít Budapesten, sőt néhány vállal­ko­zá­sa is van.
Farkas-Ráduly Melánia