Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel! – szokták inteni a szülők a gyereket, ha fülel a nagyok beszédére, és folyton kérdezősködik. Kicsi korában sok miért kérdésre vár választ a gyermek (létezik „miért-kornak” nevezett idő­szak), és az elutasító „most nem érek rá, hagyjál békén, majd máskor, kérdezd meg apádat” még inkább felcsi­gázza a kíváncsi­ságát. És ha otthon nem, hát előbb-utóbb úgyis megtudja más­hol, mástól, amit akar.
De lépjünk a túl­oldalra: iskolaév vé­gén járunk, most a gyerekeket szorít­ják sarokba a kíván­csis­kodók: milyen a bizo­nyítványod, mit szóltak hozzá otthon, hogyan to­vább, mire ké­szülsz, jut-e a családi kasszából pénz a vakációzásra? Ezekre legszí­ve­seb­ben azt vála­szolná a gyerek, főleg a kamasz, hogy hagy­ják békén az iskolával meg a to­vább­tanulással, az idei volt, amilyen volt, a jövő még várhat, sze­retne végre ellazulni, játszani, utazni, és nem tartozik másra, hogy lesz-e pénze vakációzni. Magánügy. Ne faggassák, ne kö­vessék, ne igazgassák minden lépését.
Az érdeklődés legtöbbször jószándékú, ba­rátságos, tapintatos szeretne lenni, de nem min­dig sikerül. Latolgatom magam is, hogy a ten­gerentúlról hazalátogató Mártától mit illik kérdezni, és mit nem, de ő megelőz, szabad folyást enged a találkozás örömének. Buzognak ajkáról a szavak, mint kislány korában, hiszen azóta ismerem, de most olyan híreket közöl, ami­lyenekről nem számol be sem a TV, sem a világháló, hiszen azok főleg a nagypolitikát meg a szenzációkat szajkózzák. Mártát viszont a családja és a saját élete foglalkoztatja, amit úgy ágyazott bele az óceánon túli világba, hogy mégis kilásson belőle. Tizenöt évvel ezelőtt te­lepedtek le Amerikában az aradi származású román nemzetiségű férjével, de azóta nyaranta visszajárnak, és Márta magyar szüleihez hozzák vakációzni két kislányukat. A nagyszülők szárnyai alatt évről évre megtalálják a helyüket, náluk ízesebbek a szavak, és az itteni képek, hangulatok lelki lenyomatát a nagy óceán hullámai sem tudják elmosni. Márta a családjával nem a szomszédból, hanem távoli föld­részről jár haza évente, megőrizve román állampolgárságát, és megsze­rezve mellé a magyarországi hono­sítást is.
Miért fontos ez? A kérdés a nyelvem hegyén ül, és csak kellő pillanatra vár, hogy Márta mondatai között hézagot ta­lál­jon. De az ő lelkesedése verhetetlennek bizonyul. Arról be­szél, hogy a román és a magyar hivatalos papír a kötődés bizo­nyos­ságát, a szabad mozgás le­he­tőségét jelenti számára. Nem mond le arról, amit jogosan a magáénak érez, és a kilenc, illetve tizennégy éves kislányai jövőjét is belefűzi a családi irattárba. Ezt a tudatos kiállást vajon mi táplálja? Valószínű, hogy kislány korában otthon sok miértre kapott értelmes választ a szüleitől. És hogy a Bartók Béla Líceumból jó útra­valóval ballagott el kicsengetéskor. Az sem kizárt, hogy a távolság, az idegen világ sok­színűsége még fokozta, tisztázta benne a hova­tartozás kérdését. Mert bizony nem volt zök­kenőmentes a beilleszkedés az új környe­zetben, hiszen a líceumban az Ildikó tanárnő angol óráin felcsipegetett tudás odakint az elég­ségesnek is alig felelt meg. „Tizenöt év után még ma is úgy beszélek, ahogy tudok, és ahogy si­kerül, de nem szólnak meg érte” – ismeri be a kétgyermekes Márta.
Hallgatom, és közben tűnődöm: az ő kor­osztálya közül mások, nem is kevesen, itthon az egyenes úton is megtorpantak, feladták, a tulajdon anyanyelvükben is botladoznak. Vajon miért? De ahogy mondani szokás, minden miértnek megvan az azértja. Lehet firtatni és lehet rágódni rajta…