09 Jan 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Bertalan István az örökkévalóságba távozott
A 2014-es esztendő utolsó előtti napjának reggelén Temesvárott a korábbi Béga-parti lakása és műterme közelében működő Harmónia Otthonban hunyta le örökre a szemét a jelenkori bánsági és romániai képzőművészet kivételes tehetségű alkotóegyénisége, a neoavantgardista irányzatok buzgó szálláscsinálója és terjesztője, a gyökeres művészi megújulás szorgalmazója és élharcosa, Bertalan István (1930-2014), akinek alakját, cselekedeteit és alkotásait immár hosszú évtizedek óta a legendák bűvköre, az elismertség és a szakmai megbecsültség glóriája övez. Rátermett, eredeti talentumú alkotónál, az úttörés kockázatait merészen vállaló művészpedagógusnál lényegesen több volt Bertalan István, akinek neve egyet jelentett a nonkomformizmussal, a csillapíthatatlan tenniakarással, a kérlelhetetlen szakmai igényességgel, a lázas kísérletezőkedvvel, az alternatív csapások és megoldások szenvedélyes keresésével, a korszerűség istenítésével és igehirdetésével. A modern művészet konok megszállottja, elkötelezett szolgálója és buzgó apostola volt.
A Vajdahunyad szomszédságában fekvő Rákosdon jött a világra 1930. május 30-án. Felmenői a szülőfalujában törzsökös hét nemzetség egyikéhez tartoztak: a Bertalanok a település egyik körülhatárolt fertályát lakták, s kijelölt hely illette meg a família tagjait a község református templomában és temetőjében. A patriarkális hagyományokat konokul őrző falu magyarsága megtartott, átmentett néhány nyelvjárási sajátosságot, amelyeket a nyelvtudósok lejegyeztek, feldolgoztak, és tanulmányaikban ismertettek. A tradíciók tiszteletét Bertalan István részben családi örökségként kapta, részben pedig a nagy iparváros, történelmi emlékei, Hunyadi-kastélya erősítették, hatványozták meg lelkében. A II. világháborút követő aszályos, zaklatott években, amikor a földművelés távlatai kezdtek erősen beszűkülni Romániában, szülei az ipar felé irányították a kamasszá serdült fiút, aki közép- és felsőfokú tanulmányait a közeli iparközpontban, a vajdahunyadi Kohászati Kombinát fémipari szakiskolájában végezte 1948-1954 között. Oklevele megszerzését követően a vasöntödében technikusként alkalmazták. Beleszokott a műszaki rajzok és tervek, a technikai megoldások és megvalósítások, a mérnöki gondolkozás és alapállás megkövetelte fegyelembe és rendbe. Az átlagost jócskán meghaladó rajzkészsége, érzékenysége és manuális adottsága korán megmutatkozott. Buzgó látogatójává vált az Emil Brandis vezette képzőművészeti kör – amelyet a vajdahunyadi művelődési ház keretében létesítettek – összejöveteleinek. Oktatói és munkatársai ösztönzésére és tanácsára felvételizett 1956-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola fesztészeti szakára, ahol a Lugoson született jeles festőművész, Aurel Ciupe (1900-1988) osztályába került. Idősebb és tapasztaltabb volt évfolyamtársainál, művészjelölt kollégáinál. Bertalan Istvánra is, akár diáktársai számottevő hányadára komoly hatást gyakorolt, a felsőfokú művészképző tanintézet fiatal, tragikus véget ért „rebellis oktatója”, a festő-grafikus Kádár Tibor (1919-1962), aki az Erdélybe lassacskán beszivárogni kezdett neoavantgárd művészeti irányzatok lelkes szószólójává és terjesztőjévé szegődött. Tanítványait kísérletezése, új látásmódok, formanyelvek, műfajok és anyagok kipróbálására biztatta és serkentette. A kor követelményeinek, elvárásainak megfelelve vizsgamunkaként Bertalan István még egy olvasztár robusztus alakját festette meg eleven színekkel, kissé az expresszionizmusba hajló modorban.
32 esztendős korában diplomázott, vált hivatásos festőművésszé. A temesvári művészeti középiskola tanárává nevezték ki. A Béga-parti városban felpezsdült, fölötte élénk és tevékeny közegbe csöppent. A 3 éves Tanárképző Főiskola rajzkarának beindítása a kiváló tehetségek, a bukaresti és kolozsvári főiskolák kiváló érdemjegyekkel végzett abszolvenseinek népes raját vonzotta a Bánság szívébe, ahol a művészeti középiskola tanári kara felfrissítésének, gyökeres megfiatalításának folyamata is elkezdődött. A művészpedagógusok módszertani szakkörének vezetését Bertalan Istvánra bízták, aki nonkomformista indíttatásból a bevett, a megszokott kereteket, témaköröket bátran túllépve a Bauhaus-mozgalom és -iskola örökségét, művészpedagógai elveit és gyakorlatát felidézve, ismertetve világított rá a romániai középfokú művészeti oktatás megújításának, mélyreható megreformálásának szükségességére. Felkérésére a grafikus Karola Fritz valamint művésztetörténetet oktató felesége, Karin Sonntag-Bertalan román nyelvre fordította Paul Klee, Vaszilij Kandinszky, Moholy-Nagy László és társaik elméleti írásait, amelyeket aztán a temesvári művésztanárok a metodikai kör összejövetelein alaposan átbeszéltek, megvitattak. Kezdeményezésükre és szorgalmazásukra Mircea Maliţia tanügyminiszter hathatós támogatásával a temesvári középiskolát elsőként és egyedüliként Romániában kísérleti oktatási központtá, design-arcélű tanintézetté változtatták. Pár tanév erejéig tanulóikat a képző- és iparművészet klasszikus szakágai mellett főként ipari formatervezésre, tárgyformálásra, reklámgrafikára, térszervezésre valamint más közvetlen gyakorlati célú tantárgyakra oktatták. A szó szoros és átvitt értelmében is iskolát teremtettek Temesvárott.
Ugyancsak a Bauhaus-példához, gyakorlatához igazodva a műalkotások létrehozásában a csapatmunkát helyezték előtérbe. Bertalan István tanártársával, Constantin Flondor festőművészszel és a Franciaországból frissen visszatért Roman Cotoşmannal szövetkezve hozta létre 1963-ban a hírnevet szerzett Group de Recherche d’Art Visuel mintájára az 1.1.1. Alkotócsoportot. A névben szereplő számok lényegében azt kívánták jelezni, hogy három autonóm művészegyéniség szövetkezett az összefogásra, a közös munkára és szereplésre. A két világhírű magyar származású művész – Nicolas Schöffer (1912-1992) és Victor Vasarely (1906-1997), a kinetikus és az op-art művészet legjelentősebb képviselőinek a mozgásra, az interaktívitásra és az optikai hatásokra alapozott műveiből ihletődve Bertalan István előbb a népművészet formarendjét, díszítőmotívumait korszerűen stilizálva, újszerű viszonylatokba, összefüggésekbe állítva alkotta meg Ivókanalak című pasztell- és akvarellsorozatát, majd pedig monokrom fekete vagy fehér lapokat helyezett széles peremű keretekbe, amelyre függőlegesen vagy átlósan vékony cérnaszálakat feszített. Különleges optikai effektusokat teremtett. Modern fogantatású, a hagyományos szépművészeti alkotásoktól radikálisan elütő alkotásai feltűnést keltettek a megyei tárlatokon, seregszemléken. Két egymást merőlegesen metsző négyszögletes keretre fehér és fekete cérnaszálakat kifeszítve alkotta meg kronológikus sorrendben első háromdimenziós objektjét, amellyel a mind az elektromos, mind a mágneses tér viselkedését leíró, a természet fizikai alapmodelljének elkészítését előmozdító négy egyenletéről híressé vált James Clerk Maxwell (1831-1879) skót matematikus-fizikus emléke és munkássága előtt tisztelgett. Temesvár után Maxwell démona című munkáját 1968-ban az 1.1.1. Alkotócsoport bukaresti bemutatkozó kiállításán, a fővárosi Kalinderu-teremben is kiállíthatta. A tárlat sikere, élénk visszhangja eredményeként a kultúrpolitika döntéshozói a bukaresti Pavel Iliét és Mihai Rusut társukul szegődtetve Bertalan Istvánt, Constantin Flondort és Roman Cotoşmant kérték fel, bízták meg, hogy Romániát képviseljék az 1969-es Nürnbergi Konstruktivista Biennálén, amelynek anyagát később Oslóban is bemutatták. Bertalan István Polimorfismus című nagyméretű áttetsző és színes műanyag-szálakból „szőtt” izgalmas optikai vibrációt és virtuális mozgás hatást keltő térszerkezetével, installációjával szerepelt a rangos nemzetközi seregszemlén. Mivel Roman Cotoşman a „szabadságot választva” nem tért vissza a németországi kiállítás-megnyitóról, az 1.1.1. Alkotócsoport feloszlott.
Nem sok idő múltán, 1970-ben Bertalan István és Constantin Flondor fiatalabb tanártársaik – Doru Tulcan, Ekisei Rusu, Ion Gaita és a matematikus Lucian Codreanu – megnyerésével, bevonásával életre hívta a Sigma-1 csoportot, amely az interdiszciplinarizmus és a csapatmunka megteremtését, maradéktalan megvalósítását vallotta és tekintette legfőbb feladatának. Építészeti és szobrászati elemek felhasználásával készítették el a köztérre szánt Információs torony modelljét, amelyen mozgalmas fény- és hangeffektusok kíséretében váltak volna láthatóvá a vetített írásképek, a közölni kívánt információk. A csoport 1971-ben szerelte fel a Diákművelődési Ház többszintes előcsarnokában a műanyagzsigekkel, dróthuzalokkal felfüggesztett plexiglas-lapokból készített mértani alakzatokból összeállított hatásos kompozícióját. Felfújható struktúrák címen kétrészes akciót szerveztek a képzőművészeti lícem tornatermében valamint a Várbástya kiállítóhelyként szolgáló kazemattáiban, léggömbös, felfújt műanyagtömlős happeningjükbe a közönséget, az érdeklődőket is bevonták. Ugyancsak a Várbástyában mutatták be a Tanulmány 1 összefoglaló címen 1978-ban megrendezett vizuális művészeti rendezvénysorozat keretében az alkotócsoport utolsó közös akcióját, a Multivisiont, amelynek keretében alig áttetsző színes műanyagfóliákra és sűrű szövésű hálókra korábbi rendezvényeikről készült színes és fekete-fehér képsorokat, filmeket vetítettek két projektorból.
Bertalan István, aki 1974-től a temesvári műegyetem építészeti kara keretében létesített felsőfokú műépítészeti iskolán adott elő formatant és térszervezést, a csapatmunkát növendékeivel, a műépítész-jelöltekkel folytatta. Tájművészeti akciókat szervezett diákjaival a Vadászerdőben, Temesfalván, a Temes-folyó medrében és partján. Két egymást követő nyár egy-egy vasárnapján színes szalagokkal, Leonardo de Vinci szövegeivel teleírt lapokkal, zászlócskákkal, nyomdai alumíniumlemezekkel, székekkel és más alkalmatosságokkal „ékesítette” fel a Központi Park sétányait, tereit és fáit.
Nemcsak a Temesvár élvonalbeli értelmiségeit tömörítő „bionika-kör” ülésein jött össze, találkozott rendszeresen dr. Eduard Pamfil orvosprofesszorral és pszichiáter-munkatársával, dr. Stössel Istvánnal Bertalan István, hanem rendelőikben páciensként is egyre gyakrabban kereste fel a neves lélekgyógyászokat, akik a gátaljai kezelőközpontban külön műtermet is biztosítottak a Szigma-1 csoport „atyjának” valamint idegi- és lelkibajoktól gyötört művésztársainak. Betegsége súlyosbodásával Bertalan István mind sűrűbben töltött hosszabb-rövidebb időszakokat beutaltként a gátaljai kórházban. Művészi érdeklődése egyre hansúlyozottabban a természet felé fordult. Kiadós sétákra vállalkozott, amelyeknek útvonalát rajzban és írott jegyzetekben papíron előre megtervezte. Benyomásait, meglátásáit, tapasztalatait és élményeit rajzokban és fényképeken rögzítette. Módszeresen tanulmányozta a természet képződményeit, alakzatait, törvényszerűségeit. Némelyekben megütközést, másokban őszinte csodálatot keltettek a tárlatokra beadott, közvetlenül a természetből merített műalkotásai: egy erős színekkel befestett óriási karfiol, egy virágcserépben magasra nevelt paszulyszál, amelyet a növekedése egymást követő fázisait megörökító fényképfelvételek öveztek stb. Kivételes sikert aratott 130 nap egy napraforgó társaságában címú akciója, amelyet Andrei Pleşu művészeti író jóvoltából 1979-ben Bukarestben is bemutathatott, s amely őszirózsafélék családjába tartozó növény egyik szálának fejlődését követte nyomon a Temesvárott élő és alkotó művész a mag kicsírázásától a kóró elszáradásáig. A Temes partja szabadtéri műhelyévé, akciói kedvelt színterévé és keretévé nemesült. A lét, az élet alapvető problámái behatóan foglalkoztatták a nonkomformista, „nehéz emberré” vált Bertalan Istvánt, aki családjával együtt 1986-ban kitelepült Németországba.
Megszokott közegéből kiszakítottan nem érezte igazán elemében magát a baden-württembergi Öhringenben a “felhők karmestere”. Visszatérve a festészethez, kezdetben szorgalmasan dolgozott, később azonban életkora előrehaladtával krónikussá súlyosbodott betegsége gátolta, visszavetette az alkotómunkában. Az üldözési mánia elhatalmasodott tudatán, kedélyén és lelkén. Viszszavágyott Temesvárra, ahol ismerték és esendőségében is becsülték. Amikor csak tehette, 1989 után több alkalommal hosszabb időszakokat töltött a Bega-parti városban, ahol a modern művészeti irányzatokról tartott előadásokat illetve bemutatókkal szerepelt a performance-fesztiválokon.
A megérdemelt, méltó művészi elismerést igazából az utolsó évtized hozta meg Bertalan István számára. A Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete, a Műépítészek Rendje és Ileana Pintilie, művészettörténész, műkritikus ajánlatára a helyi tanács 2007-ben Bertalan Istvánt Temesvár díszpolgárává nyilvanították. Műveinek néhány válogatott darabja helyet kapott az önálló intézménnyé vált Művészeti Múzeum állandó kiállításán. Az egykori vármegyeházban otthonra lelt múzeum 2012-ben megrendezte Bertalan István életmű-kiállítását. A kolozsvári Quadro Galéria Az emigráns bohóc címen rendezett egyéni tárlatot Bertalan István 1986-1989 között festett képeiből. Főművei Bukarestben és Kolozsváron is bemutatásra kerültek az elmúlt években. A temesvári Triadé Alapítvány a művész 80. életévének betöltését Ileana Pintilie Ştefan Bertalan – Drumuri la răscruce (Bertalan István – Útkereszteződések) című monográfiájának megjelentetésével köszöntötte. A Velencei Biennálé központi pavilonjában rajzaiból prezentáltak egy összeállítást, míg a nemzetközi seregszemlével párhuzamosan a „lagúnák városának” egyik-másik csarnokában a Sigma-1 csoport tagjaként szerepeltették néhány alkotásával Bertalan Istvánt. Hívei, ragaszkodó tanítványai önfeláldozó segítségének köszönhetően kerekesszékéből Bertalan István személyesen megtekinhette Velencében kiállított műveit.
Élete utolsó éveit a temesvári Harmónia Otthonban töltötte, gondos ellátásban és kezelésben részesülve. Visszakerült hőn szeretett városába, a Béga partjára.
Földi maradványait a Sági úti temetőben hantolták el a református egyház szertartása szerint. Nevét, amely külön fejezetet és korszakot fémjelez a tájegység és Románia képzőművészetének 20. és 21. századi históriában, kétségbevonhatatlanul megőrzi a hely- és művelődéstörténet.
