FEHÉR ZÁSZLÓ A VÁR FOKÁN

Sorsfordító korszakhatárrá veretesült Te­mesvár sok évszázados történetében 1716 ok­­tóberének dereka. Véget ért a török hó­dolt­ság 164 éves zord korszaka, s beköszöntött az osztrák gyarmatosítás hosszú, gyöt­relmes periódusa. A törökök visszavonulásával az őshonos népesség igazából nem sza­badult fel. Csöbörből vederbe került; a mu­zulmán önkényt felváltotta a keresztény egyeduralom. Szembenálló nagyhatalmak ma­­rakodtak és osztozkodtak Magyarország da­rabokra szabdalt, leigázott területén. „Két pogány közt egy hazáért” vérzett és küzdött a 18. században is az elerőtlenített, a megtört és kisemmizett magyarság. A Maros és az Al-Duna közén csak a felvilágosodás szá­zadának alkonyán illetve a 19. század elején, a reformok korában vethette meg ismét a lábát „Árpád népe”.

A hátráló oszmánok

A világhatalomra törő Oszmán Biro­da­lom – amely a Balkán-félsziget és több mint másfél évszázadon át Magyarország nagy ré­sze fölött uralkodott, s amely IV. Mehmed szultán uralkodása idején Európa nyugati fe­lének elfoglalását, birtokba vételét tűzte cél­jául ostrom alá fogva Bécset, a Habs­burg-csá­szárság fővárosát – terjesz­kedését mega­kasztotta a Kahlenberg mellett 1683. szep­tem­ber 12-én vívott győztes ütkö­zettel I. Li­pót osztrák császár, Jan Sobieski, lengyel ki­rály és a német választófeje­del­mek egyesült hadereje. A török sereg súlyos veresége vég­zetesnek bizonyult: az Oszmán Birodalom lassú, de megállíthatatlan és vissza­fordít­hatatlan hanyatlásának kezdetét jelentette.
XI. Ince pápának nagy diplomáciai erő­feszítések árán 1684-ben sikerült létrehoznia a Szent Ligát (Liga Sacra), amelynek leg­főbb célkitűzése a török uralom vég­érvényes felszámolása volt Európában.
Lotharingiai Károly (1643-1690) vezette császári hadsereg 1684. júniusának elején in­dult meg a törökök ellen. Visegrád, Vác, Pest elfoglalása után, 1684. július 19-én lá­tott hoz­zá Buda ostomához. A törökellenes had­járatban, amelyeket XI. Ince pápa te­te­mes pénz­összegek folyósításával, átutalásával is támogatott, az 1686-os esztendő komoly fordulatot hozott. „Magyarországon a bajor vá­lasztófejedelem és Lotharingiai Károly ve­ze­té­se alatt nyolcvanezer fős hadsereg vo­nult Buda alá, az egykori magyar királyi szék­hely visszafoglalására. A sereg egy­ötö­dét magyar csapatok alkották, köztük szép számmal a nemrég a császár oldalára átállt egykori ku­rucok. 1686. szeptember 2-án a 145 éves tö­rök uralom véget ért. Buda vára a Szent Liga csapatainak kezére került.
A Szent Liga haderejének 1688. szep­tember 6-án sikerül Nándorfehérvárt is el­fog­­­lalnia, majd fényes győzelmeket aratott a Balkán-félszigeten is, elfoglalva Nist és Vidint, valamint Albánia nagy részét.
A császári csapatok élére 1693-ban kine­vezett új hadvezér, Eugen von Savoya (1663-1736) herceg, tábornagy 1697. szep­tember 11-én Zentánál rátámadt a Tiszán át­kelő tö­rök seregre, és elsöprő győzelmet ara­tott. A zentai diadal nyitotta meg az utat a osz­mán­ellenes háborúk, hadjáratok befeje­zé­se felé. Az 1699. január 26-án Karlócán aláírt béke a Habsburg Birodalom és Ma­gyar­ország szempontjából volt nagyon je­lentős. A Maros-Tisza által határolt ország­rész kivételével a történelmi Magyar Király­ság egész területe „felszabadult” a török ura­lom alól.
A törökök a Karlócán megkötött békét meg­­szegve Ali pasa vezetésével 150.000 har­cosukkal indultak 1716 nyarán a „Duna Gib­raltárjának” nevezett Pétervárad visszavé­te­lére. A 64.000 fős osztrák császári sereg, amely­nek az élén Eugen von Savoya herceg és gróf Pálffy János (1664-1751) tábornagy ál­lott, sikeresen elvágta a benyomuló osz­má­nok útját, s az 1716. augusztus 5-én, Ha­vi Bol­dogasszony ünnepén vívott ütközet­ben fé­nyes győzelmet arattak az oszmán had fö­lött, amelyet teljesen szétvertek és esze­veszett menekülésre kényszerítettek.
A sorsdöntő, hatalmas diadal teremtette kedvező hadihelyzet kihasználása végett Eu­gen von Savoya fővezér 1716. augusztus 7-én eldöntötte, hogy Temesvárról és a Ma­ros és az Al-Duna közéről is kiűzi a törököket. Mintegy 2500 szekérre és 13.000 ökörre volt szükség 80 nehéz löveg, 30.000 kézigránát, 7600 mázsa lőpor, 3000 mázsa ólom, 400.000 tűzkő, 10.000 sáncszerszám, 40.000 homokzsák átszállítására Pétervá­radról az 1552-től oszmán kézen levő vilajet-központ, Temesvár falai alá. Gróf Pálffy V. János Ber­nard István tábornagy Péter­várad alól 1716. augusztus 10-én kelt útra azzal a feladattal és megbízatással, hogy né­hány nappal a sereg zöme előtt járva hala­dék­talanul zárja körül Temesvárt, hogy az erődítmény védői ne kap­hassanak erősítést. A Pálffy János ve­zette elővéd Zentánál vert hi­dat a Tiszán, amelynek bal partjára 1716. augusztus 15-én és 16-án keltek át az ezredek. Felderítés céljából Pálffy János tábornagy 1000 huszárral Splé­nyi János László vezérezredest 1716. au­gusz­tus 17-én előreküldte Temesvár irányába. Útközben a ma­gyar huszárok ellenséggel nem találkoztak. 1716. augusztus 19-én ér­keztek a temesvári erődítmény falai alá, amelyek közé két nappal korábban, augusztus 17-én 1000 Belg­rád­ból érkezett szpáhi vo­nult be. Az elővéd zömével gróf Pálffy János 1716. augusztus 21-én vert tábort Temesvár közelében. Az eső­zések felduzzasztották a Kis-Temest, a várat övező árkokat, mocsa­rakat, megnehe­zítve a falak megközelítését. A vár öt kapuja zárva volt. A falak között csend és nyugalom honolt. Temesvár várát, amely „bőven el volt látva lőszerrel, egyéb hadiszerekkel és élelemmel”, 10-15.000 harcosával Musztafa pasa, beglerbég és segédje, Mehemed basa védte, akik mindent elkövettek, hogy az erődítményt, amelyen 1705-ben jelentékeny ja­ví­tási, megújítási és építési munkálatokat vé­geztek, megtartsák a fényes porta, a szultán birtokában.

Megroggyant bástyatorony

Az osztrák fősereg, amely a nyári hőség és az ivóvíz-hiány miatt körülményesen és ne­hezen nyomult előre a rónaságon, 1716. augusztus 26-án érkezett Eugen von Savoya herceg vezetésével Temesvár falai alá, ahol egyesült Pálffy János tábornagy alakulataival. A császári hadak öt nap leforgása alatt, 1716. augusztus 31-ig a várat teljesen körülzárták, „csernírozták”. A felázott, vizenyős talaj miatt nem lehett vívóárkokat s ágyúállásokat ásni az ostromgyűrűnek a déli szaka­szán, ahol Pálffy János tábornagy zárta be kört, azzal a kiemelt feladattal és meghagyással, hogy magyar huszáraival akadályozza meg, állja útját annak, hogy az erődítmény falai közé szorított törökök Nán­dorfe­hér­várról, a Duna mentéről segítséget, erősítést kapjanak. Lovasságával Pálffy Já­nos 1716. szeptember 8-án megfutamította azt a 13-14.000 fős tatár portyázó sereget, a­mely a Du­nán átkelve a Temes mentét vé­gig­pusz­tít­va közelítette meg Temesvárt, a­hol az ostromlók táborának élelmiszer-készletét akarta megsemmisíteni. A magyar hu­szárok 1716. szeptember 14-én a várból déli irányba ki­tör­ni próbáló oszmánokat verték, szorították vissza.
Háromhetes heves ostrom után, 1716. szep­tember 16-án Eugen von Savoya herceg követei útján felszólította Musztafa pasát a vár átadására. A várvédők oszmán parancsnoka nem fogadta el az osztrák hadak főve­zé­rének ajánlatát önérzetes válaszában nyomatékosan leszögezve: „jól tudja, hogy a her­­c­eg nagyobb és erősebb várakat vett már be, de neki feladata, a reábízott Temesvárt a legvégsőig védelmezni és úgy járni el, mint azt a szultán méltósága megkívánja; miért is minden felhívást és ajánlatot a megadásra föltétlenül visszautasít”.
A vár feladását visszautasító Musztafa pa­­sa továbbra abban bízott és reménykedett, hogy komoly katonai segítséget fog kapni Nándorfehérvárról és a Dunától délre fekvő török erődítményekből. Másrészt a vár­védők még kielégítő mennyiségű lőszer- és élelmiszerkészletekkel rendelkeztek. Sem­miben sem szenvedtek hiányt. Az elutasító válasz kézhez vételét követően Eugen von Savoya herceg fokozta az ostrom intenzitását.
Eugen von Savoya herceg ádáz harcok árán hadaival megszállta a Nagypalánkot, ahonnan könnyebben bombázhatta és tá­mad­hatta a belső várat. Előrébb költöztette az ütegeket, közelítő- és vivőárkokat ásatott a külnegyed és az erődített falak közötti sávban. 1716. október 10-én immár 43 löveg és 40 mozsár lőtte kitartóan a vár főbb célpontjait. Éjjel sem szünetelt az ágyúzás, amelyet a törökök is hevesen viszonoztak. A császáriak tüzérségének össztüze megroggyantotta, összeomlasztotta az aradi kapu fölötti bás­tya­toronyot és a város több pontján is pusz­tító tűzfészkeket lobbantott fel. A pusztítások és helyzetük reménytelensége, kilátástalansága, a nagyvezírtől remélt és várt felmentő sereg elmaradása, arra késztette az oszmánokat, hogy az ostrom 42. napján, 1716. október 12-én délelőtt 11 óra 30 perc­kor kitűzzék a vár fokára a fehér zászlót. A gyors kapituláció meglepte az ostromlókat.

Ezer málhásszekér kivonulása Temesvár falai közül

A vár feladásának felajánlására és a kapi­tu­láció feltételeinek megbeszélésére, rögzítésére, a temesvári ejálet utolsó beglerbégje és Temesvárt kormányzó Musztafa pasa a vár­kastély parancsnokát, Mehmed aga Aze­banit, Hagi Evvel Mehmedet és Ibrahim Nai­meddin, temesvári születésű effendit küldte ki Eugen von Savoya tábori szállására. A fő­vezér-herceg a császáriak részéről gróf Franz Wallis (1677-1737) lovassági tá­bornokot és gróf Wilhelm Philippi ezredest bízta meg az alkudozások vezetésével. A 10 pontos szerző­dést 1716. október 16-án Eugen von Sa­vo­ya sátrában írták alá a felek. Eugen von Sa­voya a pontok némelyikéhez utólagosan zá­ró­jeles megjegyzéseket fűzött. A császáriak megengedték az oszmán helyőrségnek és a várban tartózkodó törököknek, hogy sértetlenül, szabadon elvonulhassanak Belgrádba. Csa­ládtagjaik, málháik, a betegek, a sebesültek és az öregek elszállítására 1000 paraszt­sze­keret bocsátott a törökök ren­delkezésére az osztrák hadvezetés. A fegyverek, a lő- és élelmiszerkészletek – 136 ágyú, 10 tarack,10 mozsár, 2800 métermá­zsa lőpor, 300 mázsa puskagolyó, 2000 mé­termázsa ólom, 1700 bomba, 10.000 ágyúlövedék, többezer métermázsa kétszersült és köleskása stb. – hadi zsákmányként az átadott várban maradtak. A török várvédők te­hát még elégséges készletekkel rendelkeztek. A szerbek, a románok, az örmények, a görögök, a zsidók stb. belá­tá­suk, akaratuk sze­rint dönthették el, hogy mennek vagy ma­radnak. A polgári lakosságból 466 görögkeleti szerb, román és görög, 35 örmény va­lamint 144 zsidó maradt Te­mes­váron. A meg­állapodás 8. pontjában Musz­tafa pasa szabad elvonulást kért II. Rákóczi Ferenc Te­mesvárra menekült párthíveinek, a kurucoknak is, amit Eugen von Sa­voya herceg kegyesen meg is adott magyargyűlöletét nem rejtve véka alá indulatosan vetve a szerződés árkusára megvető megjegyzését: „la Canaglia puo andare, dove vuole” (a kutyák elmehetnek, ahová akarnak). Eugen von Sa­voya herceg nem méltányolta azt, a törökök kapitulációjának ki­kény­szerítéséhez, kivívásához tevékenyen és jelentős mértékben hoz­zájárultak az osztrák császár mundérját viselő magyar főtisztek, hírszerzők és közkatonák is: gróf Pálffy János altábornagy, báró Ebergényi László (1666-1724), lovassági tábornok, Nádasdy IV. Ferenc (1655/1656-1723), lovassági tá­bor­­nok, Splényi Já­nos László, vezérezredes, Orczy István (1669-1749), ezredtulajdonos, gróf Ester­házy József (1682-1748), huszár­ezredes, Ba­bocsay Pál ezredes stb.
Fényes diadalát Eugen von Savoya – aki egyidejűleg névnapját és 43. születésnapját is ünnepelte – sátrában Te Deumot, hálaadó ün­nepi misét tartatott, amelyen – a legenda szerint – 141 gyertyát gyújtottak az áldozatok emlékére. A császáraik közül az ostrom 42 napja alatt 2407-en estek el és 6599-en se­besültek meg. A törökök veszteségét mint­egy 6000 főre becsülték. Üdvlövésektől, hangos ágyúdörgéstől és lelkes üdvrivalgástól kísérve 1716. október 18-án a Kakas (ré­gebben: Forforosi, később Eugen-) kapun át vonult be Eugen von Savoya herceg csapatai élén a várba: az erődítményt és a várost VI. Károly császár birtokába vette. A nevezetes kaput 1817-ben bontották le, anya­gá­ból há­zat építettek, amelynek bejárata fölé dom­bor­műves emléktáblát helyeztek a kivételes je­lentőségű történelmi esemény em­lékére.
Eugen von Savoya herceg 1716. október 21-án Temesvárról keltezett levelében tájékoztatta a császári udvart törökök feletti győ­zelméről és foganatosított intézkedéseiről. A vár parancsnokául gróf Franz Wallis ve­zér­őrnagyot, tábori főstrázsamestert ne­vezte ki. A meghódított tartomány élére, vezérlő kormányzóul báró Claudius Flori­mund Mercy (1666-1734) lovassági tábornokot – aki kü­lönben „ötvenéves, rövidlátó, köszvényes em­ber volt” – állította, aki 1733-ig töltötte be felelősségteljes katonai és polgári főadminisztrátori tisztségét, elindítva a táj­egység rendezésének, lecsapolásának, új­já­építé­sé­nek, benépesítésének, korszerűsíté­sé­nek át­fogó, hatalmas méretű és léptékű munkálatait.
Rendeletben hagyta meg Eugen von Sa­voya herceg a teljesen önkényesen Temesi Bán­ságnak átbérmált tartomány teljhatalmú kor­mányzójának, Claudius Florimund Mercy bárónak, hogy a VI. Károly osztrák császár kizárólagos birtokává nyilvánított vá­rosba és régióba protestánsokat és kurucokat ne, hanem csak „igaz, egyedül üdvözítő vallású tiszta német lakosokat” engedjen le­telepedni. Intézkedésének, parancsának ál­datlan hatását napjainkig érzi és szenvedi a táj­egység elszórványosodott magyarsága.
Temesvár török iga alóli felszabadulásának 300. évfordulója a magyarságban fele­más érzéseket támaszt: a kétfejű sas diadaláért nem tudtunk és nem tudunk fenntartás nélkül, teljes szívünkből lelkesedni.