A „Mezei Munkástelep”
A Mező és a Tigris utcák végén az egyoldalas Temetőrét és Legelő-sorok szegélyezték a 19. század végén és a 20. század elején a Gyárváros keleti peremét, képezték az erőteljesen fejlődésnek és gyarapodásnak lendült település szélét. Ablakaikkal a felépült családi házak hosszabb időn át egyenesen a negyed közlegelőjére néztek. Egyébként 1900-ban a Béga-parti városban 1165 lovat, 3762 szarvasmarhát, 290 juhot és 760 sertést írtak össze. A marhaállományt Geml József (1858-1929) főjegyző statisztikai összefoglalói egyikében gyengének minősített megjegyezve, hogy „marhatenyésztés egyáltalán nem űzetik” a város területén. A tejgazdaságok ellenben fedezték a település szaporodó lakosságának igényeit, növekvő szükségleteit. A vidéki birtokosok, gazdálkodók és a hivatásos állatkereskedők biztosította felhozatalnak köszönhetően „jelentékenynek” minősültek s komoly forgalmat bonyolítottak le az állatvásárok. Különösen a temesvári lóvásárok örvendtek kivételes rangnak és tekintélynek. A Gyárvárosnak a legelő felőli szélén előszeretettel telepedtek meg, építettek vagy béreltek házakat a bérkocsisok, mivel lehetőségük volt otthonaik közelében, szomszédságában legeltetni haszonállataikat.
Az urbanizálódási folyamatok felerősödésével, az állattartási kedv megcsappanásával párhuzamosan a városi tanács és a polgármesteri hivatal a 19. század alkonyán a közlegelők területét fokozatosan mezőgazdasági művelés alá bocsátotta. Takarmánytermesztés céljára a tehenészettel foglalkozóknak ugyanakkor 1-3 holdas területeket biztosított, adott bérbe. A Gyárvároshoz tartozó szántók és rétek területe 1900-ban 642,1 hektárt ölelt fel, de a legelőt jószerivel csak a bérkocsisok használták.
A város nagymérvű fejlődése, az iparvállalatok, a gyárak és műhelyek számának fokozott ütemű szaporodása, az építkezések felpezsdülése, káprázatos léptéke tömegeket vonzott vidékről, a közelebbi és a távolabbi tájakról a Bánság szívébe. Évről évre hatalmas iramban nőtt a város népességének lélekszáma, amely az 1900-as népszámláláskor elérte az 53.033-at. 30.448-as létszámukkal az összlakosság 57,6 százalékát a kétkezi dolgozók – a művezetők, előmunkások, altisztek, segédek, munkások, napszámosok, gazdasági és üzleti szolgák – tették ki. A tehetősebb betelepülők telkeket vagy ingatlanokat vásároltak. Házakat építettek, amelybe családjaikkal beköltözködhettek. Nagyon sokan a belső udvarokban emelt földszintes sorházakban vagy a mutatósabb, többszintes bérházakban béreltek alkalmas lakásokat. Égető gondot, nehéz problémát jelentett azonban a falvakból, a kisebb városokból tömegesen beözönlött nincstelenek, cselédek, napszámosok, kubikusok stb. elhelyezése, lakásszükségleteinek kielégítése. A lakásínség kétségbeesett, törvénytelen cselekedetekre kényszerítette a városba szakadt szegény családok némelyikét. Az érvényben levő szabályrendeletek kitételeit, előírásait mellőzve, figyelmen kívül hagyva önkényesen csőszkunyhóknak, szerszámos fészereknek álcázott viskókból, szerény házikókból lakótelepeket létesítettek többen is a Ságra vezető országút mentén, a 10. számú vámházon, a város törvényes határán túl valamint a józsefvárosi vasútállomás közelében, a hivatalosan a Mehala községhez tartozó Rónác dűlőben. Huzamosabb időn át komoly fenyegetettségben éltek. A város jórészt humanitárius és méltányossági megfontolásokból halasztotta el ismételten a törvénytelenül és rendszertelenül kialakult, az utakat, a villany-, a víz- és csatornahálózatot nélkülöző telepek lerombolását, felszámolását. Példát mutató és szolgáltató módon a hatósági rendelkezések betartásával, érvényesítésével létesítette Kissoda község határában Kende Gergely téglagyáros és kereskedő a nevét viselő telepet, a későbbi Újkissodát illetve Fratéliát. A „munkaadók”, a nagyvállalatok közül egyedül csak a MÁV építette fel altisztjei számára a Józsefvárosban, a Béga jobb partján az ún. „Tízházat”, a város húzott fel a kezelésébe került józsefvárosi téglagyár területén két tíz-tíz szobás épületet az alkalmazottak részére, használatára. A vasutasok kérését méltányolva a város mérnöki hivatala mintegy 100 házhelyre osztotta fel a régi és az új lövölde között elterülő „polgári rétet”, a szeszgyári munkások óhajára munkahelyük mögött mért ki 300 négyszögöles parcellákat, s szabályozási tervet készített a Gátsor és a Sági út között fekvő terület felosztásáról is. Az ipari és a földmunkások lakásgondjainak mérséklése, megoldása azonban a 20. század elején is nehezen és körülményesen haladt.
Temesvár legkiválóbb polgármestere, a 100 esztendeje elhunyt dr. Telbisz Károly tudomást szerezve arról, hogy a földművelésügyi minisztérium hajlandónak mutatkozott a községek közvetítésével a földművelők házépítési törekvéseit anyagilag támogatni, 1903-ben támogatólag karolta fel a Temesvárott a földkiemeléseknél, töltésmagasításoknál és útépítéseknél foglalkoztatott kubikusok, magyar földmunkások kérelmét, hogy szerény családi házak emelésével segítsék állandó letelepedésüket. Geml József főjegyző 1906-ban kiadott Temesvár lakáspolitikája című tanulmányában külön fejezetet szentelt a munkások lakásfeltételei megteremtése, korszerű biztosítása sokrétű kérdéskörének. Könyvében a kiváló statisztikus a tömbházak emelése helyett az „egycsaládos munkásházakból” álló telepek létrehozását szorgalmazta, s javasolta egy „Munkásház-építési Alap” létrehozását is. A telkesítési és szabályozási tervek elkészítésén túl közhatóságként és területtulajdonosként a város fedezte volna a létrehozandó munkástelep terepegyengetési illetve -feltöltési, víztelenítési, csatornázási, útburkolási és közvilágítási költségeit. „A munkástelepekre a város beépített területén kívül, de ahhoz közvetlenül csatlakozóan olyan városi földterületeket kell kiszemelni, melyek nem esnek a város jövő terjeszkedésének közelébe, könnyen megközelíthetők, ahol egészséges a talaj és a városba való jó és olcsó közlekedés előfeltételei megvannak” – szögezte le értekezésében Geml József.
Temesvár városa 1906. március 26-én Munkásjóléti Bizottságot alakított, amelynek elsőrendű feladata a munkásság szociális helyének és viszonyainak tanulmányozása és az „egészséges munkáslakások építésének” előmozdítása, könnyebbé tétele volt. A munkások kívánságára a közgyűlés elrendelte, hogy a városi pénztár az építkezni szándékozó munkásoktól „az általuk e célra megtakarított összegeket átvegye és gyümölcsözőleg kezelje”, jövedelmezően kamatoztassa. Az intézkedésre 418 munkás 17.000 koronát fizetett be. A gazdasági és pénzügyi helyzet romlása, a mostoha életkörülmények 269 munkást arra kényszerítettek, hogy befizetett összegeiket visszavegyék. A Munkásjóléti Bizottság körültekintő, alapos tanulmányban mutatta ki, hogy Temesvárott egy egyszobás munkásház felépítése minimálisan 2400 koronában kerülne. A telekkel együtt 3000 koronára rúgna az eladási ár végösszege. Ha a kamattörlesztések egy részét az állam, a város vagy a társadalom átvállalta volna, a vételárat a munkások 20-25 év alatt képesek lettek volna törleszteni. Az 1907/46. törvénycikk elfogadása és életbe léptetése 20 esztendőre állami és községi adómentességet biztosított az egycsaládos munkásházat építő gazdasági munkásoknak, s ugyanakkor bélyeg- és illetékmentessé tette az okmányokat és beadványokat, adómentessé minősítette a felvett kölcsönök és a vételár-hátralékok kamatait. A törvény egyúttal felhatalmazta a földművelésügyi minisztert, hogy évente „300.000 korona erejéig a törvényhatóságoknak az építési tőke- és kamattörlesztési részletek meghatározott hányadát a munkások helyett, ezek javára megtérítse”. A kedvezmények, az előnyös feltételek arra ösztönözték Temesvár város önkormányzatát, hogy 200 gazdasági munkásház felépítésére vállalkozzon. A földművelésügyi miniszter évi 9600 koronás államsegélyt helyezett kilátásba. A 200 házas Munkástelep helyéül a városi tanács a volt gyárvárosi legelőt jelölte ki, amelyet 120-200 négyszögöles házhelyekre tagolt szét. A telkeket négyszögölenként 2 koronáért engedte át a gazdasági munkásoknak, akiknek előre 400 koronát kellett lefizetniük. A várostól az építési költségek fedezésére kapott kölcsönt 20 év alatt féléves részletekben 5,25%-os kamattal voltak kötelesek törleszteni az érintettek. Félévenként hozzávetőlegesen 78 koronát törlesztve két évtized múltán került volna személyes tulajdonukba a ház és a telek.
1910. április 1-jén adták át a gyárvárosi „Mezei Munkástelep” első tíz házát, amelyeknek felépítéséhez 1909-ben láttak hozzá. A városi mérnöki hivatal négy típustervet dolgozott ki. Az A-mintájú kétszobás ház felépítése 2237 koronába került. A B-típusú egyszobás ház építési költségeit 1922 koronára becsülték. 1952 koronára taksálták a C -mintájú egyszobás házat. Míg a D-típusú kétszobás ház árát 2229 koronában szabták meg. Mindegyik típusból 5-5 házat építettek fel. Az igénylők mindegyike maga választotta ki a telket és a típustervet. Az árnyékszék és pöcegödör létesítéséért házanként 160 korona pluszköltséget számoltak fel. A léckerítések egységárát folyóméterenként 5 koronában határozták meg. A telkes házak vételára így 2900-3300 korona között mozgott. A város 1910. augusztus 1-ig további 27 munkásházat fejezett be és adott át a jelentkezőknek. Őszig újabb 47 ház került tető alá. 1911-ben pedig 44 munkás- ház készült el. Az eredeti, kezdeti ütemben folytak az építkezések az 1912-1913-as esztendőkben is. Dr. Telbisz Károly nyugdíjba vonulásáig illetve az I. világháború kitöréséig a Gyárváros szélén tető alá került mind a 200 munkásház, kialakult a „Mezei Munkástelep”.
Külön kezelte és valamelyest másként próbálta megoldani az ipari munkások lakásgondját Temesvár szabad királyi város közgyűlése és polgármesteri hivatala.