A „Mezei Munkástelep”

A Mező és a Tigris utcák végén az egyoldalas Temetőrét és Lege­lő-sorok szegélyezték a 19. század vé­gén és a 20. század elején a Gyár­­város keleti peremét, képezték az erőteljesen fejlődésnek és gyarapodásnak lendült település szélét. Ablakaikkal a felépült családi házak hosszabb időn át egyenesen a negyed közlegelőjére néztek. Egyébként 1900-ban a Béga-parti városban 1165 lovat, 3762 szarvasmarhát, 290 juhot és 760 sertést írtak össze. A marhaállományt Geml József (1858-1929) főjegyző statisztikai összefoglalói egyikében gyengének minősített megjegyezve, hogy „marhatenyésztés egyáltalán nem űzetik” a város területén. A tejgazdaságok ellenben fedezték a település szaporodó lakosságának igényeit, nö­vekvő szükségleteit. A vidéki birtokosok, gazdálkodók és a hivatásos állatkereskedők biztosította fel­hozatalnak köszönhetően „je­len­tékenynek” minősültek s ko­moly forgalmat bonyolítottak le az állatvásárok. Különösen a temesvári lóvásárok örvendtek kivételes rangnak és tekintélynek. A Gyár­vá­rosnak a legelő felőli szélén előszeretettel telepedtek meg, építettek vagy béreltek házakat a bérkocsisok, mivel lehetőségük volt otthonaik közelében, szomszédságában legeltetni haszonállataikat.
Az urbanizálódási folyamatok felerősödésével, az állattartási kedv megcsappanásával párhuzamosan a városi tanács és a polgármesteri hivatal a 19. század alkonyán a közlegelők területét fokozatosan mezőgazdasági művelés alá bocsátotta. Takarmányter­mesz­tés céljára a tehenészettel foglal­ko­zóknak ugyanakkor 1-3 holdas területeket biztosított, adott bérbe. A Gyárvároshoz tartozó szántók és rétek területe 1900-ban 642,1 hektárt ölelt fel, de a legelőt jószerivel csak a bérkocsisok használták.
A város nagymérvű fejlődése, az iparvállalatok, a gyárak és mű­helyek számának fokozott ütemű szaporodása, az építkezések felpezsdülése, káprázatos léptéke tö­megeket vonzott vidékről, a közelebbi és a távolabbi tájakról a Bánság szívébe. Évről évre hatalmas iramban nőtt a város népességének lélekszáma, amely az 1900-as népszámláláskor elérte az 53.033-at. 30.448-as létszámukkal az összlakosság 57,6 százalékát a kétkezi dolgozók – a művezetők, előmunkások, altisztek, segédek, munkások, napszámosok, gazdasági és üzleti szolgák – tették ki. A te­hetősebb betelepülők telkeket vagy ingatlanokat vásároltak. Há­zakat építettek, amelybe családjaikkal beköltözködhettek. Nagyon so­kan a belső udvarokban emelt földszintes sorházakban vagy a mu­tatósabb, többszintes bérházakban béreltek alkalmas lakáso­kat. Égető gondot, nehéz problémát jelentett azonban a falvakból, a kisebb városokból tömegesen be­özönlött nincstelenek, cselédek, napszámosok, kubikusok stb. elhelyezése, lakásszükségleteinek kie­lé­gítése. A lakásínség kétségbeesett, törvénytelen cselekedetekre kényszerítette a városba szakadt szegény családok némelyikét. Az ér­vényben levő szabályrendeletek kitételeit, előírásait mellőzve, fi­gyelmen kívül hagyva önkényesen csőszkunyhóknak, szerszámos fé­szereknek álcázott viskókból, szerény házikókból lakótelepeket lé­tesítettek többen is a Ságra vezető országút mentén, a 10. számú vám­házon, a város törvényes ha­tárán túl valamint a józsefvárosi vasútállomás közelében, a hivatalosan a Mehala községhez tartozó Rónác dűlőben. Huzamosabb időn át komoly fenyegetettségben éltek. A város jórészt humanitárius és méltányossági megfontolásokból halasztotta el ismételten a törvénytelenül és rendszertelenül kialakult, az utakat, a villany-, a víz- és csatornahálózatot nélkülöző telepek lerombolását, felszámolását. Példát mutató és szolgáltató mó­don a hatósági rendelkezések be­tar­tásával, érvényesítésével létesítette Kissoda község határában Kende Gergely téglagyáros és ke­reskedő a nevét viselő telepet, a későbbi Újkissodát illetve Fraté­liát. A „munkaadók”, a nagyvállalatok közül egyedül csak a MÁV építette fel altisztjei számára a Józsefvárosban, a Béga jobb partján az ún. „Tízházat”, a város hú­zott fel a kezelésébe került józsefvárosi téglagyár területén két tíz-tíz szobás épületet az alkalmazottak részére, használatára. A vasutasok kérését méltányolva a város mérnöki hivatala mintegy 100 házhelyre osztotta fel a régi és az új lövölde között elterülő „polgári ré­tet”, a szeszgyári munkások óhajára munkahelyük mögött mért ki 300 négyszögöles parcellákat, s sza­bályozási tervet készített a Gát­sor és a Sági út között fekvő terület felosztásáról is. Az ipari és a földmunkások lakásgondjainak mér­séklése, megoldása azonban a 20. század elején is nehezen és körülményesen haladt.
Temesvár legkiválóbb polgármestere, a 100 esztendeje elhunyt dr. Telbisz Károly tudomást szerezve arról, hogy a földművelésügyi minisztérium hajlandónak mu­tatkozott a községek közvetítésével a földművelők házépítési tö­rekvéseit anyagilag támogatni, 1903-ben támogatólag karolta fel a Temesvárott a földkiemeléseknél, töltésmagasításoknál és útépítéseknél foglalkoztatott kubikusok, magyar földmunkások kérelmét, hogy szerény családi házak emelésével segítsék állandó letelepedésüket. Geml József főjegyző 1906-ban kiadott Temesvár lakáspolitikája című tanulmányában kü­lön fejezetet szentelt a munká­sok lakásfeltételei megteremtése, korszerű biztosítása sokrétű kérdéskörének. Könyvében a kiváló statisztikus a tömbházak emelése helyett az „egycsaládos munkásházakból” álló telepek létrehozását szorgalmazta, s javasolta egy „Munkásház-építési Alap” létrehozását is. A telkesítési és szabályozási tervek elkészítésén túl közhatóságként és területtulajdonosként a város fedezte volna a létrehozandó munkástelep terepegyengetési illetve -feltöltési, víztelenítési, csa­tornázási, útburkolási és közvilágítási költségeit. „A munkástelepekre a város beépített területén kívül, de ahhoz közvetlenül csatlakozóan olyan városi földterületeket kell kiszemelni, melyek nem esnek a város jövő terjeszkedésének közelébe, könnyen megközelíthetők, ahol egészséges a talaj és a városba való jó és olcsó közlekedés előfeltételei megvannak” – szögezte le értekezésében Geml József.
Temesvár városa 1906. március 26-én Munkásjóléti Bizottságot alakított, amelynek elsőrendű feladata a munkásság szociális helyének és viszonyainak tanulmányozása és az „egészséges munkáslakások építésének” előmozdítása, könnyebbé tétele volt. A munká­sok kívánságára a közgyűlés elrendelte, hogy a városi pénztár az építkezni szándékozó munkásoktól „az általuk e célra megtakarított összegeket átvegye és gyümölcsözőleg kezelje”, jövedelmezően kamatoztassa. Az intézkedésre 418 munkás 17.000 koronát fizetett be. A gazdasági és pénzügyi helyzet romlása, a mostoha életkörülmények 269 munkást arra kényszerítettek, hogy befizetett összegeiket visszavegyék. A Munkásjóléti Bi­zottság körültekintő, alapos tanulmányban mutatta ki, hogy Temes­várott egy egyszobás munkásház felépítése minimálisan 2400 koronában kerülne. A telekkel együtt 3000 koronára rúgna az eladási ár végösszege. Ha a kamattörlesztések egy részét az állam, a város vagy a társadalom átvállalta volna, a vételárat a munkások 20-25 év alatt képesek lettek volna törleszteni. Az 1907/46. törvénycikk elfogadása és életbe léptetése 20 esztendőre állami és községi adómentességet biztosított az egycsaládos munkásházat építő gazdasági mun­kásoknak, s ugyanakkor bé­lyeg- és illetékmentessé tette az ok­mányokat és beadványokat, adó­mentessé minősítette a felvett kölcsönök és a vételár-hátralékok kamatait. A törvény egyúttal felhatalmazta a földművelésügyi mi­nisztert, hogy évente „300.000 ko­rona erejéig a törvényhatóságoknak az építési tőke- és kamattörlesztési részletek meghatározott hányadát a munkások helyett, ezek javára megtérítse”. A kedvezmények, az előnyös feltételek arra ösz­tönözték Temesvár város ön­kor­mányzatát, hogy 200 gazdasági munkásház felépítésére vállalkozzon. A földművelésügyi miniszter évi 9600 koronás államsegélyt he­lyezett kilátásba. A 200 házas Munkástelep helyéül a városi ta­nács a volt gyárvárosi legelőt je­lölte ki, amelyet 120-200 négy­szög­öles házhelyekre tagolt szét. A telkeket négyszögölenként 2 koronáért engedte át a gazdasági munkásoknak, akiknek előre 400 koronát kellett lefizetniük. A várostól az építési költségek fedezésére ka­pott kölcsönt 20 év alatt féléves rész­letekben 5,25%-os kamattal voltak kötelesek törleszteni az érin­tettek. Félévenként hozzávetőlegesen 78 koronát törlesztve két évtized múltán került volna személyes tulajdonukba a ház és a telek.
1910. április 1-jén adták át a gyárvárosi „Mezei Munkástelep” első tíz házát, amelyeknek felépítéséhez 1909-ben láttak hozzá. A városi mérnöki hivatal négy típustervet dolgozott ki. Az A-mintájú kétszobás ház felépítése 2237 ko­ronába került. A B-típusú egyszobás ház építési költségeit 1922 koronára becsülték. 1952 koronára taksálták a C -mintájú egyszobás házat. Míg a D-típusú kétszobás ház árát 2229 koronában szabták meg. Mindegyik típusból 5-5 házat építettek fel. Az igénylők mindegyike maga választotta ki a telket és a típustervet. Az árnyékszék és pöcegödör létesítéséért házanként 160 korona pluszköltséget számoltak fel. A léckerítések egységárát folyóméterenként 5 koronában ha­tá­rozták meg. A telkes házak vétel­ára így 2900-3300 korona között mozgott. A város 1910. augusztus 1-ig további 27 munkásházat fejezett be és adott át a jelentkezőknek. Őszig újabb 47 ház került tető alá. 1911-ben pedig 44 munkás- ház készült el. Az eredeti, kezdeti ütemben folytak az építkezések az 1912-1913-as esztendőkben is. Dr. Telbisz Károly nyugdíjba vonulásáig illetve az I. világháború kitöréséig a Gyárváros szélén tető alá került mind a 200 munkásház, kialakult a „Mezei Munkástelep”.
Külön kezelte és valamelyest másként próbálta megoldani az ipari munkások lakásgondját Te­mesvár szabad királyi város közgyűlése és polgármesteri hivatala.