Az aggok otthonai

Magyarországon a kórházak, szanatóriumok és menházak ügyét az 1876-ban elfogadott XIV. közegészségügyi törvény rendezte, szabályozta. A törvény értelmében a szegény és gyógyíthatatlan betegekről a községeknek kellett gondoskodniuk. A kórházakban, külön engedély nélkül, legfeljebb három hónapig kezelhettek, gondozhattak egy szegény beteget – az elfogadott törvény betűje szerint –, míg a szegényházban halálukig vagy gyógyulttá nyilvánításukig. A Va­sár­na­pi Újság kritikusan jegyezte meg, hogy a nincstelenek továbbra is el lesznek hagyatva, mivel „a rendes kórházakból ki vannak zár­va, és külön menedékhelyek, aho­va felvétethetnének, nincsenek”. Az „élet­fogytiglani” ápolásra a sze­gény­ség, a gyógyíthatatlanság, a kórházi ápolására való jogosultság hiánya jogosította fel a nincstelen szegényeket.
A „szegényház” létesítését Te­mesvárott is a 19. és 20. század fordulóján hatalmas méreteket öl­tött elszegényesedési folyamat – amely az I. világháború nehéz évei­­ben és az Osztrák-Magyar Mo­narchia összeomlását követő politikai, gazdasági és társadalmi zűrzavarban tovább fokozódott, meg­hatványozodott – sürgette, tette nyomatékosan szükségessé. Többfajta próbálkozás történet a szaporodó szociális gondok, problémák orvoslására. Már az 1880-as évek derekán hozzákezdett Temes­vár szabad királyi város tanácsa és polgármesteri hivatala a menház létesítéséhez szükséges pénzalapok gyűjtéséhez. A több mint negyedszázad alatt felhalmozódott tőke továbbgyarapításának, ésszerű kamatoztatásának céljával építették fel a Kossuth (ma: Traian) és a Coronini (jelenleg: Romanilor) terek közötti telkeken a Polgári Menházalap bérpalotáját. A szegényház felépítését, megteremtését azonban ismételten elnapolták. Az összegyűlt pénzalapokból ha­von­ta 25-30 koronás segélyben részesítették a hiányt szenvedő, megélhetési gondokkal küszködő időseket. Megkülönböztetett fi­gyel­met, gondozást és ellátást él­veztek a 19. század végén az 1848-1849-es magyar forradalom és sza­bad­ságharc túlélői, elszánt harcosai, magas életkort megért „öreg ­honvédjei”. A vármegyék szerint szerveződött honvédegyletek idős tagjait általában a na­gyobb települések önkormányzatai istápolták, támogatták különböző kedvezmények, juttatások és segélyek folyósításával. Temesvár vá­rosa élenjárt az agg honvédek se­gélyezésében, fölkarolásában. Előzékenyen gondoskodott a szükséget szenvedő 1848/1849-es honvédekről, rendszeres járadékot állapítva meg és folyósítva támogatásukra. Az I. vi­lágháborúnak még több súlyos, gyógyíthatatlan sebesültje volt. Az elesettek idős hozzátartozói pedig támasz nélkül maradtak. Az ellátásukat biztosító gyerekeik leszármazottaik elestek, fogságba kerültek vagy külföldre távoztak. Az első világégés éveiben valamint az azt követő időszakban óriási méreteket öltött ugyanakkor a drágaság is. Az áruhiány, az infláció kétségbeejtő helyzetbe sodorta az időseket és a szegényeket. Hely­ze­tükön a jótékonysági szervezetek, a különböző asztaltársaságok igyekeztek valamelyest enyhíteni. Linder Ármin városi pénzügyi és gazdasági tanácsos, a temesvári Lloyd-Társulat első igazgatója kezdeményezésére alapította meg a rangos pénzintézet az aggok menházát a Béga-parti városban.
Az impérium-változást követően, 1920 nyarán a városi hatóságok a járványkórház udvarán létesítettek a tábori ispotály felszabadult, üresen maradt barakkjainak hét termében „szegényházat”, amelyet az egészségügyi intézmény vezetősége és személyzete adminisztrált. Temesvár városa fejdíjat fizetett a járványkórháznak minden egyes idős beutaltért. A rögtönzött, ideiglenes jelleggel berendezett menházat 1922-ben bővítették, majd 1924-ben hozzáláttak egy új, alapjaiból fölépített, korszerű aggmenház megteremtéséhez kint a város határában a Bu­ziási úti vámháztól mintegy két ki­lométerre. A kezdetben 80 ágyas, majd 140 férőhelyes szociális létesítmény felavatására 1926. no­vem­ber 15-én került sor. A járóképes beutaltak kertészkedtek az 5 hold 321 négyszögöles területen, amely a pavilonokat körülvette és határolta. Az igénylők száma jócskán meghaladták a lehetőségeket, az adott kereteket. Az 1929-1933-as gazdasági világválság tovább gy­arapította a kikurálhatatlan be­teg­ségek sújtotta nincstelenek számát.
1933-ban egy új kétemeletes épületrészt emeltek a telepen a gyógyíthatatlan betegek elhelye­zé­sére, gondozására. „Bővül a szegényház – írta a Déli Hírlap hasábjain A könnyhullató szomorúság háza címen közölt beszámolójában ike (ifj. Kubán Endre). – Most nagy kétemeletes ház épül, ahol majd a valaha jobb napokat látott embereket helyezik el. Mert nagyon sokan vannak, akiket az élet forgószele elkapott és azután itt tette le őket. Kevesen tudják, hogy a nagy világégés százszázalékos rokkantjait, idegsokkos epilepsziás betegei, akiknek nagyrésze tehetetlenül ágyhoz kötötten néz a világba, itt élik le az életüket. Vannak, akik már évek óta itt fekszenek a betegszoba kórágyán és várják a megváltó halált.”
A menházba azokat az idős személyeket vették fel, akik munkaképtelenekké váltak, akik nem tudták létfeltételeiket önállóan biztosítani, előteremteni, illetve akiknek nem voltak hozzátartozóik, akik ellátásukat, gondozásukat ga­rantálják, fedezzék. A kórházak igyekeztek megszabadulni a gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő, szegény sorú pácienseiktől. A városháza 40-50 súlyos, nincstelen beteget volt kénytelen évente az aggmenházba beutaltatni. Az ál­lamrendőrség is általában a szegényházba vitte be az 1930-as években a hajléktalanokat, a csavargókat, a „csöveseket”, akiknek illetőségét, szülő- illetve lakhelyét nem sikerült kiderítenie. Többször is nekigyűrkőztek, hogy megtisztítsák az idősek otthonát a kétes elemektől, a züllött alakoktól, hogy az maradéktalanul megfelelhessen eredeti céljának és rendeltetésének. A „tisztogatási kísérletek” sorra kudarcot vallottak, zá­tonyra futottak. Az utcáról bekerültek legtöbbje nem rendelkezett személyazonossági iratokkal. A hatóságoknak meg nem árulták el származásuk helyét. Az azonosított vagy gyanított települések több­sége pedig egyszerűen megtagadta „tékozló fiait”, hogy ne terhelje őket gondozásuk, ellátásuk költsége. Temesvár városa 1933-1934-ben 147 idős beutalt 33.655 na­pos ápolására és táplálására 807.004 lejt költött. 1934-1935-ben 131 gondozott 47.815 napos el­látása 637.102 lejbe került. 129 öreg 47.085 napot töltött 1935-1936-ban a menházban, amelynek a vá­ros ellátásuk fejében 613.372 lejt utalt ki. A Buziási úti szegényház az új pavilon megépítése dacára kez­dett több szempontból szűknek, túlzsúfoltnak bizonyulni. A város eleve elejtette azt a tervet, hogy a kertet feláldozva új épületet emeltessen a menház telkén. Előnyös ajánlatot kapott ugyanis egy Temes-Torontál megyei vidéki kastély – amelyhez másfél holdnyi park és 11 hold földterület tartozott – megvásárlására. A város három millió lejt irányzott elő, különített el a kastély megvásárlására. A terv azonban nem finálizálódott.
A II. világháborút követően, az egyházak és jótékonysági egyesületek által fenntartott szociális in­tézmények államosítása után a vá­rosi aggmenházat a Buziási útról beköltöztették a Mező (jelenleg: Inocenţiu Micu Klein) utca 25-29. szám alatti épületegyüttesbe, „szeretetházába”, amelyet korábban a három temesvári zsidó nőegylet – a belvárosi, gyárvárosi és józsefvárosi – közösen épített fel és rendezett be. Az évtizedek óta a városi polgármesteri hivatal által fenntartott szociális intézményben 87 idős férfit és nőt gondoztak és gondoznak. A temesvári aggok na­gyobb hányadát a csáki öregotthonba utalták be. A Béga-parti vá­rosban hagyományosan a Gyár­város a szociális gondozottak fertálya. Az iparnegyedben, a Távirda utcában alakították ki az idősek újabb központját. A Gyárvárosi Szőlők peremén, a Lippai úton lé­tesült egy másik intézet. A vízművek szomszédságában, a Rudolf Walter utca 4. szám alatt 10.000 m2-es területen fejti ki tevékenységét, a luxus feltételeket biztosító magán-öregotthon, a Harmónia Ház, amely 140 férőhelyével a legnagyobb privát menháznak számít Romániában. Háromszintes épületekkel, saját parkkal, úszómedencével, sportteleppel és 200 férőhelyes multifunkcionális teremmel rendelkezik. A beutaltak állandó orvosi felügyelet alatt tölthetik mindennapjaikat.
Temes megye területén a te­mes­vári létesítmények közintézményként gondozzák az időseket a csáki 110, 45 és 50 férőhelyes men­házak, a nagykomlósi 90, a zsombolyai 95, a lugosi 20 ágyas otthonok. 12 helyet biztosít otthonában a temesvári román görögkeleti érsekség. 80 gondozottja van Temesvárott, 17 Bakóváron az Adam Müller Guttenbrunn Szö­vet­ségnek, 25 idősnek nyújt otthont Buziáson a Gerro Egyesület. Az Aniteheim Egyesület Lugoson 16 öregről gondoskodik. A Caritas csáki Szent Gellért otthonában 50 beutaltat látnak el. A Fabian E­gye­sület Temesvárott 40 idősnek viseli gondját, míg a temesvári római katolikus püspökség Caritas Szer­vezete egy 10 és egy 12 férőhelyes központot tart fenn. Idős otthonok működnek még Szakál­házán, Per­jámoson, Rékáson, Det­tán, Facsá­don, Nagyszentmiklóson stb.
Megkülönböztetett helyet foglal el a temesvári és Temes megyei idősek otthonai sorában a Ro­má­niai Máltai Segélyszolgálat által több mint másfél évtizede a temesvári Gh. Bariţiu utcában létesített 20 férőhelyes menház, amelynek a 2014. május 31-én elhunyt dr. Bárányi Ildikó volt az alapítója, meg­teremtője és buzgó életbe tartója. Az intézet léte szervesen összeforrt a nevével, lelkes tevékenységével. Dr. Bárányi Ildikó el­hunytával mindenképpen lezárult az idősek istápolása, gondozása temesvári újabbkori históriájának egy fontos fejezete.