Sorkatonaként, bakancsos „do­ro­báncként” Zsilvásárhelyen a Te­mes­várott született Balogh Edgár mélyen megmerítkezett az olténiai népéletbe. Szótárral és nyelvtankönyvből sietett megtanulni románul. A Páring alatti kisvárosból, aho­vá egyébként Lugosról helyezték át, nem sok idő múltán őszi had­gyakorlatra a Gyulafehérvár melletti Lámkerékre – Lucian Blaga költő-filozófus szülőfalujába – vitték, ahol először lépte át egy egyszerű román parasztház kü­szöbét, először látott ikont és először evett puliszkát. „Meg­is­mer­tem egy népet nagyon lent, a tövében, s ha furulya szólalt meg vasárnap a kaszárnyaudvaron, ha egy társam falujába hívott meg, s ci­vilbe öltöztetett a magáéból, vagyis hosszú hímzett inget és színes övet öltöttem magamra, fatányérból hörpölve mezei munka szü­netében a csorbát, ikont csókolva a kis fatemplomban, vagy hórába fonódva a réten, ha babonás szo­kást vagy pimasz rigmusokat je­gyeztem fel, mindig a feszülő energiákra voltam figyelmes, az ügyes és szívós feltörekvésre, mellyel hegyi társaim a kenyérrel, az ággyal vagy a bakanccsal is­mer­kedtek, népszerű könyveket ol­vasgattak, s büszkék voltak arra, ha feletteseik megelégedtek velük. Még inkább éreztem ezt a mélységekből feláramló új történelmiséget a tanult réteg, az önkéntesek közt, akik azután is megőrizték velem kötött barátságukat” – idézte katonáskodása tapasztalatait, benyomásait és élményeit idézve a Korunk hasábjain Olténiai emlék címen közölt visszapillantásában Balogh Edgár, aki 1936 decemberében morvaosztravai Magyar Napban közölt cikkeinek egyikében nyomatékosan megjegyezte „Nemcsak, hogy megismertem az oltyán népet, de magam is belehullottam, felitatódtam abba a tömegbe, amely ott vonaglik és kavarog a társadalom hivatalos formái alatt. Ez fordulatot hozott az éle­tembe. Megtanultam gondolkozni az egyszerű ember számításával, az egyszerű ember helyzetéből. S az egyszerű ember törvénye ez; vá­gyódni fölfelé! Kívánni jobbat, töb­bet, önzőn önmagamnak s mind­annyiunknak,akik szegények vagyunk”.
A katonai kiképzés szüneteiben gyakorta betért a bádogosokhoz, a fegyverkovácsokhoz, az asz­talosokhoz. Egyenruhások mű­velték, kapálták és öntözték a ka­szárnya körüli konyhakerteket is. Sűrűn látogatták a bakák Zsil­vá­sárhely ligeteit és kocsmáit is. Balogh Edgár megtekintette többek között a Mackensen német tá­bornok betörésére emlékeztető ágyú­kat, a valamikor hősiesen vé­dett hídnál, felkereste az Ecaterina Teodoru emlékére emelt obeliszket, s lejegyezte a német katonatemető 1916-ban elesett hősi halottainak többnyire lengyel (sziléziaiak vagy poroszok lehettek) nevét.
Katonatársai barátságosak és készségesek voltak a „távolból jött idegennel” szemben, segítették a román nyelv elsajátításában, ma­guk­kal vitték szülőhelyeikre, vendégül látták.
Valahányszor eltávozást vagy szabadságot kapott, Balogh Edgár Kolozsvárra sietett, ahol a társa­dal­mi, politikai és irodalmi élet hely­zetéről tájékozódott, s ahol al­kalmat keresett és talált a „soros er­délyi magyar szellemi kérdések publicisztikai kibontására”. Erő­sen lesoványodva, de feketére sül­v­e 1936 augusztusában Kolozsvárt és Nagybányán járt, pihengette ki a bakaélet fáradalmait. Szlovákiai barátja és örökös vitatársa, Peéry Rezső is meglátogatta. Együtt ke­resték föl a “bábonyi diáktábort, ahol Szabó T. Attila szorgalmas ta­nítványai centiméternyi pontossággal mérték le, hová akasztja konyhájában a magyar földműves-asszony főzőszerszámait”. Leg­több­ször Craiováig kanyarodva sze­­mélyvonattal tért vissza a Pá­ring alatti városba. „Menetgya­kor­l­aton is, éleslövészeten is mind az járt az eszemben, mi vár rám Ko­lozsvárt, ha hozzá akarok járulni a balos görcsök feloldásához és a népi kiszélesedéshez, a haladó erők tényleges összefogásához, de nem dumapostai liberalizmus, ha­nem plebejus felelősség, nemzetiségi tudat, közös vállalás alapján – vallott visszaemlékezésében élete Zsilvásárhelyen töltött szakaszáról. – Kettős életet éltem: vé­gignézve színehagyott katonazubbonyomon és rojtos lábszártekercsemen, egyre előírásosabban forgatva orosz cári címeres, tulai jel­zésű puskámat (még az első vi­lág­háborúból kerülhetett ide), le­dőlve vadvirágos mezőkön, vagy őrt állva a szénaboglyáknál lövésre készen, távbeszélgetéseket folytattam Gaál Gáborral és az Ady-társaság útkereső tagjaival, aztán magamhoz térve újra katonatársaim apró-cseprő örömeibe és bánataiba illeszkedtem. A fiúk szeret­tek, mind segítettek a nyelvtanu­lásban.”
Angyalbőrbe kényszerítve Balogh Edgár még Zsilvá­sárhe­lyen katonáskodott, amikor 1936. április 12-től kezdődően a Brassói Lapok közölni kezdte Tamási Áron híressé vált Cselekvő erdélyi if­jú­ság című cikksorozatát. Az öt folytatásra tagolt sorozat cselekvésre szó­lította fel Erdély az I. világ­há­borút követően felnevelkedett új ma­gyar értelmiségét. Mikó Imre szerint Tamási: „Írói tekintélyének latba vetésével szállott síkra »az Erdélyi Fiatalok népi humanizmu­sának, a Hitelben hirdetett újra­ér­tékeléseknek és a baloldaliak szocializmusának« egyesítése mellett.” A cikksorozatra a romániai ma­gyar sajtóban többek között László Dezső, Jancsó Béla és Balogh Edgár reagált, válaszolt. Balogh Edgár az 1936-os esztendő végén szerelt le. Kolozsvárott telepedett le, s nyakig vetve magát a munkába intenzíven kapcsolódott be a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) mozgal­mába. A Morvaosztravában a Ferencz László, Lőrincz Gyula és Vass László szerkesztésében nyom­­da­festéket látott új lapnak, a Magyar Napnak küldte el Nagy Istvánnal, Bányai Lászlóval, Gaál Gáborral, Petru Grozával, Makkai Sándorral készített beszélgetéseit, interjúit. Cikkeket közölt a Korunk valamint a Ligeti Ernő szer­kesz­tette Független Újság hasábjain is.
Balogh Edgár 1937. március 27 – május 23. között a kolozsvári Független Újságban a fiatal er­dé­lyi szellemiség 18 jeles tagját szólaltatta meg, akik egy ifjúsági találkozó megszervezése szükségessége mellett foglaltak állást. A Fiatal magyarok Tavaszi Találko­zója elé címen rendezett ankét a népfrontos törekvéseket szolgálta és erősítette Erdély magyar ifjúsága körében. A fiatalság egységének megteremtésére indított mozgalom egyik kovász-embere, Balogh Edgár volt. Az „ifjúsági par­lament” szervezőinek főha­di­szál­lá­sá­ul kezdetben a Független Újság szerkesztősége, majd az „új jo­gász­­­nemzedék tevékeny tagjának”, Asztalos Sándornak az ügy­védi irodája szolgált. Az előkészítő bizottság a mindenki által az „ere­deti egység-törekvés zálogának tekintett” Tamási Áron kérte fel arra, hogy a terebélyesedő népfrontos mozgalom élére álljon. A közös akarattal kijelölt elnökre bízták, hogy kiket hívjon meg az összejövetelre, amelynek helyszínéül ugyancsak teljes egyetértésben Marosvásárhelyt választották. Tavasszal kívánták megtartani a találkozót, az időpont azonban objektív és szubjektív okok folytán őszre tolódott. A Tamási Áron, Nagy István, Asztalos Sándor, Petrovay Tibor, Vita Sándor valamint a Vásárhelyi Találkozóról végül is távol maradt Jordáky Lajos alkotta előkészítő bizottság, elnöke fogalmazásában, Kolozs­vá­ron 1937. augusztus 19-én tette közzé azt a nyilatkozatot, mely az erdélyi magyarsághoz szólva meghirdette a találkozót. A közéleti visszhangja, hatásfoka, következményei révén történelmi jelentőségűvé rangosult rendezvény 1937. október 2. és 4. között zajlott le a Marosvásárhely főtéren található Apolló-palotában. 187 lelkes részt­vevő jelent meg és jutott kö­zös álláspontra a háromnapos ta­nács­kozáson, fórumon. A Hősök­höz nehéz időben című emlékezetes beszédével Tamási Áron nyitotta meg a találkozót, míg az első vitaindító Albrecht Dezső, a Hitel folyóirat négy egyenrangú szerkesztőjének egyike tartotta. „Száz­nyolcvanhét fiatal magyar szellemi harcos jött össze Románia minden részéből, hogy megtárgyalja a kisebbségi magyar önvédelem és népszervezés kérdéseit – hangsúlyozta azon melegében papírra ve­tett Elmélkedés a szavak hiteléről (A Vásárhelyi Találkozó hitvallása) című írásában Balogh Edgár. – S ez a fiatal férfi-tábor közös határozatokban szögezte le, hogy politikai, világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül egységesen küzdeni fog a kisebbségi ma­gyarság emberi jogaiért a népek testvérisége szellemében. Ha voltak is viták: a közös cél alaposabb megfogalmazásáért folyt a küzdelem. S ha akadtak érdesebb megfogalmazások is: csak keményen őszinte megnyilatkozások voltak. Minden szó megtelt az egyetemes kisebbségi érdek népi valóságával a szerződés visszahárult az íróra, aki az adott szó őszinteségéért szállt síkra”.
A nagygyűlés ünnepélyes zá­ró­dokumentumát, a Vásárhelyi Hit­vallást, a találkozó harmadik napján Tamási Áron vetette papírra és olvasta fel. Temesvár magyar ifjúságát Fodor József, gyárvárosi lelkipásztor, Becsky István mérnök, Rohrer Károly és Dominich István képviselte a történelmi hord­erejűvé vált Vásárhelyi Talá­l­kozón, amelyet a Béga-parti vá­rosban született Balogh Edgár kezdeményezésére és szorgalmazására hívtak össze.