Névadó iparvállalat

A Kossuth tértől a Rózsa és a Templom terekig, illetve a Ma­lom-csatornáig a Fő (ma: Ştefan cel Mare) utca vezetett, amely a víz­folyás fölé emelt hídtól nevet változtatva Gyárudvar utcaként folytatódott a városfertály pereme felé. Temesvár legnagyobb és legrégebbi külvárosa nagyobbrészt, a Fő utca folytatása valamint a Ma­lom-csatornát szegélyező fasor pe­dig teljes mértékben az 1718-ban alapított sörfőzdétől nyerte, kölcsönözte a nevét: Gyárváros vagy Fabrik, Gyárudvar utca, Sör­gyár fasor. 2016 őszén emlékezünk meg Temesvár „felszabadításának”, az oszmán hódítók kiűzésének és az osztrák gyarmatosítók általi birtokba vételének 300. évfordulójáról. A tájegységet, a Bánságot az 1718. július 21-én Pozserovácon aláírt béke jut­tatta a Habsburg Birodalom birtokába, véget vetve a 164 esztendős török hódoltságnak. A te­rület új önkényurai – a bécsi haditanács és kincstár vezetői, tisztségviselői – haladéktalanul hozzákezdtek a megszerzett országrész betelepítéséhez, „kiaknázásához”, az Osztrák Birodalom legfontosabb keleti támaszpontja kiépítéséhez.
Az osztrákokból, németekből, morvákból, csehekből álló megszálló armádiát, a katonai és polgári hatóságok hivatalnokait, a tö­megesen áramló iparosokat valamint a telepesek egymást követő rajait a mocsaras, elvadult, iható vízzel nem igen rendelkező, a legkülönfélébb fertőző betegségekkel bőségesen sújtott területen nem lehetett szomjat oltó, fertőtlenítő és bódító ital nélkül tartani. A törökök kiűzése után a járványok leküzdésében a sör a Temes­közben is rendkívül fontos szerepet játszott. Ha már a katonák, a hi­vatalnokok és a civilek vizet nem ihattak, csak forralva, félve a fertőzéstől, akkor nyomban hozzáláttak a sörfőzés meghonosításához. Ipari technológiára alapozott sörfőzde indulásakor – mi­ként különben szinte minden a Te­mesi Bánság néven adminisztrált tartományban – katonai felügyelet és irányítás alatt működött. A 18. század elején pálinkafőzde is létesült a gyártelep területén.
A történészek egybehangzó véleménye szerint a sörgyártás és a sörfogyasztás több ezer éves a múlttal büszkélkedhet. Kínai fel­jegy­zések tanúsítják, hogy a Tá­vol-Keleten már Krisztus előtt 7000-ben készítettek sört. A babilóniai király, Hamurabi (i.e. 18. század) egyik 2,25 méter magas diorit kőoszlopra, egy úgynevezett sztélére vésett törvényéből tud­juk, hogy a sört folyékony ke­nyér­nek nevezték, a kovászt anya­sörnek, a kenyeret szilárd sör­nek. A bölcs uralkodó társadalmi osztályonként írta elő alattvalóinak a sör napi fejadagját: a mun­kásoké 2 liter, az állami hivatalnokoké 3 liter, a magasabb be­osztású hivatalnokoké és papoké 5 liter volt. A Ninkasi himnusz – a sör istenéhez fohászkodó ima, a­mely egyben a sörkészítés recept­jét is megadta – hitelesen bizonyítja, hogy a Tigris- és Eufrá­tesz-folyók közén élt sumérok is ismerték és fogyasztották az árpából erjesztett nedűt. A tönkebúza sörkészítés céljára való hántolásának vésett képét örökítette meg a több mint négyezer éves kőtábla, amelyet Monument bleu néven a párizsi Louvre-ban őriznek. Sör­fő­zésre utaló képeket, szobrokat a föltárt ó-egyiptomi sírokban, piramisokban is találtak. A fáráók ho­nában ugyanis a sör általánosan fogyasztott népi ital – és táplálék! – volt. A korai századokban a sö­rök még komló nélkül készültek; a Humulus lupulus futónövény ugyanis csak a középkortól használtak a mind nagyobb közkedveltségnek és elterjedtségnek ör­vendő ital ízesítésére és tartósítására.
A nomád ősökig, a honfoglalás koráig nyúlnak vissza a ma­gyar sörfőzés gyökerei is. Etimo­lógiailag a sör szó a „sárga” jelentésű ótörök „ser” kifejezés átvétele, amely egyébként eredeti formájában is évszázadokon át megőrződött a magyarság nyelvhasználatában. „A sztyeppéken lovagló eleink itala a boza és a kumisz volt. A boza búzából, árpából, kölesből vagy ezek keverékéből fő­zött, alacsony alkoholtartalmú sörszerű ital volt”. Az ázsiai ha­gyományt megőrizve és folytatva a Kárpát-medencében való letelepedésüket követően a magyarok to­vábbra is főzték a bozát az árpa- vagy búzalét immár kenyérko­vásszal erjesztve, és ízesítő fű­szer­ként komlót használva. A sör a középkorban csak részben számított élvezeti terméknek, leginkább gyógyhatású kényítményként hasz­nálták az aggok, betegek, nyo­morékok, szegények kú­rálására, szervezetének megerősítésére. Az Árpád-házi uralkodók az ispotályokat, kórházakat fenntartó ko­lostoroknak adományoztak leginkább sörfőzési jogot. A háziipari eszközökkel és keretek között elő­állított italt gyógyítási célokra használták a szerzetesek, másrészt értékesítéséből nyert bevételeiket kórodáik fenntartására, fejlesztésére és működtetésére fordították. Rendházak alapításakor a ko­ronás fők külön figyelmet fordítottak arra, hogy az egyházi szervezeteknek adományozott job­bágycsaládok között szakács és serfőző is legyen. A 12. századtól már polgárházakban, családi otthonokban és parasztgazdaságokban is javában főztek sört.
A magyarok királya, Szent László az általa alapított Bihar vár­megyei Szentjobb monostorának 1090 körül három serfőző családot is adományozott. Nagy Lajos korában Pesten serfőző há­zuk volt az Európa nyugati feléről a Közel-Keletre, a Szentföldre tar­tó zarándokok és kereszteslovagok szállóját fenntartó johannitáknak.
A középkorban patrónusa, „vé­dőszentje” is volt a serfőzőknek és a sörivóknak Gambrinus – valójában I. János (1250?-1294), III. Henrik brabanti herceg fia – személyében. A legenda szerint a derék ifjú egyetlen kocsmában 388 kupa (mások szerint 72 liter) sört ivott meg. A történet írásos formában Nürnbergben 1543-ban Burkart Waldis (1490?-1556) költeményében bukkan fel először. I. vagy II. János valóban tagja volt az egyik belga sörfőző céhnek, amit Brüsszelben a Grande-Place-on álló lovas szobor örökít meg. A kiváló trubadúrként is ismert lo­vag – akinek 92 dal szerzőségét és ugyanannyi gyermek nemzését tu­lajdonítják – nevének latinos formáját (Jan Primus) formálta, változtatta Gambrinusszá a népnyelv. Alakjához, nevéhez számos rege, legenda, hiedelem, regényes történet kötődött. Egyesek szerint Gambrinus Nagy Károly (727-814), frank király pohárnoka volt, s állítólag ő találta volna fel a kom­lóval készített sört. Bárki is volt, emléke kivételes tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett és örvend a sörivók és sörforgalmazók körében: a középkortól nap­ja­inkig világszerte több tucatnyi sö­röző viseli cégtábláján a nevét. A sörfőzés múltját búvárló historikusok szerint, „a komlóval fű­szerezett sör használatának legősibb nyomai a finn és az észt mondákban és hagyományokban lelhetők fel; tőlük vették át a germán népek a »kolostori kultúra« kiala­ku­lása idején.” A sörkészítés e­gyébként az alkímia és a kémia fej­lődését is jelentős mértékben serkentette, előrelendítette.
Temesvárott a ferenceseknek, a domonkosoknak volt rendházunk az Árpád-házi királyok ko­rá­ban, akik minden bizonnyal ispotályokat is berendeztek és a sör­főzési jog megadása a karitatív egyházi tevékenységhez valamint a földtulajdonhoz kötődött. Iga­zá­ból mindenkinek jogában állt sört főzni, aki földtulajdonnal rendelkezett. A „serjog” elvileg földtu­laj­donosok mindegyikét alanyi jogon megillette. A jogosultak „laj­tolhatták”, saját házukban ki is mérhették a maguk főzte sört. A „sernevelés” elterjedt foglaltossággá vált a Délvidéken is. Te­mes­várott minden bizonnyal sör is került I. Károly király, udvaroncai, magyarországi és külföldi vendégei asztalára az 1315 és 1323 közötti időszakban, amikor az Alsó-Részek központjából in­tézte az országügyeit, indította had­járatait. Az általa emelt kastélyben, a várban valamint az erődítmény körüli erdőkben, tisztá­so­kon rendszeresek voltak a mu­latságok, a lakomák, a lovagi tornák és a bajvívások, amelyeken enyhén alkoholos, üdítő italt is bőségesen fogyasztottak. Törté­nel­mi feljegyzések igazolják, hogy az Anjou-királyok országlása idején immár Magyarországon is kedvelt italnak számított a sör. Fényes udvartartást vitt Zsigmond király híres törökverő lovagja, a magyarok által Ozorai Pipóként emlegetett firenzei Filippo Scolari (1368/1369-1426), akit 1404 végén neveztek ki temesi gróffá és a délkeleti országrész vármegyéinek – Csanádnak, Aradnak, Kras­sónak és Kevének, majd Csa­nádnak, Zarándnak és Fehérnek – ispánjává. 1408-ban szörényi báni címet kapott.
A Temesközben sem igen a­kadt a 15-16. században olyan ura­dalom, udvarház, ahol ne folyt volna sernevelés. Reszig Ede szerint Torontál megye településeinek egyikét már a középkorban Komlós néven említették, tartották számon az oklevelek. Határá­ban minden bizonnyal komlót termesztettek. Komlósi András és Mihály voltak 1450-ben a birto­ko­sai. 1453-1454-ben Hunyadi János kormányzó szerezett birtokrészeket Kölkedi Jánosnétól és özvegy Fejéregyházi Benedek­né­től a településen. Az italok tekintetében a Hunyadiak korában a sörfőzés és a borászat határán „fe­küdt” az ország. I. Mátyás király 1476-ban esküvőjére Bártfáról hozatott sört. Feltételezhető, hogy az erődítményt és a várkastélyt új­já­építő Hunyadi János, akinek több birtokán, uradalmában is volt sörháza, temesvári időzése évei­ben székhelyén „neveltek” sört. Temesvár és a Temesköz 1552-ben oszmán kézre került, de a törökök az alkoholfogyasztást tiltó hitelveiket áthágva, sűrűn meg­szegve, a borokat is elősze­re­tet­tel kóstolgatták, ugyanakkor sok­felé készítettek kölesből bozát és a sörházakat is fenntartottak. A „hitetelen gyauroknak”, a keresztényeknek sem tiltották meg a sörfőzését.