Szike és ecset
Nagyon busásan jövedelmezett Orsós István (1848-1918) – akinek német felmenői Spindl családi nevüket magyarosították – vállalkozása, a Gyárudvar utca 10. szám alatt berendezett hentesmű­he­lye és -üzlete. A kiváló minő­sé­gű kolbászt és szalámit töltő és for­galmazó húsfeldolgozó-mes­ter­nek a Gyárudvar utca 14., a Nagy­töltés utca 18. valamint a gyár­városi Fő utca 25 és a józsefvárosi Kossuth utca 21. szám alatt is volt egy-egy ingatlana. Orsós Pál és Tassy Sarolta fia a Béga-parti vá­ros tehetős polgárai sorába tartozott. „Kolbászgyárának” íz­letes termékeit nemcsak a Bánság szí­vében kiadott magyar és német nyelvű újságokban, hanem az Aradon román nyelven szerkesz­tett Românul című lapban is hir­dette, reklámozta. Nagyobb meny­nyiségű megrendelések esetén a postán vagy a vonattal való kül­dést, szállítást is vállalta. Árai mér­sékeltek voltak. Varga Eszter­rel (1852-1924) kötött házasságot, aki az évek során több gyerekkel ajándékozta meg. A népes család otthonául hosszabb időn át a Gyárudvar utca 10. szám alatti földszintes ház szolgált. Az első­szülött fiú a kor bevett szokása sze­rint apja utónevét kapta a ke­resztségben. A mesterség és a jól menő vállalkozás továbbvitelére szánt ifj. Orsós István – aki Juhász Mariskát vette feleségül – fiatalon távozott, az I. világháború éveiben az élők sorából. 1914. július 19-én világra jött fia, a legifjabb Orsós István (1914-1938) neveléséről ki­nevezett gyámként nagybátyja, dr. Orsós Ferenc (1879-1962) orvostudós gondoskodott. Nagybáty­jaih­oz hasonlóan ifj. Orsós István is – tanulmányait Szegeden, Deb­recenben és Budapesten végezve – orvosi oklevelet szerzett. Mind­össze 24 esztendőt élt. A hentes­mester, Orsós István 1918. szep­tember 20-án hunyta le örökre a szemét. A gyárvárosi temetőben hantolták el.
Orsós István és Varga Eszter fiaként Temesvárott jött a világra 1879. augusztus 22-én Orsós Ferenc, aki a család leghírneve­sebb tagjává vált. A betűvetést a gyárvárosi községi elemi iskolá­ban sajátította el, majd beíratkozott a Temesvári Főreáliskolába, amelynek az élén igazgatóként Laky Mátyás (1844-1913) föld­rajz-történelem szakos tanár állott. A rangos tanintézetben oktatott Barabás Ábel (1853-?), Bergmann Ágoston (1844-1909), Dorogi Ignác, Holzmann József, dr. Kovács Gyula és Berkeszi István (1853-1922), hely- és kultúrtör­té­nész, aki 1892-től a Dél-magyar­országi Történelmi és Régészeti Társulat titkára valamint a temes­vári múzeum vezetője is volt. Ter­mészetrajzot, mennyiségtant, föld­rajzot, vegytant, fizikát Themák Ede (1845-1915), Berky Gusztáv (1833-1920), Szecsödy József, dr. Láng István és dr. Gáspár János (1859-1938) oktatott. A Szerb ut­cai tanintézet orvosa és egészségtan tanára dr. Taufer Jenő (1857-1933) volt. A diák Orsós Ferencre különösen nagy hatást gyakorolt az 1890-ben Temesvárra került pedagógus és tudós Gáspár János, aki laboratoriumában számos ér­dekes kísérletet is bemutatott. Mun­katársa és 1896-97-ben szer­kesztője volt a Természet­tudo­má­nyi Füzeteknek is. A rajzot 25 éven át Wälder János (1854-1902) ta­nította, aki – miként tanártársa, Berkeszi István megjegyezte – „nem csak tanított, hanem a mű­vészetnek is élt, amennyire azt csak tanári foglalkozása meg­en­gedte”. A rangos tanintézet dísz­termét nemes személyiségek Wälder János festette arcképei ékesítették. A festő-tanár ösztönző példája, a művészet iskolai kör­nye­­zet jelentős mértékben hozzá­járult ahhoz, hogy a diák Orsós Ferencben felébredt és évről évre erősödött az érdeklődés a festészet iránt. „A temesvári neves rajzta­nár s festő, Wälder János – a mün­cheni akadémia egykori jeles ta­nár­segéde – volt Orsós első mes­tere. Talán tőle tanult legtöbbet. Mindenesetre ő vetette meg precíz rajztudása alapjait, nevelte benne a festőiség igazi érzését, s fej­lesztette technikai készségét. Sokat köszönhet azonban másik meste­rének, Gerger Edének, a híres bé­csi akvarellista Alt Rudolf tanít­ványának is. De volt rajtuk kívül Orsósnak egy harmadik kiváló oktatója, Munkácsy Mihály első mestere, Szamossy Elek, akit ugyan személyesen nem is ismert, de akinek képeit és gyűjteményét, az úgynevezett Ormós Zsigmond-féle képtár darabjait sokszor és sok haszonnal tanulmányozta” – vázolta a művészkedő dr. Orsós Ferenc pályakezdését, festésze­té­nek méltatója Tasnádi Nagy András.
A művészi pályáról, praktikusan gondolkodó szülei beszélték le. „Művésznek készültem s tulajdonképpen a festészet mellett lettem orvos. Orvosi működésem és a piktúra sohasem került egymással ellentétbe; ellenkezőleg, az egyik a másikban való újabb elmélyedésre sarkallt” – nyilatkozta Gábry Lászlónak a Debrecenben kiadott Magyar Ünnep című hetilap 1944. augusztus 18-25-i számában kö­zölt interjúban. A festészetet teljesen meg nem tagadva és végér­vé­nyesen el nem hagyva, az érettségi vizsga letétele után előbb a bécsi politechnikumba, ahol egy évet töltött, majd a kolozsvári egye­tem orvostudományi karára iratkozott be, hogy tanulmányait végül Bu­dapesten folytassa, ahol 1903. december 24-én diplomázott az orvosi fakultáson. Genersich Antal (1842-1918) professzor oldalán bu­dapesti egyetem II. sz. Kor­bonc­tani Intézetében 1903-tól díjtalan, 1904-től díjas gyakornok­ként tevékenykedett. 1905-től II. tanársegéddé léptették elő. Kór­bonc­nok orvosként, majd főorvos­ként tevékenykedett 1906-tól a pé­csi városi közkórházban. Röntge­no­lógus és törvényszéki orvosként is sikeresen működött. Egy­ide­jű­leg, párhuzamosan a kaposvári vá­rosi kórházban is betöltötte 1905-1913 között a kórboncnok főorvosi tisztet. „Nem csak orvosi és tanári hivatását gyakorolta már ekkor, hanem tudományos téren is jelentős eredményeket ért el. Egyik legelső munkáját már a pécsi vá­rosi kórház prosectoraként 1906-ban jelentette meg német nyelven” – jegyezte meg életrajzíróinak e­gyi­­ke, Mester Attila. Orsós Ferenc Ein neues Paraffinschneide­ver­fahren című értekezése 1906-ban a Freiburg im Breisgauban kiadott folyóirat, a Centralblatt für allgemeine Pathologie und pathologi­sche Anatomie XVII/24. számában látott nyomdafestéket. „Írt az asca­ris féreg által okozott bélátfúródásról, a lépnagyobbodásról, vándorlépről, a pécsi városi kór­házban végzett lépkivételekről, de a szív és tüdő patológiájával is fog­lalkozott”. Rangos lipcsei, drez­dai és jénai szaklapokban publikált is. Magyarul írt dolgozatai Pé­csett, Budapesten valamint Eger­ben jelentek meg. Neve szakmai körökben Magyarországon és külföldön is ismertté vált. Nem­zetközi tudományos konferenciá­kon, tudományos tanácskozásokon is szerepelt.
Magyarország fővárosában – ahol a Budapesti Orvosi Újság 1912-ben közölte A tüdőcsúcsok általános mechanikai dispositió­járól című tanulmányát – 1913-ban nem került vissza. Tör­vény­széki orvosként és a Stefánian Gyer­­mek­kórház kórboncnok főor­vo­­sa­ként helyezkedett el, kamatoztatta jártasságát, felhalmozott tapasztalatait, széleskörű tudását. A Buda­pesti Tudományegyetem or­vostudományi karán „Kórbonc­tani és kórszövettani diagnosztika” tárgy­körből 1914-ben magántanárra ha­bilitalták. 1914-ben a Gyógyászat hasábjain jelent meg A sarjadzó és penészgombák okozta megbe­te­ge­dések casuistikájához című közle­ménye. Orvospedagó­gu­si mun­kás­ságát a törvényszéki or­vos­tan tárgykörének egyetemi ma­gántaná­r­ként épp csakhogy el­kezd­te, ami­kor kitört az I. világ­há­ború. Ka­to­naorvosként Orsós Ferencet is nyomban besorozták. A veszprémi m. kir. 31. honvéd gyalogezredbe vonult be 1914 au­gusztusában. A 3500 fős ezredet az orosz had­üze­netet követően Galí­ciába vezé­nyel­ték. Orsós Ferenc se­bészként, ezredorvosként, tábori kórház il­let­ve laboratórium veze­tő­jeként szol­gált. Sebész-főorvos­ként s kór­­­házparancsnokként na­gyon sok sebesültet operált. Mély­séges szak­­mai elhivatottsága arra kész­tette, hogy amennyire a harctéri kö­rül­mények engedték, eny­hít­sen a frontharcosok szenvedésein, hogy megmentse sebesült bajtársai éle­tét. „A tábori »sebész­kedés« ké­sőb­bi pályafutására ki­ha­tással lett, hiszen a tábori kór­házba ke­rültek többsége lőtt seb­bel rendel­kezett, így nagy gyakorlati tapasztalatot szerzett a golyó okozta sebek roncsolódásáról és követ­kezményeiről. Ez a sebészi gyakorlat jelentősen hozzájárult Orsós lőtt sebekkel kapcsolatos hatalmas ismereteihez, nemcsak a rehabilitáció, hanem a halált oko­zó vo­natkozásaival kapcsolatban is.” – írta tanulmányai egyikében Kap­ron­czay Károly. Orsós Mester Attila szerint Orsós Ferenc már 1914. november 26-án Smi­lo­wi­cénél, a Visztulánál vívott üt­kö­zetben az oroszok fogságába esett, amikor a cári hadseregnek si­került körbezárnia az osztrák-ma­gyar egységek egy részét. Élet­íróinak nagy hányada 1917-re te­szi Orsós Ferenc fogságba esé­sé­nek időpontját. Több Urálon túli fogolytábort is megjárt, amíg eljutott a szibériai Krasznojarszkba, a Jeniszej-folyó partján kialakított fo­golyvárosba, amelyben Gyóni Géza, Markovits Rodion, Zalka Má­té, Gallas Nán­dor, Melles Béla, Hodossy István, Lévai Jenő, Resch­ner Gyula, Ludvig Kálmán valamint a kez­deti időszakban 9922 tiszti és legény­ségi fogoly ten­gette az életét. Vol­tak időszakok, amikor 44.000 foglyot zsúfoltak össze és őriztek a táborban. A tisztek között 21 or­vost és gyógy­­szerészt valamint 10 medi­kust tartottak számon. Orsós Fe­renc Krasznojárszkban a hadi­kór­ház laboratóriumának vezetője és a hadifoglyok osztályának orvo­sa volt. Különösen nagy feladat há­­rult az orvosokra az 1915-ös ki­üté­sestífusz-járvány idején. Ki­vá­lóan végezték emberfeletti mun­kájukat a táborban és a városban is, együtt­működve az orosz egész­ség­ügyi dol­gozókkal a fertőző jár­vány le­küz­déséért. Orsós Ferenc há­­rom­szor betegedett meg, de mind­­any­nyiszor leküzdötte a pusz­tító ragályos betegséget. Sze­mé­lyes tragé­di­ája – állította –, hogy beleszere­tett egy ápolónőbe, akit azonban el­vitt a sok áldozatot kö­ve­telő járvány.