Vasszegekkel kivert talpú bakancsok

A Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án elkövetett merénylet, majd a Szerbiának átadott jegyzék után az uralkodó, I. Ferenc József Auszt­ria császára és Magyarország királya 1914. július 26-án elrendelte a részleges mozgósítást, majd 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szer­biának. Az I. világháború ki­törésekor, 1914-ben még sen­ki nem feltételezte, hogy az egész Európát megváltoztató küzdelem négy évig fog tartani. „Temesvár város a hadműveletek területébe esett, ennél fogva nálunk a köznyugalom fenntartására is kiváló gondot kellett fordítani. Általában városunkban a hadiállapot más városokhoz képest aránytalanul nagy változást idézett elő a közigazgatási, gazdasági és társadalmi életben” – írta 1924-ben közreadott emlékirataiban a Béga-par­ti város frissen megvá­lasztott polgármestere, Geml József.
A Turul Cipőgyár Rt. működésében is gyökeres változásokat idézett elő az I. világégés négy esztendeje, amelyek komoly hátrányokat, gondokat és problémákat, de ugyanakkor számottevő előnyöket, pozitívumokat is hoztak az iparvállalat számára. Az 1914. július 31-én elrendelt általános mozgosítást követően a gyárvárosi vállalat – az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb cipőgyára – munkásainak, férfi alkalmazottainak tekintélyes hányadát besorozták, s kivezényelték a keleti, az északi majd a déli frontokra. Helyüket a korszerű gépek mellett, nők alkalmazásával, munkába állításával igyekeztek be­- tölteni. A hadigazdaság működésének egyik kulcskérdése volt ugyanis a szükséges munkaerő- és szakember-állomány biztosítása. Az I. világháború idején mintegy 700 munkás dolgozott a Turul Cipőgyárban. Hatványozottan szükség volt az asszonyok bevonására a terme­- lésbe, mivel a hadsereg hatalmas mennyiségű lábbelire tartott igényt. A katonaság volt a cipőgyárak legfőbb megrendelője. „A nyomor először a ruházat, különösen a lábbeli körül jelentkezett. Az 1914. augusztus-szeptemberi Lemberg körüli mozgóharcok, napi 80-100 kilométeres menetelések a csapatok lábbelijét teljesen tönkretették. A várban pedig nem volt akkora készlet, hogy a rongyos bakancsokat újakkal cseréljék ki. … A szalma legalább, míg teljesen át nem ázott, sőt nedves állapotban is egy ideig, megvédte a lá­bat a fagyástól” – jegyezte meg a Przemysl ostromáról beszámoló dr. Mészáros Vilmos népfelkelő hadnagy. A munkáskéz drasztikus megfogyatkozásával egyidejűleg fokozatosan növekedett a nyersanyagok hiányának mértéke, aránya is. A bőr­ne- műk ára erősen megugrott, sokszorosára emelkedett. A hadfelszerelési cikkek – a katonaság ruházata, fegyverzete, a szállítási eszközök – előállításához rengeteg sok posztóra, vászon­ra, fémre, fára és bőrre volt szük­ség. Az állattenyésztést is erősen megviselte a háború. A rekvirálások, beszolgáltatások következtében az állományok megfogyatkoztak, összezsugorodtak. A lovakat – a férfiakhoz hasonlóan – besorozták. A bőrgyárak nehezen, körülményesen és esetlegesen juthattak nyersanyagokhoz. Az import- és exportlehetőségek is erősen be- ­szű­kültek. Csupán a szövet­sé-ges államokra – Németországra, Bulgáriára és Törökországra – korlátozódtak a piacok. A Turul Cipőgyár Rt. is termelése tekintélyes hányadát a hadsereg által fölös számban igényelt bakancsok gyártására összpontosítot­ta, helyezte át.
Az 1908-ban életbeléptetett ka­tonai szabályzat előírásai értelmében lábbeliként az Osztrák-Magyar Monarchia hadse­- regében a gyalogosok fűzős, bőrtalpú és bőr felsőrészű bakancsot viseltek, amelynek a talpát vasszegekkel verték ki, hogy kevésbé kopjon. A sarkat patkóvas, a talp orrészét spitzvas is védte. Az I. világháború idején a viszonylag egyszerű kivitelű katonai bakancsok felsőrészét az úgynevezett húsos ol­dalával kifelé fordított bőrből készítették, az így megvarrott lábbeli ugyanis sokkal jobban ellenállt a víznek. A bakancsok egytalpasok, egy vagy kétlábas kivitelűek voltak. Aljazásuk egy­soros rámán varrott, egy sor faszeggel megerősített technoló- giával készült. A fűzőlyukakat használatba vételkor, a csapatoknál lyukasztották – esetleg ringlizték – sablon és lyukasztófogó segítségével. Ugyanekkor történt meg a talp egysoros faszegelése is. A lovasok a bakancsokéhoz hasonló eljárással elkészített csizmát kaptak, a lovasított tüzérek bakancsát pedig bőr lábszárvédő egészítette ki. A legénység a lábbelihez kapcát viselt.
Miként Európa-szerte a lábbeligyárak többsége, a Turul Cipőgyár is megkísérelte a meg­- drágult és hiánycikké vált bőrt más, olcsóbb és bőségesebben rendelkezésükre álló anyagokkal pótolni. A civil lakosság hasz­nálatára készítettek fatalpú, bőr- és vászonpántos szandálokat és papucsokat is. A bőrcipőknél lényegesen olcsóbb láb­- beliket főleg mezei és gyárimunkások tudták viszonylag jól használni, kényelmesen viselni. A Kostyál Árpádné vezette női bizottság megrendelésére a városi hatóság által létesített temesvári cipőjavító-műhely a sze­­- génysorsú iskolásgyerekek számára készített fatalpú cipőket.
Temesvárott is egyre több gondot és nehézséget okozott az árak hirtelen és jelentős emelkedése, a harcoló seregek ellátása, a kereső nélkül itthon maradt családokról való gondoskodás. „A hadbavonultak családtagjainak, a munkástömegeknek és a közalkalmazottaknak ellátását azonban nemcsak a tápanyagok elégtelensége, de az egyre fokozódó drágaság is megnehezítette” – jellemezték a válsá­gos- sá komorult helyzetet. A bánsá­gi magyarság húsz éve Romá­niában címen 1939-ben kiadott könyv szerzői, Jakabffy Elemér és Páll György. A Turul Cipőgyár nemcsak az asszonyok al­kalma­zásával, munkába állítá­- sával segített a családok gazdasági és szociális helyzetének javításán, hanem azzal is, hogy hat­hatósan támogatta a polgármesteri hivatal és a jótékonysági egyletek, a segélyszer­veze- tek emberbaráti kezdeményezéseit, akcióit is. A Turul Cipőgyár Rt., az I. világháború utolsó esztendejében, 1918-ban is jótékonysági célokra és a kulturális intézmények támogatására összesen 100.000 koronát adományozott, amiből 20.000 koronát az anya- és csecsemővédelmi, 20.000 koronát a népkonyha, 10.000 koronát a szegény-, 10.000 koronát a Zita királyné-, 5.000 koronát a polgári menház alapokba, 2.500 koronát a süketnéma intézetnek, 2.500 ko­ronát a vakok intézetének, 30.000 koronát a létesítendő műegyetem javára folyósítottak.
A háború és áldatlan következményei, amelyeket meghatványoztak a háború lelketlen vámszedői, nyerészkedő haszonlesői, a kapzsi hadiszállítók, az elvetemült uzsorások, a kufárok, az űzérek stb., az ellátási nehézségek, az élelmiszer- és tűzifa-hiány, az alacsony bé­rek és juttatások, a hatalmas mé­reteket öltött infláció elégedetlenséget, tiltakozó megmozdulásokat, munkabeszünteté­se- ket gerjesztettek és támasztottak a munkásság körében. Sztrájkokra, utcai tüntetésekre került sort a Bánság szívében is. A bérkövetelésekben, a munkástüntetésekben a Turul Cipőgyár al­- kalmazottai is tekintélyes számban vettek részt.
A villamos-vasút pályáját kitérőkkel, váltókkal egészítve ki 1917-ben a Turul Cipőgyárat a nyersanyag- és termékszállítások megkönnyítése céljából összekötötték a gyárvárosi vasúti pályaudvarral. A krónikussá vált nyersanyag-hiány miatt egyetlen műszakra csökkentették a munkaidőt. Minden nap kora délután, 15 óra 30 perckor a világos üzemcsarnokokban leálltak a munkagépek. A városi hatóságok 1918. májusában elérték azt, hogy „új vagy ócska cipőket csakis a főkapitány által kiállított utalvány, tehát cipőjegy ellenében lehetett beszerezni”. Kenyeret, cukrot, lisztet, zsírt, tejet, tűzifát szabott fejadagokban már 1915-től kizárólag csak jegyre osztottak. Az üzletek, a raktárak előtt állandósultak, s napról napra, évről év­re nőttek a sorok. Az I. világ­- háború utolsó hónapjaiban, a forradalmak idején valamint a szerb megszállás hónapjaiban – mégha takaréklángon is! – tovább üzemelt a Turul Cipőgyár, és megszakítás nélkül folytatta tevékenységét a Lenau téri korábbi katonai élelmezési telep egyik helyiségében a városi hatósági cipőjavító műhely is, amelynek szolgáltatásaira a hadbavonultak hadisegélyes csa­ládtagjai, a kisebb fizetésű közhivatalnokok és családtagja­ik, a napidíjasok és egyéb alkalmazottak, az ipari és mező­gaz- dasági munkások és családtagjaik, a városi intézetek alkalmazottai és családtagjaik, a sze­- gényebb temesvári polgárok és családtagjaik szorultak rá. A lábbeli-igény annyira nagy volt, hogy a katonai parancsnokság útján a kincstári műhelyekből cipészeket kellett szerződtetni, átirányítani a városi cipőjavítóba.