A szegényügy gondja a Béga-parti városban

A település határában, a Bu­ziási úti temető után elterülő beépítetlen, szabad földterületen álló épületben rendez­- ték be és vették használatba 1924-ben a városi szegényházat. Kereken 100 esztendővel a városi szegényalap megteremtését, létrehozását követően.
Temes vármegyében és köz­pontjában, a Béga-parti városban akárcsak Magyarország egész területén, a szegényügy kezelésében, rendezésében a 19. század eleje hozott alapvető változást. Korábban, a 18. és 19. századok fordulójáig a szegényügy az állami, a hadi szociálpolitika juttatásain és a magánjótékonyságon nyugodott, vagyis a gondozó intézmények létrehozásában és fenntartásában az Temesi Bánság adminisztrációja, az osztrák hadvezetés valamint az egyéni kezdeményezések és adományok játszották a meghatározó szerepet. Temesvárott a városi tanács – a napóleoni háborúkat követő gazdasági és társadalmi válságok következményeként is – 1824-ben döntött a szegényalap létrehozá­sá- ról, a városi költségvetésbe való beillesztéséről. A Béga-parti város képviselőtestülete, amelynek az élén Klapka József polgármester állott, a reformkortól kezdődően meg­kü- lön­böztetett gondot fordított az idősek, az árvák, az elesettek, a nincstelenek, a gyógyíthatatlan betegek istápolására, rendszeres támogatására, szervezett gondozására. A város a szegényalap jövedékeiből valamint más forrásokból igye­kezett javítani, enyhíteni a sínylődők, az árván maradt gyermekek, a magányos öregek, a munkaképtelenné vált sérültek és betegek sanyarú helyzetén, nyomorúságos létfeltételein. A szegények gondozására fordított figyelem valamelyest lankadt, visszaesett az 1848-1849-es magyar szabadságharc valamint a leverését követő osztrák önkényuralom, a sötét Bach-korszak időszakában, de jelentősen felerősödött az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően. A város önkormányzata házi pénztárából évente 3.000-5.000, majd 8.000-10.000 korona folyósításával gyarapította, támogatta a városi szegényalapot, amelynek tőkéje 1900-ban 90.070 koronát tett ki.
Nagyobb vagyont, közel nyolc évtized leforgása alatt, azért nem sikerült gyűjteni, felhalmozni a városi szegényalapba, mivel a Béga-parti vá­ros lakossága adományozó ked­ve inkább az emberbaráti intézményeket – a polgári men­házat, süket-néma intézetet, árvaházat – illetve a jótékonysági egyleteket, közüle­- teket preferálta, részesítette előnyben, másrészt állandóan nagy volt és évről évre növekedett a segélyezést igénylők száma. 1898-ban 290 szegény kapott az alapból 22.246 korona összegű segélyt. Geml József, főjegyző és a történész Berkeszi István adatai szerint, a város közel 44.000 koronát adott ki a 20. század elején 326 szegény felsegítésére, míg a jótékonysági egyesületek adományaival, kiadásaival együtt majdnem 120.000 koronát tett ki az az összeg, amelyet a Bánság fővárosában évenként a nyilvánosan működő hatóságok, testületek és egyesületek a nyomor enyhítésére fordítottak.
A szegényalappal szoros kapcsolatban állott a polgári menház-alap, amelynek bevételeiből és jövedékeiből „saját önhibájukon kívül tönkre ment polgárokat és azok özvegyeit látták el aggkorukban havi 12 forintnyi, illetőleg a nőket havi 6 forintnyi segéllyel, miáltal a szegényalap terheit némileg megkönnyítették”. A polgári menházalap 127.387 korona alap­- tő­kével rendelkezett. 1900-ban 40 férfit és 20 nőt segélyeztek az alapból állandóan, folyamatosan. Midőn a város 1893-ben az Erzsébetvárosban felépített, de üzembe nem helyezett, cukorgyár irodaépületének birtokába jutott, azt berendezte a teljes ellátásra szoruló idős polgárok elhelyezésére. Meglepő módon, hogy a közzé tett felhívásra egyetlen igénylő sem jelentkezett. Az elaggott, magányossá vált temesvári pol­gárok közül senki sem kívánt beköltözni a szegényház­ba. Az ingatlant végül is a jár­ványkórház hajlékává alakították. A rászorulókat továbbra is rendszeres készpénz-segélyekkel segítették, támogatták.
A Béga-parti városban a köz­jótékonyság bizonyult az egyedüli olyan területnek és je­lenségnek, amelynek – Geml József főjegyző megállapítása szerint – „a város szétdaraboltsága előnyére vált, mert a városrészek versenye itt csak jót és üdvöset eredményezett és a nyomor közvetlen felismeréséhez vezetett”. „A jótékonysági egyletek és társulatok minden városrészben üdvös működést fejtenek ki – jegyezte meg Geml József főjegyző Temesvár szabad királyi város Statisztikája 1898-ik évben című könyvében. – Különösen megbecsülhetetlen a nőegyletek em­­berbaráti tevékenysége, mely a nyilvános koldulás elől szégyenkezve visszavonuló s ezért kétszeresen sújtott számos családot megment az éhségtől”.
Miután mintaszerű, korsze­rű új épületet emeltek a Sörgyár fasoron az 1877-ben léte­- sített Városi Gizella Árvaház gondozottjai és nevelői számára, és 1904-ben felavatták az Állami Gyermekmenhely mo­dern hajlékát a Pályaudvar utcában a város karitatív, szociális tevékenységének, erőfeszítéseinek homlokterébe is­- mét a szegényház felállításának problémája, terve került. Több elképzelés, javaslat is fel­merült, A városháza mérnöki hivatala 1914-ben elkészítette egy 200 férőhelyes szegényház épületének részletes terveit, amelynek tető alá hozatala az elő­zetes számítások szerint 250.000 koronába került vol­na. Az ambíciózus terv megvalósítását azonban megakadályoz­ta az I. világháború kitörése, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása. A világ­- égés, a „nagy háború” kitörésének esztendejében a szegényalap 168.111 koronás, a polgári menház-alap meg 815.794 koronás alaptőkével rendelkezett.
A városi tanács és a polgármesteri hivatal amellett, hogy saját pénztárából gyarapította a nincstelenek, az idősek és a betegek megsegítésére létesített és fenntartott szegényalapot, sok egyéb forrást talált és használt fel karitatív céljai és kötelességei maradéktalan és hatékony teljesítésének előmozdítására. A 19. század utol­só évtizedétől kezdve a Bé­ga- parti városban megadóztatták a kerékpárokat. A biciklisekre kirótt összegek egy részét a szegényalap gyarapítására fordították. Külön taksákat szedtek be termékeik után a szik­- ­víz- és a téglagyártóktól és -forgalmazóktól. A Bánság fővárosában Eckert József és Pflum György építész-vállalkozók által a Belvárosban és a Gyárvárosban felépített mozgóképszínházak bevételeinek meghatározott százaléka ugyan­csak a városi szegényalapot gyarapította. A Viktor Fr. Raupenstrauch által 1912-ben a Scudier Parkban felépített és működtetett Világdio­ra- ma, amely nagy érdeklődésnek és látogatottságnak örvendett a lakosság körében, indulásakor 7700 koronát, majd havonta 431 koronát fizetett be a városi szegényalapba.
A háború kitörése, elhúzódása Temesvárott is meghatványozta a nyomort. A család­- fenn­tartó férfiak nagyobb hányadát besorozták, a frontokra vezényelték. A drágaság elképesztő méreteket öltött. Az alapvető élelmiszerekhez nehezen lehetett hozzáférni. So­kan nélkülöztek, éheztek. A vá­rost ugyanakkor ellepték a sebesült katonák, a hadirokkantak. A városi tanácsnak a szükségintézkedések sorát kellett foganatosítania, szociálpolitikáját a háborús feltételek­- hez és körülményekhez kellett igazítania.