A hajlott korúak gondozása

A I. világháború, a forradalmak, a megszállások s az impériumváltozások idején az elszegényedés, a nyomor meghatványozódott, hatalmas méreteket öltött. Nagyon sok csa­lád és személy került nehéz, válságos és kilátástalan helyzetbe. A berendezkedett román városi adminisztráció képtelen volt a sok sínylődő, nélkülöző rászórulót megfelelő összegű pénzsegélyben részesíteni. Ideiglenes menhelyet létesítettek 1922-ben a nincstelenek, a betegek, a harcterekről súlyos és maradandó testi, szellemi és lelki sebekkel, sérülésekkel visszatért hadirokkantak elhelyezésére, szakszerű gondozására. A város tulajdonát ké­pező, a Gyárváros peremén sorakozó épületeket átalakítva, berendezve és felszerelve vették használatba 1924-ben a városi öregotthont. Hivatalos felavatására 1926. november 15-én került sor. Kezdetben 80 ágyat állítottak be 40 férfi és 40 nő elhelyezésére. Már az intézmény működésének első esztendejében szűkösnek bi­zonyult a férőhelyek száma, mi­vel nagyon sok volt a gon­do­zás­ra szoruló. Rövid idő le­for- gása alatt az ágyak számát 140-re növelték. A gyógyíthatatlannak minősített hadirok­kantak- tól az 1920-as évek elején a különben is túlzsúfolt temesvári kórházak is igyekeztek megszabadulni, sorra externálták a reménytelen állapotban gyötrődő betegeket. Nem lévén más választása, a város az idősek menhelyén helyezte el a kór­házakból kikerült elhagyott, nincstelen páriákat, akik számára külön osztályt alakítottak ki az idősek menhelyén. A beteggondozóban, az elfekvőben átlagosan 40-50 beutaltat istápoltak, láttak el.
Az intézmény vezetőinek ko­moly és állandósult gondot okozott és jelentett az a tény is, hogy a rendőrség az öregott­hon­ba szállította a Béga-parti város utcáiról, piac- és sétatereiről összeszedett, begyűjtött hajléktalanokat, csavargókat, akiknek az illetőségét, sze­mély­azonosságát illetőleg lakhelyét nem sikerült meg­állapí­taniuk. Azokat az otthontalan kéregetőket, lézengőket, semmittevőket, akiknek származás- illetve lakhelyüket sikerült kideríteniük, hala­déktalanul kizsuppolták a város területéről. Karhatalmi kísérettel visszavitték az elfogottakat a hivatalos iratokban feltüntetett illetőségi helyükre. Éveken át a menhely hivatalnokai megkísérelték eltávolítani az intézményből, a létesítmény alap ren­delteté­sé­vel nem kvadráló, annak teljesítését komolyan akadályozó egyéneket. Számottevő és tartós eredményeket nem sikerült elérniük. Az utcáról összeszedett csavargók többségének nem voltak irataik. Ha nagy ne­hezen meg is szerezték egyikük vagy másikuk lakhelyét és hivatalos átiratban keresték meg az adott falu, község vagy város törvényhatóságát, azok az esetek többségében megtagadták „elcsángált” fiaikat. Többek között azért is, mert féltek, hogy a temesvári öregotthon megtérítteti, megfizetteti velük a delikvens gondo­- zásának, eltar­tásának költségeit. Tömeges méreteket öltöttek az illetőség el nem ismerése miatti perek, hivatalos eljárások. A városháza az 1930-as évek derekán speciális irodát szervezett és állított fel a várost elárasztott csa­vargók szű­résére, kitoloncolására. Költ­ségvetésében tetemes összegeket irányzott elő az elfogottak élelmezésére, a kiuta­- sított, a lakhelyükre vissza­kül- dött hajléktalanok és kísérőik útiköltségeinek fedezésére. 1933-1936 között 173 személyt toloncoltak ki Temesvárról, ezzel is mentesítve ellátá­- suk fedezésétől, biztosításától a városi öregotthont. Voltak időszakok, amikor a legősibb mesterséget szabadon, ellenőrizetlenül űző utcalányokat is a Buziás úti menhelyen helyez­te el ideiglesen a rendőrség.
Az idősek Buziási úti menhelyén 1933-1934-ben 147 öreg 33.655 napot töltött: el­lá­tásuk­ra, gondozásukra 867.004 lejt költöttek. A következő esztendőben 131 idős 47.815 na­pos ellátása 637.102 lejbe ke­rült. Az 1936-os naptári évben 129 beutaltért, akik összesen 47.085 napot töltöttek a menhelyen, 613.372 lejt fizetett a város.
A kiadások, a költségek fedezését különböző forrásokból biztosították a városi hatóságok. Szociális és művelődési intézmények és egyesületek tevékenységének finanszírozására – a városi szegényalap gyarapítására, a Mária román királynő nevére átbérmált Gizella-árvaház valamint az öregek menhelye működése anya­- gi kereteinek biztosítására – fordították hosszabb időn át a város rulajdonában és kezelésében levő mozik bevételeinek 35%.-át. Hozzájárultak az idősek, a szegények, nincstelenek gondozásának, ellátásának biztosításához a magán-mozivállaltok is. A szegénypolitika pénzügyi és szervezési terheit az állam jórészt a helyhatóságokra és a magánjótékonykodásra hagyta, hárította. Az 1929 és 1934 közötti gazdasági válság eredményezte további nagymértékű elszegényedés új megoldásokra ösztönözte Temesvárott is a szegénygondozást.
A szegénygondozás legtevékenyebb és legláthatóbb felvállalóinak és szolgáltatóinak az egyházi és a társadalmi kari­tatív egyesületek, szervezetek bizonyultak. A két világháború közötti időszakban, 1949-es felszámolásukig több jótékonysági egylet foglalkozott Temesvárott is szegénysegélyezéssel. Áldásos karitatív munkát végeztek többek között a katolikus Szociális Missziótársulat, a református és az evangélikus nőszövetségek va­la­mint a városnegyedek szerint szerveződött izraelita nőegyletek, amelyek 1929. november 10-én, az egykori gyárvárosi Mező utcában (a mai Micu Klein utca 26. szám alatt) ünnepélyes keretek között felavatották a Zsidó Öregek Ottho­- nát. Az 5 szobából, konyhából, fürdőszobából és több raktárból álló épületben 4 férfi és 12 hatvan éven felüli, jövedelem nélküli és beteg izraelita nő számára nyújtottak menedéket.
A nagynevű és -tekintélyű, tudós püspök Prohászka Ottokár (1858-1927) védnöksége alatt hívta életre 1908-ban Budapesten Farkas Edit (1877–1942) a Szociális Missziótársulatot s az Erdő utca 11. szám alatt annak menházát, a Bethaniát. „A Szociális Missziótársulat eredeti magyar alapítás”. Az alapító főnöknő 1922-ben Temesvárra is küldött néhány nővért, kik letelepedtek a Bé­ga-parti városban. Utóbb Dettán nyitották meg szegény­- házukat és tartományi noviciátusukat. A Szociális Missziótársulat romániai országos központja Temesvár lett. Az országos köz­pontot később Ko­- lozsvárra helyezték át. S a tömörülés felvette a Katolikus Női Misszió Országos Szervezete nevet, elnök asszonya azonban továbbra is a temesvári özv. Borsiczky Ottóné szül. Baader Henriette maradt.
Zátonyra sodródott életek, megdöbbentő sorsok kerültek a Buziási úti öregotthonba. A „nyomorriportok” közlésétre szakosodott újságírók – a Temesvári Hírlap, a 6 órai Újság és a Déli Hírlap munkatársai – viszonylag gyakran keresték fel a városi öregotthont, ahol mindig találtak hálás, szenzációként tálalható, a társadalmi érzékenységet, empátiát és se­gítőszándékot megbizsergető témákat, beszélgetőtársakat. Ír­tak a koldusbotra jutott, tel­jesen elszegényedett földesúrról, a kedvesét, a jegyesét sok év­vel a világháború befejezése után is mániákusan visszaváró lelkibeteg fiatal lányról, a repeszszilánkot a testében hordo­zó megnyomorodott front­harcosról, a vagyonából a rokonok és a fiskálisok által kíméletlenül kiforgatott parasztgazdáról, az állás- és kereset nélkül maradt munkanélküliről, a kikopott, a megöregedett örömlányról stb.
Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a városi valamint az egyesületi, az alapítványi öregotthonokat sorra államosították. Jelentős hányadukat felszámolták. Nagyobb központokat alakítottak ki és mű­ködtettek. Temesváron meg­maradt a Micu Klein utcai létesítmény. A Csákon 1911-ben létesített menhelyet fejlesztették megyei szintű és ha­táskörű egészségügyi intézménnyé, amely a kommunista rendszer utolsó éveiben, évtizedeiben nagyon siralmas feltételek és körülmények között működött.
Gyökeresen megváltozott, átalakult az idősekkel való törődés az 1989-es politikai és társadalmi fordulatot követően. Növelték az állami és önkormányzati forrásokból fenntartott menhelyek és férőhelyeik számát, javították és korszerűsítették az ellátást, ugyanakkor több tucat alapítványi, közületi és magán öregotthon nyílt Temesvárott és Temes megye sok más településén. Az érintettek, az ellátásra szoruló „szépkorúak” illetve hozzátartozóik vá­laszthatnak az igényeiknek és a pénztárcájuknak megfelelő menhelyek sokaságából. Csak találják meg az igazán megfelelőt!