A csárdák alkonya

A progresszió, a társa­dal­mi, gazdasági és szellemi kibontakozás a 19. század má­- sodik felében nagyarányúvá hatványozódott üteme és len­dülete, az 1867-ben megte­rem­tett Osztrák-Magyar Mo­- narchia káprázatos megerő­sö­dése, térnyerése, rendkívül ered­ményes és sokoldalú fej­lődése gyökeres változásokat, nagymérvű átalakulásokat indukált a Bánság területén is. Nemcsak a tekintélyes ipari központtá, a „magyar Manchesterré” rangosult, urbanisz­tikailag egybeszervesült, kite­- rebélyesedett Béga-parti város kamatoztatta fölötte sikeresen és gyümölcsözően a prosperi­tás, a korszerűsödés mozgalmas, földúsult évtizedeit, ha­- nem a megyeközpont környé­kén is hódított, erőteljesen éreztette jótékony hatását a mélyreható metamorfózis kész­sége és láza.
Az országrész vegyes etnikumú népességében a ma­gyarság részarányának javítá­- sa, társadalmi súlyának növe­lése céljából Tisza Lajos (1832-1898) miniszterelnök és Széchenyi Pál (1831-1901) ipari, kereskedelmi és földmű­velésügyi miniszter kezdemé­nyezésére Magyarország kor­- mánya határozatot fogadott el 21.605 katasztrális hold kincs­tári valamint tekintélyes nagy­ságú alapítványi erdőterületet kiírtásáról a Béga-csatorna és a Temes-folyó mentén. Mező­gaz­dasági termelésre alkalmas szántóföldekké kívánták változtatni a felelős állami ha­tó­ságok a felszabadított írtáste­- rü­leteket, amelyeken egyúttal községeket, falvakat, telepe­ket, tanyabokrokat szándékoztak létrehozni, alapítani. Fej­- sze alá került a mintegy 70-80 kilométeren – kisebb-nagyobb megszakításokkal – elnyúlt er­dőrengeteg Temesvárt dél-ke­le­ti irányból megközelítő ré­- sze is, helyet teremtve Újmosnica, Magyarmedves és Vörös Csárda-telep helysé­gek­nek és határaiknak, „külsőségeiknek”. Az erdőség el­- tűnésével a Vörös Csárda is el­vesztette korábbi szerepe, jelentősége és vonzereje tekin­télyes hányadát. Jelentősen meg­csappant a régi úton köz­lekedők száma. Az árnyas fák hiányáben a mulatozni kijáró temesváriak is elmaradoztak, más kirándulóhelyek felé vették az irányt. Átalakult a ga­bona- és az állatkereskedelem is. Ügyleteiket a felfogadott megbízottak, üzletkötők egy idő után már nem az útszéli csárdákban bonyolították le. Sokat javult a közbiztonság is. A kakastollas csendőröket min­denki félte. Gróf Ráday Ge­deonnak (1829-1901), az alsó-tiszavidék belügyminiszteri királyi biztosának kímé­letlen szigorával, céltudatos következetességével sikerül fel­számolnia a „betyárvilágot” valamint a bánsági románság körében „néphagyományként” továbbélő útonállást is. A go­nosztevők alkalmas rejtekhely hiányában a Vörös Csárdát is messze elkerülték.
A már csak tengődő Vörös Csárdának az utolsó kegye­lemdőfést a Temesvárt Buzi­ással összekötő vasútvonal meg­építése, 1896-os felavatá­sa adta. „A kereskedők, gaz­dag disznó- és lókupecek fel­- ül­tek a vonatra, a delizsansz be­került a kocsiszínbe, a vörös csárda előtt már csak ritkán állt meg egy-egy kocsi. A csár­dás ott hagyta a hálátlan épü­letet, amelynek az ivóját többé nem verte fel víg és divatos dal­lam. A csárdás beköltözött a városba, a betyárok szétszé­ledtek és tisztességes foglal­ko­zás után néztek, még a vörös csárdára pedig ráborult a fe­le­dés” – vázolta a fogadó ki­múlásának folyamatát, végki­- fejletét a Temesvári Hírlap 1924. december 20-i számá­ban Bach Gyula.
A Magyarország kormá­nya által kezdeményezett és finanszírozott átfogó délvidéki telepítési program keretében és eredményeként, Vöröscsár­da a 20. század elején jött lét­re, a köznyelvben szárnyra kapott, részben meg is hono­sodott Illancs név utalhatott a telepesek egy részének korábbi lakóhelyére, a Bács-Kis­kun vármegyei, a Baja és Ka­- locsa környéki kistájra, de jelenthet egyszerűen csak garmadák, buckák, szélbarázdák és mocsaras mélyedések borította homokpuszát is. Határrészek neveként a történelmi Bánság több községében is ismerték és használták a szót. A kiparcellázott területek koráb­bi tulajdonosainak, illetve bérlőinek családnevei köszönnek vissza a keletkezett új tele­pülés további elnevezéseiben: Illéspuszta, Rotterpuszta, Bánszky-telep.
Az új telep elfogadott és hi­valalossá tett nevévé a Te­mesvárt Buziással összekötő országút szegélyén hajdan állott és hosszú időn át nagysze­rűen virágzott fogadótól köl­- csönözött: Vöröscsárda. Fel­jegyzések szerint – miként már jeleztük – a híres-neve­zetes Vörös Csárda szomszédságában egy téglavető telep is üzemelt, amelyről Temesvár 1849-es 107 napos ostromáról írott naplójában Bogma István (1793-1854), vármegyei fő­számvevő, történész is meg­emlékezett. Többnapos földtu­- dományi és néprajzi megfigyeléseket végezve Temesvár, Buziás és Lugos környékén a magyar geográfia kiemelkedő alakja, dr. Cholnoky Jenő (1870-1950), a kolozsvári Fe­renc József Tudományegye­tem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar Egye­temes Földrajzi Tanszékének nyilvános rendes tanára, a Ma­gyar Földrajzi Társaság titká­ra, alelnöke, majd 1914. már­- cius 19-től elnöke, a Földrajzi Közlemények szerkesztője, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke, 1912. június 2-án töb­bek között a Buziási úton a Béga holtmedrét, a Vörös Csár­dát és a mellette levő régi téglavetőt is lefényképezte. A településnek nevet adó fogadó és csárda épületét az I. világ­háború éveiben sárgára me­szel­ték át, majd évtizedek múl­tán, a II. világégést és a kollektívizálást követően a megalakult mezőgazdasági ter­melőszövetkezet használta raktárhelyiségül, majd aztán teljesen lebontották, hogy he­lyén fölépítsék az Electrotimiş Iparvállalat étkezdéjét. A te­lepülés első lakóit 1910-ben s azt követő években a Nagy-Alföldről telepítették a Temes­vár és Újmosnica közötti kincs­tári birtokra az erdőségek kiírtása révén nyert mező­gazdsági területek művelésbe vételére, feljavítására, a táj­egy­ség magyarsága lélekszá­mának javítására. A létrejött települést, illetve tanyabokrait közigazgatásilag Mosnicához csatolták, református vallású telepeseit az újmosnicai egyházközség fogadta kebelébe.
A lakóházakkal, a „belső­ségekkel” egyidejűleg került tető alá, a telep egyedüli hiva­ta­los épülete, az állami elemi iskola takaros hajléka. A telep létrejöttének szerves tartozé­ka, egyenes következménye volt a gyermekek pallérozását, oktatását biztosító magyar tannyelvű alapfokú tanintézet megteremtése, életrehívása. A iskola kezdetben az újmosnicai állami oktatási intézmény vöröscsárda-telepi tago­zata­ként fejtette ki tevékenységét. Igazgató-tanítóként 1927-ban Zahranyik Géza állt a két­osztályos iskola élén, amely­nek I. osztályába 24 gyermek iratkozott be. A tanintézetet 1930-tól 7 osztályossá fej­lesz­tették. Az igazgatói tisztet Krepelka István vette át, aki 1945-ig – válságos, nehéz kor­szakban, a román nacionalizmus tobzódásának és a II. vi­lágháború válságos éveiben állt a vöröscsárdai iskola élén. A tannyelv továbbra is a ma­gyar maradt, habár a tanórákat német és román nemzetiségű kisdiákok is látogatták. A két világháború közötti években Arad, Bihar, Hunyad és Szö­rény megyékből illetve Buko­vinából érkezett és Vöröscsár­- dán letelepedett románok egy része is, más tanintézet nem lévén a telepen és környékén – a magyar tannyelvű iskolába íratták be és járatták gyerme­keiket. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozata mosnicai szervezetében Vöröscsárda magyarságát alelnöki beosz­tás­ban az 1920-1930-as években Illés András képviselte.