13 Sep 2018
Írta admin 
0 Hozzászólás Telepből városnegyed
A még csak épp hogy létrejött, jóformán még meg se szerveződött, magára alig eszmélt telepet több súlyos, majdnem végzetes csapás érte: az I. világháború kitörése és elhúzódása, a trianoni békediktátum, az impériumváltozás, valamint az 1923-as romániai agrártörvény 10. szakasza birtokfosztó, a magyar telepes gazdákat, falvakat könyörtelenül ellehetetlenítő, elszegényítő rendelke- zéseinek életbeléptetése, alkalmazása. A magyar államkincstár 1885 után eladott, szétosz- tott földjeit a hatalom új birtokosai, a román hatóságok jogsértően kisajátították, kíméletlenül elvették a magyar telepes gazdáktól. Nem tettek kivételt azokkal a családokkal sem, amelyek a szántók, legelők és házhelyek vételárát hiánytalanul kifizették, részben vagy maradéktalanul törlesztették. A hadköteles férfiakat a Nagy Háború négy esztendeje alatt Vöröscsárdáról is behívták, a keleti és déli frontokra, harcterekre vezényelték. Akadt közöttük olyan is, aki sohasem tért vissza. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának, szétdarabolásának, a szerb megszállás, majd a román bevonulás zaklatott, zavarosan tajtékzó időszakában Vöröscsárda-telepről is felkerekedett néhány família, és visszatért születése helyére, a Nagy-Alföldre. Vándoroltak ki családok az Atlanti-óceánon túlra is. Az Averescu-féle törvény a 20-25 katasztrális holdon gazdálkodó bánsági magyar telepes gazdákat 3-7 holdas törpebirtokosokká, zsellérekké sülylyesztette, degradálta. A föld- művelők proletarizálódtak. „Mert az, hogy a magyar telepeseket a magyar kormány telepítette, kizárólag az állam tulajdonát képező földekre, nem volt és nem lehet jogos indok, hogy ezen földművelő emberek ily nyomorúságos helyzetbe taszíttassanak. Ezen telepítések által a szomszédos román lakosság érdekeit sehol sem sértettek meg. Soha a magyar állam nem vett el román földmíves emberektől vagy birtokostól kisajátítás útján földeket, hogy azokat magyar tele- peseknek adja. Hasonló eljárással a Mária Terézia korabeli sváb telepes községek is kisajátíthatók volnának, mert hiszen valamikor ezek a földek is az akkori magyar állam tulajdonát képezték” – világított rá a jogsértő intézkedések megalapozatlanságára, fonákságára és abszurditására dr. Kriván Gyula ügyvéd A bánsági magyar telepesek jogi helyzete címen az 1930-as Magyar-Ház Évkönyvben közölt írásában. A cselédsorba taszított földművesek számottevő hányada Temesvár iparvállalataiban, építőtelepein keresett és vállalt munkát, hogy családja megélhetését biztosítsa.
Keservessé komorult sorsuk jobbra fordulását várták a II. világégés után beköszöntött, hatalomra került új rendszertől. Lelkesen bekapcsolódtak a Magyar Népi Szövetség munkájába és a telep lakói testületileg vettek részt az 1945-ös „demokratikus” választásokon. Nagy számban jelentek meg a telep asszonyai és fiataljai a szavazás előkészítésére összehívott gyűlésen. A választási szervezőbizottságba nem kevesebb mint 10 nő – Galló Sándorné, özv. Fischer Lajosné, Bihari Jánosné, Szilasi Antalné, Faragó Endréné, Tóth Bálintné, Komlósi Józsefné, Szűcs Jánosné, Keresztes Imréné és Nazsa Rozália – önként jelentkezett, s lelkesen megfogadta, hogy „Vöröscsárda-telepen nem akad egyetlen magyar sem, aki ne járulna az urnák elé, hogy voksát a MNSZ önálló listájára adja”. Egyébként a választási bizottág elnöke Szőke György, helyettese és a választási bizottság vezetője Tóth Sándor volt. A propagandabizottságot Breinhoffer János irányította, a pénzügyi csoport élén Kovács Ferenc állott, a jogi bizottságot Mészáros János vezette. Az össze- kötői feladatkört Kabáth Lajos látta el.
Vöröscsárda elemi iskolája az 1948-as tanügyi reformot követően a bánszky-telepi magyar tannyelvű állami iskola néven folytatta, fejtette ki tevékenységét. Román tagozatot 1950-ben létesítettek a tanintézet keretében. Az 1950/1951-es tanévben 23 kisdiák járt a román tagozatra, míg a magyar tannyelvű osztályokba 33 tanulót írattak be. A telepet 1952-ben közigazgatásilag Temesvárhoz csatolták, a megyeközpont X. kerületévé változtatták, „léptették elő”. Jellege, arculata, nemzetiségi összetétele lényegében az 1950-es évektől kezdett átalakulni, gyökeresen megváltozni. Az iskola 6. számú 4 osztályos elemi iskolaként biztosította a felnövekvő nemzedékek oktatását és nevelését. 1973-ban láttak hozzá az egyemeletes új iskolaápület felhúzásához és berendezéséhez, amelyben 8 osztályterem és két laboratórium kapott helyet. A régi iskolaépületben alakították ki a tornatermet és teremtettek helyet, megfelelő hajlékot a 8. számú meghoszszabbított programú óvoda számára. A tanintézet 1972-től a temesvári 20. számú általános iskola nevet viseli. 1986-ban felszámolták, megszüntették a magyar tagozatot. Az 1989-es rendszerváltozást követően ismét módosították az oktatási intézmény hivatalos nevét: temesvári 20-as számú I-VIII. osztályos iskola. Az osztályok és a tanulók egy részét 1997-ben átvette a Napnegyedben felépített és használatba adott 30-as számú I-VIII. osztályos iskola. A vöröscsárdai tanintézet 2006-tól az Eletrotimiş Műszaki Kollégium kötelékében működik tovább.
Egyházszervezetileg Vöröscsárda-telep református lakossága szórványgyülekezet- ként létrejöttétől kezdődően az 1903-ban hozzátelepítéssel megnagyobbított Újmosnica egyházközségéhez tartozott. A kálvinista közösség lelkigondozásáról hosszú évtizedeken át az Újmosnicán szolgáló lelkipásztorok gondoskodtak meglehetősen esetlegesen és hézagosan. Illés Andrásék házában tartották alkalmanként az istentiszteleteket. Az első vöröscsárdai református újszülöttet 1923. február 11-én tartották keresztvíz alá. Az első keresztelőt még abban az esztendőben további három követte. Az újmosnicai anya- egyház temetési anyakönyvébe 1923. február 20-án vezették be a Vöröscsárda-telepre vonatkozó első adatokat, amelyek Nagy György Elina elhunytára és temetésére vonatkoztak. Az első esketési szertartást 1926. június 22-én tartották. 1930-ban Vöröscsárdán három temetésen, négy keresztelőn és há- rom esketésen szolgált az újmosnicai lelkipásztor. A református gyülekezet létét és tevékenységét dokumentáló legelső jegyzőkönyvet az 1934. január 21-én megtartott közgyűlésen vette fel a beszolgáló jegyző-lelkipásztor, az újmosnicai Bokor Sándor. A közgyűlésen, amelyen 50 egyháztag vett részt, egyházfit is választottak, akinek a megszavazott egyházfenntartási járulék begyűjtése volt az elsődleges feladata. Az 1934. február 28-án kézbesített hivatalos értesítés és jóváhagyás értelmében az istentiszteleteket az iskola egyik tantermében tartották. A gyermekek vallásórára, a serdülők konfirmációs felkészítőkre ugyancsak az iskola épületébe jártak. Az imaházként is szolgáló iskola volt a telep tulajdonképpeni szellemi és közművelődési központja. Bokor Sándor lelkész naplójának tanúsága szerint az 1934-es esztendőben 21 istentiszteletet, 22 vallásórát, 5 úrvacsoraosztást, 2 temetést, 1 gyűlést és 1 ünnepélyt tartott Vöröscsárdán. Az 1933/1934-es iskolai évben 43 gyermek járt vallásórára Vöröscsárdán. Sulyok István nagyváradi püspök 1935. május 29-én kelt levelében arra kérte a beszolgáló lelkészt, hogy küldjön pontos, hiteles adatokat a vöröscsárdai reformátusokról, illetve tegyen jelentést arról is, hogy „van-é már kiszemelve és megfelelő alkalmas helyen-é az imaház céljául szolgáló telek”. Az imaház felépítése ügyében élénk levelezés folyt a nagyváradi egyházi főhatóság és a beszolgáló lelkész között. A vöröscsárdai hívek komoly mozgal- mat indítottak annak érdekében, hogy alkalmas helyet találjának egy imaház vagy templom felépítésére.
