Közvágóhíd a Szubolyásza mentén

A gyárvárosi Muslay utcának a 20. század elején nem volt folytatása. A Szubolyásza-patak bal partján a Templom térig, a Mühle-féle kertészet széléig tágas beépítetlen mező terült el, amelyet a gödrök, a buckák, a tócsák, a halmok, a szemétkupacok sokasága borított. Foltokban zöldség- vagy gabonatermesztéssel próbálkoztak némelyek. A szaba­don kóborló állatok meg a tolvajok nemigen kímélték a jórészt őrizetlenül hagyott ma­gántulajdont. Egyáltalán nem szolgált az erőteljes kor­szerűsődésnek lendült Bé­ga-parti város dicsőségére és büszkeségére a két városfertály közötti gondozatlan, elhanyagolt övezet. A kidolgozott városrendezési tervek mindegyike előirányozta beépítését, célszerű használat­ba vételét a külnegyedeket el­választó pusztaságnak. Ja­vaslatba került, többek kö­zött, a Muslay utca meg- ­hosszabbítása, két oldalának parcellázása, telkesítése a mind nyomatékosabban és kitartóbban szorgalmazott tisztviselő-telep családi há­zai egy részének elhelye­zé­sére. A modern kor köve­tel- ményei és elvárásai, a köz­egészségügy szigorodó elő­írá­sai, szabályai és feltételei égetően szükségessé tették a 60.551 lelket számláló városnak egészséges hússal va­ló folyamatos ellátását, egy korszerű közvágóhíd felépítését, üzembe állítását. Több elgondolás, előterjesztés és változat megvitatása, mérlegelés után Temesvár szabad királyi város tanácsa úgy döntött, hogy a Városi Közvágóhidat a Gyárváros és az Erzsébetváros között, a Szubolyásza-patak mellett, az egykori Herzberger-féle tel­ken fogják felépíteni, a gyö­keres megújulásba lendült település szolgálatába 1903-ban lépett fiatal műépítész, Székely László (1877-1934) tervei alapján.
Már a terv felmerültekor és elfogadásakor, a városi közvágóhíd építésének el­kezdésekor és befejezésekor vehemensen tiltakoztak a Béga-parti városban élő és tevékenykedő mészárosok és hentesek, akik az új ipari létesítményben érdekeik csorbulását, forgalmuk és bevételeik mérséklődését, nagyarányú csökkenését látták. Változatos eszközökkel, módszerekkel, ellenakci­ók­kal kísérelték meg késleltet­ni, megakadályozni az épü­- letegyüttes tető alá hozatalát, a húsipari létesítmény üzem­be állítását. Több kivetnivalót találtak a vágóhíd mű- ­kö­désének a városi tanács által elfogadott, jóváhagyott szabályrendeletében is. A Mé­szárosok és Hentesek Szövetkezete, amelynek élén Hehn József elnök állott, 1905 májusában egyenesen sztrájkkal fenyegetőzött. „A városi hatóságot a mészárosok és hentesek akciója és a felhozott panaszok nem lepték meg; mert a vágatók min­denhol, ahol új vágóhíd létesült, eleinte felzúdultak; de mindenütt belátták, hogy nincs igazuk, és alávetették magukat a megállapított rendszabályoknak. A vágatók ezen eljárása nálunk csak annyiban okozott meglepetést, hogy a városi hatóság azon a véleményen volt, hogy ezen iparosaink nálunk több belátással bírnak és intelligensebbek mint másutt, és nem fognak olyan térre lépni, melyen eredményt – mint azt más városok pél­dája mutatja – úgysem érhetnek el – írta 1905. május 21-i számában a Délmagyarországi Közlöny. – A vágó­híd ugyanis főképpen azért létesíttetett, hogy csak kifogástalan, tiszta és egészséges hús kerüljün közfogyasztás­ra, ami a közönségnek is főérdeke. A vágóhídon gyako­- rolt szigorú ellenőrzés folytán. Tehát a vágatók elesnek azon lehetőségtől, hogy az egészségre ártalmas állatok húsát, vagy különben egészséges állat egyes beteg testrészeit a fogyasztó kö­zön- ségnek drága pénzen eladhassák”.
A mészárosok és hentesek küldöttsége dr. Telbisz Károly polgármestert is fölkereste, akinek írásban nyújtották be és szóban is elő­- adták kifogásaikat, fenntartásaikat. A küldöttség, amelyet a szövetkezet elnöke, Hehn József vezetett, arra kérték a város első emberét, hogy kívánságaikat a városi tanács és a polgármesteri hivatal még a vágóhíd meg­nyi­tása előtt maradéktalanul teljesítse. A polgármester tudott a hústermelőkre és -forgalmazókra nehezedő ba­jok- ról, gazdasági gondokról és hátrányokról, de ugyanakkor arra szólította fel a delegáció tagjait, „hogy a közérdekű új intézménynek életbe léptetése elé – saját érdekükben – akadályokat ne hárítsanak”.
A találkozó, a megbeszélés végén a küldöttség tagjai kijelentették és nyomatékosan hangsúlyozták, hogy „a közvágóhíd intézményével megbarátkoztak és a díjakat is, amelyek pedig magasak, sőt magasabbak mint más vá­rosokban, ellenvetés nélkül elfogadják és fizetni fogják, de ezzel szemben a beadványukban kért kedvezményekhez ragaszkodnak”.
A Béga-parti város mérnöki hivatala kötelékébe 1903-ban lépett fiatal, 26 esztendős Székely László műépítészt bízták meg a Városi Közvágóhíd terveinek kidolgozásával, nyomban azt követően, hogy az Országos Dalosverseny résztvevőinek fogadására a Dóm téren felállított hatalmas fapavillont megtervezte. Gondosan kidolgozott rajzai alapján 1904-ben láttak hozzá a pályázati kiírást megnyerő Hart Károly temesvári építési vállalkozó alkalmazottai, építőmunkásai a 11 épü­- lettömbből álló komplexum felépítéséhez, amely mind elhelyezése, belső tagoltsá­ga, mind méretei és berendezése tekintetében tökélete sen megfelelt a korszerű tech­nika és vágóipar követelményeinek. A tervek kidolgozásakor, végle­gesítésekor Székely László számára főként az újabbkeletű németországi vágóhidak szolgáltak mintaként, követendő modellként. A Béga-parti vá­ros megbízásából és anyagi hozzájárulásával személyesen keresett fel néhány Németországban felépített és berendezett új vágóhidat. A temesvári vágóhíd csarnokai, iroda- és melléképületei mintegy 37.000 négyzetméteren terültek el. Az építkezés műszaki vezetésével a vá­ros önkormányzata a tervezőt, Székely László mű­épí­tészt bízta meg, aki az épít­kezés befejezéséig 80 korona építési pótlékot is kapott. A hatalmas, impozáns és mutatós épületegyüttes építési, föld-, kőműves- és elhelyezési munkálatainak elvégzéséért 147.915 koronát, valamint a kőfaragó- és szobrászmunkák kivitelezeséért 6932 kor. 71 fillérét inkasszált Hart Károly, Te­mesvár jónevű, tapasztalt építőmestere. Az építkezés összköltsége 800.000 koronára rúgott.
A korszerű műszaki, vágótechnikai, higéniai, szépészeti, műépítészeti és urba­- nisztikai követelményeket, alapelveket szem előtt tart­va, nagyszerűen érvényesít­ve, összeszervesítve az ipari architektúra káprázatos remekművét álmodta és teremtette meg Székely Lász­- ló. Szimmetrikusan helyezte el a csarnokokat, a gépházakat, a melléképületeket. Meg­különböztetett gondot fordított a főbejárat valamint a telepet domináló víztorony tetszetős, hatásos kiképzésére. Ötletesen és hatásosan kamatoztatta a kétszer égetett tégla dekorációs lehetőségeit. Leleményesen és bra­vúrosan társította a vörös tégla berakásokat, s a világosra mázolt sima falfe­lü­leteket. Nagyszerű, mozgal­- mas homlokzati síkokat alakított ki. A tetőszerkezetek megformálásában, kiképzésében, dekoritívitásuk emelésében és fokozásában Szé­kely László bátran merí­tett a népi építészet hagyo­mányaiból, a főként a gaz­dasági épületeknél előszere­tettel használt megnyújtott fedélszékes struktúrákat. A létesítményt az épületek stílusával tökéletesen harmonizáló kőkerítés övezte. Fel­- épültekor a temesvári minden tekintetben az országrész legkorszerűbb, legfunk­- cionálisabb és legszebb közvágóhídjának számított. Több a telepet felkereső külföldi szakember is dicsérőleg, a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott a Székely László tervezte épületegyüttes erényeiről. Székely Lászlót pedig kiváló vágóhíd-tervezőként kezdték számontartani. Közelről sem véletlen, hogy Temesvár műépítészét kérték fel a nagybecskereki, a pancsovai, a zombori, a kiskunhalasi és az aradi vágóhidak megtervezésére is. Némely létesítmény ezek közül az épí­tész elképzelése és szándéka szerint tető alá is került, mások befejezését el­- lenben megakadályozta az első világháború kitörése.