Gubán-cipő nélkül

Hatványozottan megosztott, erősen szerteágazó ténykedése, fáradhatatlan mun­- kál­kodása homlokterébe, megkülönböztetett figyelme gócpontjába Gubán Balázs 1959-től, de még hangsúlyozottabban 1972-től, a sorozatgyártás beindításától a láb­beli-készítést állította. A kezdetet, a folytonosságot jelentő cipőkrém előállítása, gyártása mellett érzelmileg legszorosabban a cipők világához kötődött, ragaszkodott. Délutánonként sokszor visszatért a gyárba, a műhelyben letelepedett a cipészszékbe, s határtalan kedvvel és örömmel dolgozott egy-egy lábbelin. Passziójává vált a cipő­- készítés. Hatalmas, több szin­tes üzemcsarnokot emeltetett a cipőrészleg számára az évről évre terebélyesedő, bővülő és korszerűsödő Eroilor úti telepen. Boldoggá tette és elégtétellel töltötte el, hogy annyira sokfajta, eltérő típusú, változatos formájú, rendeltetésű és színű lábravalókat állíthat elő ipari méretekben, amelyeket a köz­em- berek is kedvelnek, sokra értékelnek, kitartóan keresnek és szívesen viselnek. Céltudatosan figyelte a járókelőket, empírikusan fölmérte, hogy köznépet alkotó nők és férfiak milyen cipőket hordanak, mit húznak előszeretettel hétköznapokon és ünnepi alkalmakkor a lábukra. A tömegigények, az közízlés maradéktalan kielégítésére tö­re- kedett. Megkülönböztetett gon­dot fordított a marketing­re ás a managementre, mikor ezek a napjainkban annyira fölkapott és elterjedt szakmák még „gyermekcipőben” sem jártak Romániában.
Személyes élménnyel és példával is szolgálhatok Gubán Balázs munkamódszerének demonstrálására.
Szenvedélyes színházjáró volt a Victoria Iparvállalat igazgatója, akit – nem minden érdek és hátsó szándék nélkül – a Temesvári Állami Magyar Színház vezetősége nem mulasztotta el meghívni a társulat egymást követő bemutatóira, amelyekből évadonkét 8-9-et is tartottak. A premierek egyikének szünetében a színház előcsarnokában ismerkedhettem meg sze­mélyesen Gubán Balázzsal. Földije, meghitt barátja, aki külföldi útjaira is rendszerint elkísérte, Egeressy László ügyész mutatott be süvölvény újságíró koromban a nagytekintélyű, jóviális modorú gyárigazgatónak. Nem tartozott a beképzelt, nagyképűsködő, az orrát magasan hordó „elvtársak”, vezetők kategóriájába. Meg­is- mert, szót váltott velem a népes közönséget, zsúfolt házakat vonzó bemutatók – a­melyeken rendszeresen meg­- jelent, részt vett – felvonásai közötti szünetekben, olyankor is, amikor „örökös test­őre”, Egeressy László va­la- milyen ok miatt, történetesen nem gardírozta. Kezet fogtunk, s néhány szokványos mondatot váltottunk. Zavar­ba hozott, erősen meglepett azonban találkozásaink egyikén. „Látom, hogy inkább a tompább, a lekerekített orrú cipőket kedveli. Jöjjön be a gyárba, s készítek magának egy pár kényelmes cipőt”. Álmomban sem gondoltam vagy tételeztem volna fel, hogy a Béga-parti város egyik legrangosabb iparvállalata élén álló, javakorabeli szaktekintély, Gubán Balázs megfigyelje, s konstatálja, hogy milyen lábbelit hordok. Minden bizonnyal a Banatul vagy a kolozsvári Clujeana cipőgyárak futószalagjairól lekerült tucattermékeket viselhettem – már nem emlékszem –, amiket a szocialista kereskedelemből protekció nélkül, egyáltalán beszerezhettem. Gyártottak és forgalmaztak már az 1960-as évek végén és a 20. század nyolcadik évtizedében kihegyesített, nyújtott orrú „csónakcipőket” is, amelyek fölkapottak és divatosak voltak a fiatalok körében, sajnálatomra, lábfejem magassága és talpam szélessége miatt, nem viselhettem elkeskenyített pataborítókat, amelyek szorították, alaposan megkínozták végtagjaimat. Testi adottságaim kényszerítettek rá, hogy a szé­lesebb orrú lábbeliket preferáljam, részesítsem előny­ben. Nem tagadom, hogy va­- lamelyest legyezgette hiúságomat, hogy Gubán Balázs figyelmére méltatott, hogy megállapította, hogy milyen „tyúkszemtokokat” hordok. Két vagy három alkalommal is megismételte kecsegtető ajánlatát, készségét, hogy jó minőségű, kényelmes cipőt készítsen számomra. Nem éltem az alkalommal, a felkínált lehetőséggel. Alaptermészetemnél, neveltetésemnél fogva mindig is kerültem a profitálást, a haszonlesést. Visszatetszőnek éreztem, hogy bejelentkeztem a mint­egy 3000 alkalmazottat foglalkoztató gyár igazgatójánál, hogy ígérete beváltására kérjem. Fonák helyzetbe keveredtem volna akkor is, ha az iparvállalat portáján megjelenve kezdtem volna magyarázgatni a portásnak, hogy a gyár vezérigazgatójához kívánok bejutni, hogy cipőt készítsen számomra. Járha­tó- nak, igazán szerencsésnek egyik utat sem tartottam. Jobbnak láttam lemondani a cipőről.
Az élet, a körülmények alakulása aztán mégis úgy hozta, hogy egy lépéssel tovább léptünk a személyre sza­bott cipőkészítés terén. Külső munkatársként a Ro­mán Televízió 1970-ben beindított magyar adásában is riportereskedtem a kezdeti időszakban. Tóthfalussy Béla szerkesztő jóvoltából engem ért az a megtiszteltetés, hogy kérdéseket tegyek fel Gubán Balázsnak abban a filmben, amelyet a bukaresti tévések a Victoria Iparvállalatról forgattak. A beszélgetés a választékosan berendezett igaz­gatói irodában folyt, amelytől egyetlen gombnyomásra szétnyíló tolóajtó választotta el a szó tényleges és átvitt értelmében is szemet kápráztató kiállítótermet, amelynek tárlóiben, üvegszekrényeiben, vitrinjeiben, állványain, polcain pazar beállításokban és társításokban az iparvállalat gyártmányainak összessége tündökölt a Gubán-márkájú kandelláberek, villágítótestek átható fényében. A kiállítást tartotta Gubán Balázs gyára névjegyének, minden magyarázatot, kommentárt fölöslegessé tevő „kirakatának”. A látvány lenyűgözte, bámulatba ejtette a szemlélőt.
Többször is végigsétáltunk a csillogó-villogó termen. S percekig elidőztünk a figyelmünket, az érdeklődésünket jobban felcsigázó műtárgyak előtt. Higgadt, ko­- moly, szakmailag kiválóan felkészült operatőrünk, Mircea Bogdan a világosító hathatós segítségével, hozzálá­- tott a „kiállítás képeinek” sza­lagra rögzítéséhez. Körülményes, nehéz és időigényes volt a TV-film készítése. A videokazettás, a DVD-s, a memóriaceruzás és más digitális jelhordozók korszakait megelőzően ugyanis a tévések is filmszalagra vették fel a képanyagot, amelyet majd a stúdióban montíroztak, vág­tak be. Mircea Bogdan is szorgosan dolgozott, sűrűn cserélgette könnyűnek nemigen mondható gépében a tekercseket. Nagyon fellel­kesí- tette a kihívás, a nem szokványos feladat. Hogy véletlenül se „lógjak bele” a képbe, hogy ne zavarjam a filmezést, a Gubán Balázs íróasztala előtt a vendégek számára keresztbe állított székek egyi­kére telepedtem le. Az igazgató az interjú elkészülte után időnként kiment az irodából, intézte épp esedékes tennivalóit, feladatait. Visszatérve adott pillanatban meg­állott előttem egy fehér kartonlappal, s ellenvetést nem tűrő hangon felszólított, hogy húzzam le a cipőmet. Lábamat a padlóra terített fehér, sima lapra helyezte, s elém térdelve körvonalát ironnal meghúzta, körülrajzolta. Mérőszalaggal is megmérte a talpam hosszát és szélességét. Hogy minden együtt legyen, az adatokat felírta a kontúrozott kartonra, s ígérte, hogy elkészíti, elsőrendű anyagokból a speciálisan a lábamra szabott, ké­- nyelmes és rugalmas Guban-cipőt. A film elkészült, néhány hét múltán adásba is került…. Gubán Balázs elégedett volt a személyét és vállalatát bemutató riport­film- mel, amelyről másolatot is készíttetett. Nekem azonban ezúttal sem volt elég kurázsim, hogy okvetetlenkedjem, hogy zaklassam, hogy a fölajánlott gesztus honorálására, beváltására figyelmeztessem. Az ügy abbama­- radt… Nem lett Gubán-ci­pőm, fővárosi szolgálati útjaim során azonban gyakorta betértem a Romarta vagy az Eva üzletekbe, hogy Temesváron gyártott elegáns lábbelit vásároljak feleségem szá­- mára. Próbára nem volt szükség: a számozás mindig tökéletesen megfelelt. Nem tu­- dom, hogy az általunk forgatott film megmaradt-e, megörződött-e a Román Televí­- zió magyar nyelvű adásának vagy a Victoria Iparvállalatnak az archívumában? Vagy visszanyerhetetlenül megsemmisült?
Gubán Balázs 1976-ban hivatalosan nyugdíjba vonult. Habár egészsége megrendülése nyugalmat, pihe­- nést kívánt volna, a vállalat vezetésétől nem vonult teljesen vissza. A RKP központi vezetőségével 1952-ben meg­kötött egyezség alapján ugyanis élete végéig foglalhatta el a gyár igazgatói székét, irányíthatta a termelést. A több részleget, általa emelt korszerű, tágas üzemcsarnokot tömörítő nagyvállalat vezetésében, szakszerű koor­di- nálásában felesége, valamint igazgatóvá kinevezett fia, Gubán Gasparik Tibor vegyészmérnök, illetve a maga köré gyűjtött „bizalmi emberei” segítették. A gyáralapító 1978. július 4-én, 74 esztendős korában Temesvárott hunyta le örökre a szemét. Egy valóságos kon­- szernet hagyott maga után. Nagyszabású temetést rendeztek búcsúztatására. Gyász­menettel több miniszter és pártfunkcionárius kísérte ki a temetőbe a Bihar megyei Görbedről indult Gubán Balázst.