21 Oct 2019
Írta admin 
0 Hozzászólás Napszámosok és muzsikusok
Az egykori Tej (ma: Vărădia) utcából nyílt és az Alsó Árok (jelenleg: Gloriei) utcában torkollott a Dobos (most: Leului) és a Buziási úttal párhuzamos Zenész (Lăutarilor; Musikanten Gasse) utca. Nevét egyértelműen annak köszönhette, hogy viszonylag sok muzsikus cigánycsalád lakta. A Gyárvá- rosban az Alsó Árok, Zenész, Muzslay és Tej utcák alkották a cigányfertályt, ahol a vendéglőkben, kávéházakban, kocsmákban és külvárosi tánctermekben muzsikáló romák nagyobb hányada élt.
A Zenész utca 2-es számú háza Karvák János napszámos tulajdonát képezte, s a foltozó cipész Pavlovits Jánosnak és zenész Toll Józsefnek is otthonául szolgált. Krepil Fidél volt a tulajdonosa a 3-as házszámú ingatlannak, amelyben Bajusz György, Sapkó János és Becker Erzsébet napszámosok béreltek lakást. A napszámosként nyilvántartott háztulajdonos, özv. Greisz Mik- lósné mellett Greisz Miklós bérkocsis, Goldschnigg Antal napszámos és Czambu István zenész élt az utca 4-es számot viselő épületében. Müller József fuvarosnak valamint Joszt Julcsa és Müller Péter napszámosoknak szolgált otthonául a Zenész utca 5. szám alatti ingatlan. Bürger Ádám napszámos, aki korábban a Dobos utca 10. szám alatt lakott, az I. világháború kitörését megelőző években átköltözött a Zenész utcába, a 6-os számot viselő házba. Három bejegyzett tulajdonosa – Sdoutz Antal, nyugalmazott villamos-vasúti ellenőr, Becker Antal és Becker Ignác zenészek – volt a 7-es számú háznak és teleknek. Egy zenészcsalád – Ioan Radu, ifj. Ioan Radu és Vasile Radu – lakta a 8-as számú ingatlant, amelynek Winkov György volt a tulajdonosa. Éjszaka, amikor végzett a vendéglői muzsikálással, a Zenész utca 25. szám alatt hajtotta nyugovóra a fejét Joanovits Antal zenész. Az utca végén, a 63. szám alatt lakott és űzte meglehetősen bűzös mesterségét Spevák Re-zső beles, aki az állatbelsőségek tisztításával, preparálásával és forgalmazásával fog- lalkozott. Megrendelői, vásárlói a hentesek, valamint a disznót vágó, a kolbászt, szalámit „saját rezsiben” készítő családok voltak. A Zenész utca nagyobb része a 20. század hajnalán még beépítetlen volt: üres telkek sorakoztak egymás mellett mindkét oldalán. A főjegyző, Geml József (1858-1929) közölte ada- tok szerint 1902-ben a Zenész utcában egyetlen földszintes egylakásos ház épült. Az utca fokozatosan népesült be”, telt meg házakkal a következő évtizedekben. A Gyárvárosban hajlékra lelt cigányok – a romák nagyobb hányadától eltérően – nem keletről, a Balkánról vándoroltak be, hanem nyugatról, a Német Fejedelemségek területéről az osztrák hatóságok által a Bánságba betelepített sváb kolonisták hullámaival érkeztek.
A történészek többsége egyetért abban, hogy az indoeurópai népek családjába tartozó cigányság az iszlám hó- dítók elől elmekülve a 10. században hagyta el őshazáját, Észak-Indiát. Felkerekedésük után – a nyelvi adatok tanúsága szerint – hosszabb időt töltöttek a cigányok Perzsia és Görögország területén. Nevüket a nyelvészek egy része a görög érinthetetlen jelentésű atsinganos, athinganos görög szavakból származtatják, vezetik le.
Sokáig tartotta magát – napjainkban is akadnak hívei és követői – az a nézet és felfogás, hogy cigány csoportok már Ázsiába csatlakoztak a vándorló magyarokhoz, s velük együtt érkeztek a Vereckei szoroson át a Kárpát- medencébe. Forrásokkal nem sikerült igazolni azt a teóriát sem, hogy a cigányokat a hódító tatárok hozták volna először Közép-Európába. Az újabb kutatások, a feltárt hiteles írott források azt a kövertkeztetést valószínűsítik, hogy a cigányok a Balkánról felkerekedve, az oszmán hódítók elől menekülve a 14. század végén jelentek meg a Magyar Királyság területén, ahova nagyobb számban a 15. század közepén és végén érkeztek. Brassó városa 1416-ban a számadáskönyvek bejegyzései szerint az „egyiptomi Emaus úrnak és társainak 10 dénárt, 2 dénár áráért szárnyast és 6 dénár értékben a városi magtárból terményeket” adott el. A következő esztendőben, 1417-ben az erdélyi Horváth And- rás háztartáskönyvében rögzítették, hogy 41 juhot adtak az Egyiptomból jött szegény zarándokoknak, hogy majd Jeruzsálembe visszatérve „lelkeikért imádkozanak”. A Déli Részekre Havasalföld.és Szerbia felöl érkeztek kisebb-nagyobb csoportokban vándorcigányok főleg Szendrő várának, Brankovics György szerb despota székhelyének 1439-es elestét követően. A Temesközhöz és Temesvárhoz szoros szálakkal kötődő Hunyadi János, besztercei gróf, temesi főispán és temesvári főkapitány 1455. január 18-án oklevelet állíttatott ki, amelyben Barcsay Péternek és Tamásnak megengedte, hogy birtokaik bármelyikén négy cigányt – Karachont, Mihályt, Pétert és Micolot – jobbágyként tarthatnak és hatalmat gyakorolhatnak felettük. Oklevél bi- zonyítja, hogy a cigányok félévszázad múltán is a Barcsay-család szolgálatában álltak. A cigányok dél-magyarországi jelenlétére vonatkozó adatok 1471-et kö- vetően szaporodtak meg. A törökök támadásainak kitett várak falainak, sáncainak, védműveinek megerősítésében vállaltak szerepet és fegyver-kovácsokként jeleskedtek.
Mátyás király hitvese, Aragóniai Beatrix (1457-1508) előtt 1489-ben Csepel szigetén cigány zenészek muzsikáltak, lantnak nevezett hangszeren szólaltatva meg a dallamokat. Sárosi Bálint zenetörténész szerint akár tamburán vagy cimbalmon is játszhattak a muzsikusok. Rajkó vajda vezetésével az Arad vármegyei Kladován bukkant fel 1493-ban egy cigánycsoport. A temesvári erődítményben 1500-ban, Som Józsa főispánsága és várkapitánysága idején ágyúkat öntöttek a cigányok. A halálos ítéletek végrehajtásában is egyre nagyobb, tevékenyebb szerep hárult a ki- rályok, a főurak által menlevelekkel ellátott, kivételes előjogokat élvező – mégis kiszolgáltatott! – cigányokra. Temesvárott 1514 nyarán a legyőzött és foglyul ejtett parasztvezér, Székely Dózsa György iszonyatos halálában, kínzásában vállaltak főszerepet. A lázadók által több mint egy hónapon át sikertelenül ostromlott Temesvárt, amelyet „sánta” Báthory István várkapitány védett, felszabadító erdélyi vajda, Szapolyai János – a történetíró Istvánffy Miklós (1538-1615) leírása szerint – táborát sok cigány követte, „kik Erdélyben és mindkét Oláhországban a hóhér, a bakó sze- repében szoktak eljárni… Iszonyatos csak fel is említeni, mily szörnyű, soha nem hallott, soha nem látott halálos büntetés méretett a nyomorultakra.” Kovácsokként Szapolyai és Temesvár cigányai készítették el az elrettentő tortúra valamint a bor- zalmas elveszejtés, az élet kioltásának és a holttest meggyalázásának kellékeit, vá- logatott eszközeit. Ugyancsak Istvánffy Miklós jegyezte le krónikájában: „A cigányok vasból királyi széket, pálcát, koronát készítettek, s a királyi székbe Dózsa meztelenül ültettetett; s lobogó tűznél fényes-izzóvá égetett korona fejére tétetett, s testének egyes tagjai zsírral öntöztetvén, izzó vasfogókkel csipettek”. Kiéheztetett harcostársait, alvezéreit arra kényszerítették, hogy vezérük megpörkölődött húsából egyenek. A középkor Európájában a kannibalizmus kirívó, fölötte ritka, emberhez méltatlan, elítélendő cselekedetnek számított. Az áttüzesített kínzóeszközök mozga- tására, Dózsa György megkínzott testének szétmarcangolására hosszú szárú vasfo- gókat, különféle szúró- és vágó eszközöket is kovácsoltak bőséges számban a cigányok, akiknek egy másik csoportja, a kor bevett szokása szerint, zenei kíséretet biztosított a kegyetlen megtorlás döbbenetes eseménysorához, amelyet Szapolyai János vajda és Báthory István várkapitány a várfalakról nézett végig. Nyomban megölették azt, aki megtagadta az emberhús-evést vagy – megítélésük szerint – nem járta eléggé lelkesen a hajdú- és haláltánc egyvelegét a tűzes trónus körül. Mindketten fölötte elégedettek voltak a cigányok ténykedésével, telje- sítményével, mert maradéktalanul végrehajtották iszonyatos utasításaikat, rémes parancsaikat.
A királyi lovasversenyen 1525-ben az ifjú uralkodó, II. Lajos felesége, Habsburg Mária (1505-1558) előtt zenéltek a cigányok, akik szolgálatukért, muzsikálásukért a király utasítására 2 ezüstforintot kaptak. A latin nyelvű forrás hangszerszámukat cy- tharának mondta, a szakavatott zenetörténészek szerint azonban ez semmiképpen sem lehetett a később ismertté vált és elterjedt népi hangkeltő eszközzel azonos, ha- nem a kora középkorban széles körben használt, vonóval is megszólaltatható Cythara Teutonica értendő a megnevezésen, de a szó akár hegedűt, tamburát vagy cimbal- mot is jelenthetett. Az 1525. június 24-én megnyitott országgyűlésen, amelyen Webőczy Istvánt (1458-1541), a Tripartitum című törvénykönyv megalkotóját a Magyar Királyság nádorává vá- lasztották, cigány zenészeket fogadtak fel – hivatalosan.
