A Béga meg a fúrt kutak vize

A muzsikus cigányok gyárvárosi fertályának északi oldalát az Alsó Árok utca határolta, amely a Gyárudvar utca és Buziási út bal oldalán az Árok, majd a Felső Árok utcákban folytatódott beletorkollva a Bégabalsorba. Az utcanév egyértelműen arra utal, hogy csatornázása előtt az iparnegyedben tőbb ágra, mederre és érre szakított, a műhelyekhez, termelőegységek­hez mesterségesen elterelt Béga – amely az iparnegyedet „Temesvár Velencéjévé” változtatta – egyik sánca folyt hajdanán végig a három szakaszra tagolt nyomvonalon. Fokozatosan jelentek meg aztán az árok két szegélyén a lakóházak valamint az ipari létesítmények. Idővel a vájatot megszüntették, feltöltötték, közlekedési útvonallá változtatták. Az Alsó Árok utca jószerével a 19. század alkonyán keletkezett, épült be. Lakóinak jelentős hányadát a „német cigány” muzsikusok alkották. A népes Müller-klán tagjainak többsége ugyan a párhuzamos egykori Muzslay utcában lakott, jutott belőlük az Alsó Árok utcába is: a zenész Müller József a 8., Müller György és János a 14., míg Müller Károly és Toll József a 18. szám alatt lakott. Egy másik Toll József a Zenész utca 2. szám alatt tért nyugovóra a kiadós vendég­lői muzsikálások után. A Muzslay utca 25. szám alatti ingatlan szolgált a muzsikus Toll Márton és Toll Nándor otthona gyanánt. Az Alsó Árok utca 14. számú házában volt bejegyzett lakása Becker Jó­zsef- nek és Stürzinger Jánosnak is. A ház valóságos muzsikus tanyának számított. Háztulajdonosként a 26. szám alatti épületet a zenész Joanovits György bírta. A hangász Minofszky Vencel az utca végén, a 41. szám alatt rendezte be hajlékát.
Az Alsó Árok utca két oldalán vi­szony­lag sok napszámos is élt a 19. és 20. századok fordulóján. Nagyobb hányadukat a faluról, a más vidékekről frissen betelepült férfiak és nők képezték. Az iparnegyedben könnyebben és olcsóbban bérel­- hettek lakást. Perkinczel Sebestyén és Vastag Károly napszámosok, Cserny Nándor munkás és Merkler Antal foglalkozás nélküli társaságában az Alsó Árok utca 2. szám vertek tanyát. Az ugyancsak napszámból élő Merlich Károly az 5., Beck Krisztina a 6., Bayer Katalin a 7., Miklós Julianna, Stark Magdalena, Tasch György, Zanfal Anna a 8., Schulcz Pál a 10., Csech Henrik, Tanczler Júlia és Nándor a 12. Szandini János a 13.. Müller Ferenc és Katalin a 36. szám alatt lelt alkalmas hajlékra.
Háztulajdonosként bírta és lakta az Alsó Árok utca 1. számot viselő házát Kratochwill Ede kútmester. Habár hosszú időn át fokozott igény mutatkozott Temesvárott a speciális szolgáltatásra, kútfúrással Kratochwill Edén kívül csupán csak a szintén a Gyárvárosban, a Klapka sor 10. szám alatt lakó Nicolaus Schnur foglalkozott. Hozzájuk csatlakozott a 19. század végén céget gründoló Lenkei M. Lajos.
Alapításától kezdve paradox helyzetbe leledzett az Alsó Részek katonai és köz­igazgatási központja: dúskált a vizekben, de ugyanakkor fogyasztható folyadékban erősen szűkében volt. A mocsarak, amelyek az erődítmény védelmében meghatározó szerepet játszottak, elposványosod­- tak, élvezhetetlenekké és fertőzőekké ápo­rodtak. Főzésre és szomjuk oltására Károly Róbert, Ozorai Pipó, Hunyadi János, Kinizsi Pál és társaik vitézei, valamint a civil lakosság a Kis-Temes a vár falait megközelítő, nyaldosó főágának csöndesen folydogáló, „eleven” és tiszta vizét használták. Dózsa nemcsak azért fogott hozzá kurucaival a folyó medrének eltereléséhez, hogy az erőd palánkjait megközelíthesse, a bástyákat, a védműveket könnyebben bevehesse, hanem azért is, hogy Báthory Istvánt és harcosait kiéheztesse és ivóvíz nélkül hagyja. A várkastély és az erődített város közötti folyóág fölé magasított védőfokot nemcsak fekvése, elhelyezése okán nevezték „vízi toronynak”, hanem azért is – miként azt egyes történészek állítják –, mert az erődítmény vízellátásában is fontos szerepet töltött be. Megvívására, elfoglalására az Európa meghódítására törő oszmánok 1551-ben és 1552-ben is komoly erőket összpontosítottak.
A hódoltság 164 esztendeje alatt a tö­rök megszállók – miként azt az ejalet-központtá rangosított Temesvárt 1663-ban föl­- kereső hadmérnök, Henrik Ottendorf kémjelentésében írta – a Bégává átkeresztelt Kis-Temes higiénikusnak egyáltalán nem mond­ható vizét itták és használták ételeik elkészítésére. A megfogyatkozott számú keresztények pedig a várfalakon kívüli, távolabbi helyekről hordták a vizet. A törököket 1716-ban kiűző osztrák gyarmato­- sítók elsőrendű feladatuknak tekintették az emberi fogyasztásra alkalmas italok biztosítását a hadfiak számára: sörgyárat létesíttek Temesvárott, s vízemelő szerkezetet létesítek Maximilian Frémaut tervei szerint 1732-ben a keleti külvárosban, ahonnan favályukban vezették az ülepített, fű­részporon és homokrétegen átszűrt vizet a gyors iramban épülő Vauban-típusú téglavár belsejébe. A város képviseletében a császári kamarától Johann Theodor Kostka vette át a berendezést, amelyet átépített, kibővített és gyökeresen korszerűsített. Jelentősen megnövelte a favezetékek hosz­- szát: a település mintegy 7000 lakójának vízzel való ellátását 14 „közkút” biztosította. A várost átszelő csatorna erejét és hozamát hasznosítva egy hatalmas kupás ke­rék emelte a vizet a parton álló toronyba, amelyből megfelelő szűrés, kezelés után került a vezetékbe. Temesvár egyik nevezetességévé, fő látványosságává és büsz­keségévé rangosult a zseniális műszaki megvalósítás. Nagyon sok utazó, szakíró felkereste, megcsodálta, s a legnagyobb elismerés hangján írta le, mutatta be a „vízművet”. Midőn II. József császár 1781-ben Temesvárt a szabad királyi városok sorába emelte, a település új címerébe is belerajzoltatták a tornyos szerkezetet, amely a Béga-parti város újabb kori, jelenlegi emblémáján is szerepel.
A nagyszerű szerkezetet, a vizet a vár­ba juttató vezetéket 1849-ben a Georg von Rukawina tábornok, várparancsnok által az osztrák császár hűségén megtartó erődítményt 107 napon át Vécsey Károly és Bem József tábornokok vezényletével keményen ostromló magyar szabadságharcosok rongálták meg, bombázták szét, tették teljesen tönkre. A várbeliek kénytelenek voltak az ásott kutak salétromos vizét fogyasztani. Feszes iramban ástak néhány új kutat is az erődítmény területén.
A szabadságharc leverése után, amikor Temesvárt a Szerb Vajdaság és Temesi Bán­ság néven összetákolt koronatartomány fővárosává léptették elő, nem állították helyre a régi vízvezetéket, hanem a kútforrásokat helyezték előtérbe, karolták fel. A védelmi övezet sugarának mérséklésével, lecsökkentésével, majd a várfalak lebontásával valóságos építkezési láz kerítette hatalmába a dr. Telbisz Károly polgármester vezette Temesvárt. A családi házak, a villák, a bérpaloták építtetői kutat is fúrattak a vízellátás biztosítására. Ké­szültek kielégítő minőségű vizet szolgáltató kutak is szép számban, de nagyon sok­nak élvezhetetlen, szennyezett, emberi fogyasztásra alkalmatlan volt a hozama. A belvárosi római katolikus templom plébánosa, Brand József, aki fizikát oktatott a piarista főgimnáziumban, derítette s kutatta ki, hogy Temesvár alatt 30-60 méteres mélységben egy homokréteg húzódik, amelyből kiváló kvalitásokkal rendelkező vizet lehet nyerni. A kutakat a megszokottól mélyebbre kellett fúrni. Kratochwill Edének és társainak évtizedeken át bőven volt megrendelése. A Béga-parti város és lakói más települések kútfúróinak szolgáltatásait is sűrűn igénybe vették. Temesvár területén a 20. század első évtizedében, a vízvezeték-hálózat kiépítése előtt, több mint 300 fúrt kutat tartottak számon.