Tanintézet-vezetők

Nemcsak a Bánság fővárosában tá­masz­tott vihart, hanem országos viszonylatban is élénk hullámverést keltett az a nézeteltérés, elvi ellentét s hónapokig elhúzódott nyilatkozat-háború, sajtópolémia, amelyik Horváth Antal a Temesvári Állami Tanítóképző Intézet és Szabolcska Mihály református lelkész között 1901 novemberében robbant ki. Az történt, hogy a tanintézet vezetője a református diákokat is kö­telezte a római katolikus templomban meg­tartott Erzsébet-napi hálaadó misén való megjelenésre. Az ünnepség előestéjén vallásórát tartó hitoktatójuktól a kálvinista növendékek megkérdezték, hogy mu­száj-e engedelmeskedniök az igazgatói parancsnak, s részt kell-e venniök a misén. Szabolcska azt felelte, „hogy nem vétkeznek ugyan, ha elmennek, de muszájnak annyira nem muszáj, hogy bárki, ha erre kényszerítené őket: bátran megtagadhatják rám való hivatkozással az odamenetelt”. A növendékek nem mentek el a misére. A tanítóképző igazgatója ezért Szabolcskát megróvásban részesítette, míg a diákok magaviseleti jegyét a karácsonyi bizonyítvány-osztáskor 3-ra szállította. Szabolcska megfellebbezte a sérelmes eljárást, jogorvoslatért a minisztériumhoz fordult. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Wlassits Gyula (1852–1937) Szebesztha Károly királyi tanácsos, temesvári tanfelügyelő út­ján intette békére és egyetértésre az egy­másra acsarkodó feleket, akik között a konkrét eseten túlmutató tekintélyharc is dúlt. Mivel Szabolcska Szebesztha Károly tanfelügyelő 1902/314-es számú „felületes, kacskaringós és igazságtalan” végzését, mindkét felet elmarasztaló, s jobb be­látásra intő átiratát is sérelmesnek találta, 1902. február 2-án a Budapesten megjelenő Magyar Szó című újságban vezércikként közölt „nyílt levélben” fordult Wlassits Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Szenzációsnak minősített, s a Temesvárott napvilágot látott Délma­gyar­­országi Közlöny által is mindjárt átvett.
Szabolcska Mihály a fővárosi sajtóorgánumok hasábjain közzé tett nyílt leveleivel, vehemens nyilatkozataival végül is elérte, hogy a vallás- és közoktatási mi­nisz­ter 1902. február 18-án kelt 12.303-as számú rendeletével a Temesvári Állami Tanítóképző igazgatójának és tanári karának eljárását helytelennek s botrányosnak minősítve, kötelező érvényű elvként és gyakorlati utasításként diszponálta a következőket: az intézet dísztermében tartsanak minden nem szorosan vett vallásos ünnepélyt, hogy ne szolgáltassanak ürügyet vallásfelekezeti viták és súrlódások keletkezéséhez, a felekezeti hitoktatókra csak annyiban alkalmazandók a tanítóképzők rendtartásának tanárokra vonatkozó pontjai, amennyiben azok nem ütköznek a vallásfelekezetek békéjét és jogait biztosító alaptörvényekkel. A sajtónyilatkozatok, az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint, a Temesvári Állami Főgimnáziumban oktató református vallású tanerők sem azonosultak egyértelműen Szabolcska Mihály magatartásával és eljárásával, amely mindenképpen árnyékot vetett a rangos tanintézetre. Főként az ügynek ez utóbbi vetületével az egyházközség presbitériuma is foglalkozott 1902. március 27-i ülésén. Cseresnyés Jenő főmérnök a presbitérium nevében elismerését fejezte Szabolcska Mihálynak erélyes, a református egyház érdekeit minden tekintetben érvényesítő és megvédő eljárásáért. A bán­sági közvélemény mérvadó hányadában azonban bizonyos fokú visszatetszést keltett az a tényt, hogy a református hitoktató irodalmi tekintélyét, fővárosi összeköttetéseit is messzemenően latba vetette, felhasználta annak érdekében, hogy a maga malmára hajtsa a vizet, hogy a polémia végkimenetelét eleve eldöntse. Már a kortársak is érzékelték és tudták, hogy a „vallástérítési” vita rosszízű presztizsharccá, tekintélydemonstrációvá fajult.
Alkatából, alaptermészetéből, temperamentumából és beállítottságából eredő­en, de feltételezhetően pszichikai állapota fokozatos megromlása, személyiség- és viselkedészavarai elhatalmasodása következtében Horváth Antal összeférhetetlen, konfliktusokat kereső és teremtő, önkényeskedő intézményvezetővé vált. Interperszonális kapcsolatai elmérgesedtek: rög­eszmésen gyakorlatilag szinte mindenkivel – a tanügyi és városi hatóságokkal, tisztségviselőkkel, egyházi elöljárókkal, szülőkkel és növendékekkel stb. – tengelyt akasztott, összeveszett. A tanítóképzőben elviselhetetlen légkört és helyzetet teremtett. Fölöttesei megkísérelték temperálni, jobb belátásra bírni. Mivel próbálkozásaik, sorozatos közbeavatkozásaik nem vezettek eredményre, a tanfelügyelőség és a városi tanács hivatalosan, beadványban kérték a vallás- és közoktatási minisztériumtól áthelyezését, elmozdítását a tanintézet éléről és a Bánság fővárosából is. Horváth Antal menesztésére 1905-ben került sor. További sorsáról semmit sem tudunk.
A Temesvári Állami Tanítóképző élére igazgatóként az 1906/1907-es tanévtől kez­dődően Amberg József (1868–1948), tanító-tanárt, pedagógiai szakírót nevezték ki. A „Bakony fővárosának” tartott, festői fekvésű Veszprém megyei településen, Zircen jött a világra 1868. április 10-én. Középfokú tanulmányait Székesfehérváron kezdte, ahol 1888-ban szerzett tanítói oklevelet. 1888-90 között a budapesti pedagógiai főiskolán tanult, ahol aztán 1890-től 1898-ig a természettudományi tanszék matematika főszakos segédtanáraként működött. 1898-ban a pápai tanítóképző tanárává nevezték ki. Tanulmányúton járt Lip­csében és Angliában. Pápáról került a Bánság szívébe, ahol sietett rendet teremteni a tanítóképzőben meg a tanintézet körül. Matematikát, fizikát, kémiát és természetrajzot oktatott. Szabadidejében a Bánság flóráját tanulmányozta. Írásokat, szakcikkeket publikált a a Tanítóképző-intézeti Tanárok Országos Egyesületének Nagy László szerkesztette hivatalos közlönyében, a Magyar Tanítóképzőben és a Délvidéki Tanügyben.
Intézményvezetőként, pedagógusként rendkívüli kihívásokkal, sokrétű, nehéz és bonyolult feladatokkal szembesítette az I. világháború kitörése és elhúzódása Amberg Józsefet. Az általános mozgósítás elrendelését követően több tanárt, s mintegy három tucatnyi tanítójelöltet hívtak be katonának. A hadba hívások miatt, a temesvári tanítóképzőben is egyre nehezebbé vált az oktató-nevelő munka megszervezése. A frontokra vezényelt tanárok, gyakorlóiskolai tanítók, internátusi nevelők helyettesítése komoly akadályokba ütközött. Az 1914/15-ös tanévben 32 „hadi oklevelet” adtak ki. Az Amberg József szer­kesztette A temesvári Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolai Tanítóképző-Intézet értesítője az 1914-15. iskola évről be­számolója szerint, 1914. október 26. és 1915. január 3. között – tehát valamivel több mint két hónap alatt – a tanintézet 35 növendéke „lépett az iskola padjaiból a háború színterére, eltávoztak az anyaintézet meleg öléből (…), elmentek a mindennapi életnél is százszorta komolyabb iskolába, a borzalmakkal telt háborúba, hogy a legmagasztosabb kötelességüket teljesítsék. (…) Óvja őket a jó Isten keze, jöjjenek vissza egészségben!” Nem tértek a harcterekről valamennyien vissza. Az I. világháború első esztendejében két hősi halottját gyászolhatta meg a temesvári tanítóképző ifjúsága és tanári kara.
Jelentős mértékben zavarta, megnehezítette az oktató-nevelő munkát az a körülmény, hogy a tanítóképző főépületét mind­járt a világháború kitörésekor lefog­lalta a hadsereg tábori tartalék-kórház számára. A gyakorlóiskolát valamint a III. és IV. osztályt bérelt épületbe voltak kénytelenek átköltöztetni, elhelyezni a világégés négy esztendeje alatt.