Kitömött madarak, preparált fészkek és tojások

A Délmagyarországi Természettudományi Társulat, amelynek 1903-tól volt egyik legbuzgóbb, legdolgosabb tagja, köz­bejárására, törökbecsei tanítói állásából Temesvárra a vármegye tanfelügyelőség tollnokává áthelyezett Dionisie Linția, 1909-től múzeumőrként és titkárként a tudományos testület alapemberévé, kiemelkedő személyiségévé vált. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége több alkalommal is 500 koronás évi államse­gélyt eszközölt ki kutatómunkája támogatására azzal a kikötéssel és feltétellel, hogy a temesvári múzeum részére „a Délvidék faunájából összegyűjtött és kitömött állatokat szállítson”, s hogy a duplumokkal a verseci múzeum gyűjteményét gazdagítsa. Kitömött madaraival Dionisie Linția vetette meg a Várhegy alatti bánsági város múzeuma természetrajzi részlegének alapjait. Nemcsak a temesvári és bánsági természetbúvárokkal épített ki, ápolt és tartott fenn szoros és harmonikus szakmai kapcsolatokat, hanem a budapesti szakintézmények munkatársaival, élvonalbeli tiszt­ségviselőivel – dr. Horváth Géza, országos felügyelővel, a Magyar Nemzeti Múzeum állattani osztálya igazgatójával, aki évente felkereste a Béga-parti város Dionisie Lin­ția vezette természettudományi múzeumát, dr. Madarász Gyulával, a MNM madártani részlegének vezetőjével, Csiky Jenővel, MNM őrével, Hermann Ottóval, Ertl Gusz­távval stb. – is. Az Al-Dunára 1909 júliusában Újhelyi Józsefet, a Magyar Nem­zeti Múzeum preparátorát kísérte el, akivel a dalmát hantmadár (Laxicola aurita), a rózsaseregély (Pastor roseus) és a keresztcsőrű pinty (Loxia curiorostra) meg­jelenését figyelték meg és igazolták a Délvidéken a Magyar Ornitológiai Társulat felkérésére és megbízottjaként a Harrogate-ban élő angol tudóst, dr. E.S. Ste­wardot kísérte, kalauzolta három héten át temesközi kutatóútján. Társául szegődött dr. Hugo Weingold helgolandi zoológusnak is, akit még egyetemi hallgató korában ismert meg első al-dunai tanulmányútja so­rán, s aki a Balkánt kívánta bejárni, ornito­lógialag módszeresen átkutatni. Szándé­kaik, célkitűzéseik megvalósulását megakadályozták a balkáni háborúk kitörése, eseményei, az övezet hadszíntérré változtatása. A szerb hadvezetőség nem engedte, hogy idegen államok polgáraiként az országot szabadon bebarangolják. A helgo­lan­di madárfigyelő állomás igazgatójával, a hannoveri természetrajzi múzeum későbbi igazgatójával, a nemzetközi hírnévre szert tett ornitológussal, dr. Hugó Weingolddal Dionisie Linția élete végéig szoros szakmai és baráti kapcsolatban maradt. Rokonai révén eljutott Bukarestbe is, ahol meg­ismerkedett dr. Grigore Antipával, az állami halastavak és a víziállatok múzeumának vezérigazgatójával valamint ornitoló­gus munkatársával, Robert von Dombrowsky lovaggal, aki a dobrudzsai dermoplasz­tikai és muzeológiai tanműhelyt vezette. A romániai tudósok segítségével kapott enge­délyt arra, hogy fölkeresse a „madárvilág paradicsomát”, a Duna-deltát, amelyet aztán az I. világháború kitörése előtt két, az 1920-30-as években meg több alkalommal is felkeresett. Előadásokat tartott a Délmagyarországi Természettudományi Tár­sulat választmányának ülésein, a Szabad Lyczeum valamint a társaskörök ismeretterjesztő rendezvényein. Tanulmányait a Természettudományi Füzetek, a Termé­szet valamint az Aquila madártani szakfolyóirat hasábjain közölte.
Temes vármegye tanfelügyelőségének tollnokaként kereste kenyerét, biztosította megélhetését, de ugyanakkor a Délma­gyar­országi Természettudományi Társulat választmányának tagjaként, titkáraként és múzeumőreként is példás ügybuzgalommal, lelkiismeretességgel, magasfokú szak­mai hozzáértéssel és igényességgel abszolválta feladatait. Többször felleltározta, alaposan átvizsgálta a gyűjteményeket. A megrongálódott, a károsult, az élősködők megtámadta darabokat kiselejtezte. A kollekciók­ban szereplő valamennyi tárgyat felcímkézte, fertőtlenítette és konzerválta. Megkülönböztetett gondot és figyelmet fordí­tott ugyanakkor a gyűjtemények folyamatos, céltudatos gyarapítására, értékesebbé, változatosabb és vonzóbbá tételére. Az ese­tek többségében személyesen elejtett, begyűjtött, kitömött és preparált madarakkal, tojásokkal, fészkekkel, illetve kis emlősökkel gazdagította a temesvári múzeu­mot. Adományozások és vásárlások útján is növelte a tárgyak számát. A korszerű mu­zeológia elkötelezettjeként új módszereket és eljárásokat honosított meg és alkalmazott az állatok kitömésében, megje­lenítésében és tartósításában. Természeti környezetük, jellegzetes létfeltételeik érzékeltetése, szemléltetése céljából nagy elő­sze­retettel „biológ csoportokat”, majd dia­porámákat alakított ki a különféle állatfajok minél hitelesebb és látványosabb kiállítására, bemutatására.
A Lonovics (ma: Augustin Pacha) utca 8. szám alatt 1891-ben felavatott múzeum­épület két szűk és sötét helyiségében voltak elhelyezve a természettudományi mú­zeum gyűjteményei. A gyatra fényviszonyok miatt a múzeumőr csak a nyári 3-4 hó­napban dolgozhatott a tárgyakon, amelyeknek állaga folyamatosan romlott. A ren­delkezésre állott összeg csekélysége dacára sikerült értékes dolgokat beszerezni és kiállítani, ami – miként azt a jegyzőkönyvben rögzítették – „Lintia Dénes múzeumőr ritka buzgalmát és rátermettségét” dicsér­te. Nagyobb tárgyak befogadására és elhelyezésére nem nyílt lehetőség. Tovább ron­tott, nehezített az áldatlan, mostoha hely­zeten, hogy az Temesvári Állami Főgimnáziumból 1913-ban a múzeum épületébe helyezték el a néprajzi gyűjtemény anyagát is. A Béga-parti város lakosságának jelentős hányadához, szellemi élete zász­lóvivői, kiemelkedő személyiségeinek döntő többségéhez hasonlóan Dionisie Lin­ția is kitartóan szorgalmazta, erősen vár­ta a tervbe vett és hosszú éveken át napirenden tartott Városi Kultúrpalota tető alá kerülését, megvalósulását, amelyben a Székely László műépítész kidolgozta tervek szerint 7 tágas, világos terem állt volna a természettudományi múzeum rendelke­zé­sére. A Városi Kultúrpalota megépítését megakadályozta – sajnos – az I. világháború kitörése. A kijelölt telekre építették fel 1936-1946 között a görögkeleti román székesegyház épülettömbjét.
Kivételes szerencséje volt Dionisie Lin­țiának, hogy 1914-ben az általános moz­gósításkor és a későbbiekben sem sorozták be katonának, hogy az I. világháború négy esztendeje alatt nem öltött mundért, nem járta meg a déli és a keleti harc­tereket. Takaréklángon tovább folytathatta a tanfelügyelőségen írnoki, a múzeumban meg tudományos meg állománygondozói tevékenységét. A háború elhúzódása, a fenyegető veszélyek, a támogatások meg­csap­panása, elmaradása, a bénító körül­mények súlyosbodása, egyebek mellett, arra késztették és kényszerítették a Délmagyar­országi Természettudományi Társulat vezetőségét, hogy megóvása, biztonságba helyezése céljából a múzeum anyagát be­csomagoltassa. Hogy megmentse a pusztulástól, a tönkre tételtől vagy önkényes el­hurcolástól az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően, a Bánság és Temesvár szerb megszállása alatt Dionisie Linția a madárkollekció értékesebb darabjait, a tojás-, térkép- és dokumentumgyűjteményt hazavitte Korona utcai lakására. A román hadsereg 1919. augusztus 3-i temesvári bevonulását követően „Nagy Románia” állami hatóságai haladéktalanul hozzá­láttak a Bánság fővárosa intézményeinek románosításához. Már az 1919/1920-as tan­év kezdetétől román tannyelvűekké tették, változtatták át az állami tanintézeteket. A Temesvári Állami Tanítóképző igazgató­jául dr. Atanasie Popoviciot, míg termé­szetrajz tanárává Dionisie Lințiát nevezték ki. Oktatóként tért vissza a tanítóképző fa­lai közé, ahol 1902-ben oklevelét szerezte.