Irányváltások, útkeresések

Temesvárott 1909. világra jött élvonalbeli költőt, műfordítót, próza- és közírót Méliusz Józsefet (1909–1995) gyer­mek- és ifjúkora leginkább a Gyárvároshoz kötötte. Szülei, a pénzügyi irodatiszt Nelovankovits Miklós és felesége a 20. század hajnalán az Úri utcában, a 18. szám alatt laktak, majd átköltöztek az azt merőlegesen metsző Fürdő utca 2-es számot viselő földszintes házába, ahol első­szülött fiuk bölcsője ringott. Később a fa­mília birtokába vette a Tigris utcában általuk emelt emeletes bérház egyik lakását. Elemiben Nelovankovits József a városfertály Iskola utcai tanintézetbe járt, majd 1920-ban a kegyesrendiek főgimnáziumának növendéke lett. A rangos intézmény élén igazgatóként a vikárius-rend­főnök, Both Ferenc (1872–1937), majd 1924-től Brach József (1871–1930) szer­ze­tes-tanár állt. A tekintélyes, hírneves, az 1920-as évek elején több mint 700 beíratkozott diákot oktató középiskolát is, a­melyben „rigorózus egyházi szellem ural­kodott”, a berendezkedő új államhatalom Constantin Anghelescu (1869–1948) közoktatási miniszter 10588/1923 és 10599/1923 számú rendeleteivel az 1923/24-es tanévtől kezdődően román tannyelvűvé változtatta, kényszerítette. Nelovankovitséké volt az utolsó osztály, évjárat, amely még magyarul tanulhatta a főbb tantárgyakat is. Záróvizsgát ellenben már nem tehettek anyanyelvükön, ma­gyarul. Maturándusként Nelovankovits József is Budapesten érettségizett. A főgimnázium „börtönszerű katolikus atmoszférája” zavarta, nyomasztotta az eleven, engedetlen, nyitott és fölötte széles érdeklődésű fiatalembert, aki számára a szellemi menedéket az önképzőkör jelentette, ahol Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Karl Kautzky, Karl Marx, Upton Sinclair és Szabó Ervin műveit is olvashatták és megbeszélhették. A könyv­kereskedésekbe is gyakorta betért. Felsős diákként látogatta a grafikus Kóra-Korber Nándor (1897–1953), a festőművész Varga Albert (1900–1940) és a szob­rász Gallas Nándor (1893–1949) művészképző szabadiskolájának délutáni és esti tanfolyamait. Habár reál csoportosként képzőművésznek – festőnek vagy szobrásznak – készült, Magyarország fővárosában a József Műegyetem építészeti karára iratkozott be. Tanulmányaival a­zonban hamar felhagyott. Mivel édes­apja, Nelovankovits Miklós egyik legré­gebbi tagja, aranylírával kitüntetett énekese volt a Temesvári Magyar Dalárdának, – amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy meghívták az amszterdámi olimpiai játékokkal egyidejűleg Hágában megrendezett nemzetközi kórusversenyre – a fiatal építészjelölt élt a kínálkozó lehe­tőséggel, hogy a dalárokhoz csatlakozva Hollan­diába utazzon. A hosszú – Ausztrián, Németországon, Hollandián, Anglián, Fran­ciaországon és Svájcon át vezető – körút során győzte meg a temesvári dalosokkal tartó lugosi pap-költő, Szombati-Szabó István, hogy a katolikusból lépjen át a református egyházba. Temesvárra visszatérve a szobrász Sebastian Rot­sching (1898–1971) és a keramikus Schlosser Jenő műtermeiben dolgozott. 1928 végétől a zürichi egyetemen hallgatott filozófiát és teológiát az 1928/29-es tanév téli és az 1929/30-as nyári sze­meszterében 10 a klasszikus német liberalizmust képviselő Arnold Meyer (1861–1934) tanítványa lett. „Bár szorgalmas hallgatója voltam a filológus professzor racionalista görög újszövetségi exegézis-kurzusának, engem tulajdonképpen a [Karl] Barth-féle dia­lektikus – egzisztencialista – teológia érdekelt” – szö­gezte le visszaemlékezései egyikében. Egyetemi tanulmányai kezdetének a színhelye előnyösen befolyásolta emberi, szel­lemi és társadalmi magatartásának, gondolkodásának irányvételét, kialakulását. „Fiatal életem egy gyönyörű esztendejét, talán a legszebbet köszönhetem Zü­richnek. A romantika, a tanulás és a hu­manista eszmélkedés esz­tendeje volt az az év.” – vallotta a leghumánosabb reformátor, Zwingli városáról.
Temesvári irodalmi mentora, későbbi ragaszkodó barátja, a költő Endre Károly ajánlotta be a rangos irodalmi folyóirat, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent Erdélyi Helikon szerkesztőjéhez, Kuncz Aladárhoz, aki szívesen bibelődött verseivel. „Amikor az első közlésre került, kiderült, hogy »magyar költő« a Nelovánkovits horvát névvel nem debütálhat a Helikonban. De hogy kálvinista teológus voltam, Kuncz egy asszociációja – Meliusz Juhász Péter, aki a zürichi Zwingli teológiájához csatlakozott – a Méliusz névvel ajándékozott meg.” – írta 1930-ban elfogadott és élete végéig hasz­nált írói neve elnyeréséről, eredetéről. Zsengéivel, prózaverseivel Budapesten a Nyugatot szerkesztő Babits Mihályt (1883–1941) kereste fel, aki azonban átirányította az avantgardista lapokat alapító és kiadó Kassák Lajoshoz (1887–1967).
Svájcból hazatérve Kolozsvárott a pro­testáns teológian folytatta tanulmányait. „Előttem Erdély, akit nem is ösmerek, megyünk, vissza a hegyekbe, keleti hegyekbe, ahol sok az ima, a virág, és kevés a kételkedés.” A Szamos-parti városban az Ifjúsági Keresztyén Egyesület Ifjú Erdély című folyóiratának egyik szerkesztőjévé, rendszeres szerzőjévé, cikkírójává vált. Az Erdélyi Fiatalok 1930. januári színre lépésekor „1929 nemzedékének” nagy reményű tagjának számított. A folyóirat hasábjain megjelent első írásában a Barabás Miklós Céhet, az első mo­dern erdélyi magyar művészegyesületet méltatta, amelynek bemutatkozó tárlatán kiállított műveikkel visszhangos sikert arattak a Temesvárott élő és alkotó Gallas Nándor, Podlipny Gyula (1898–1991) és Varga Albert. Az Erdélyi Fiatalok első, 1930. májusi tordai estélyén Méliusz N. József is fellépett.
Berlini tanulmányainak 1930. őszi meg­kezdéséig szülővárosában tartózkodott, s Temesvárról tartotta a kapcsolatot Jancsó Bélával, az Erdélyi Fiatalok szerkesztőjével. Nemsokára bebizonyosodott, hogy az Ifjú Erdély és az Erdélyi Fiatalok temesvári bázisa főként „a protestáns intelligencia”, de az új kisebbségi öntudatot hirdető ifjúságot „pártfogolta a liberális polgári intelligencia is »jövevény« magyarjaival”. A város mindkét lapnak, moz­galomnak otthonává lett; „Jelentős irodalmi esteket rendezett ott, Temesváron e lapok közönsége, és ezeken a felolvasóesteken nemcsak református papok és presbiterek vagy tanítók és tanárok vol­tak jelen, hanem elsősorban a város »hígmagyar« polgársága, értelmiségiek és középosztálybeliek.” 1930 októberében indult Berlinbe Méliusz N. József. Harmadik teológiai tanévét Kuncz Aladár ösztönzésére Párizsban akarta kezdeni, mégis Németország fővárosát választotta, Gaál Gábor (1891–1954) ugyanis „emig­rációs éveinek élményével, a kezembe adott húszas évek végi, harmincas évek eleji német irodalommal, lapokkal tá­masz­totta fel bennem a még gimnáziumi találkozás ízeit, izgalmait, amiket Kassák írásai váltottak ki belőlem”. Berlin „robbanásszerűen teremtett világosságot a bennem kavargó káoszban. A Weddingen, a Nollendorf Platzon – és az egyetemen – a német forradalmi munkásosztály és a hitlerizmus, a haladás és a porosz reakció ütközött meg. Berlinen át zuhogott Európára egy történelmileg új humanizmus gyújtó üzenete, egy új huma­nizmus értelme: a fiatal, agresszíven modern szovjet irodalom.” Magáról csak annyit írt Jancsó Bélának, „Amennyire zsebecském engedi, színházba is járok. […] A művé­sze­tek nagy koporsóit, a múzeumokat is bujkálom, ha ingyen lehet bemenni. Na meg csavargok az utcákon is rengeteget […]. Ha valamelyik estélyeteken verseimből valaki szavalna, úgy küldenék; szeretném, ha otthon nem felejtenének egészen el.” Jancsó Béla azt felelte, „Szeretném, ha máris eljutnál a Collegium Hungaricumba. Jó megismerni a fiúkat, a felfogásokat, s a lap szempontjából érdekel, hogy ők hogy fogadják”.