Városliget (1.)

A „parkok városának” titulált Temesvárnak rendezett, a köznép által látogatható sétatere a régmúltban nem volt. A kö­zépkor dicső, majd vészterhes évszázadai, a török hódoltság 164 esztendeje valamint a Habsburg-gyarmatosítás egymást követő évtizedei alatt tágas zöldterületekkel rendelkezett a hatalmas erdőrengetegek övezte település, közkerttel azonban nem bírt. A vársík 2000 m, 1851-től 949 m széles gyűrűje sivár pusztaságként övezte az 1724-1765 között épített kilencszögű Vauban-típusú téglavárat. A körülárkolt erődítmény jellege és rendeltetése következtében a falaktól és a sáncoktól legalább egy ágyúlövésnyi távolságra stratégiai okok­ból és megfontolásokból nem csak szilárd anyagú épületeket nem volt szabad emelni, hanem fákat, bokrokat, bozótokat sem tűrtek meg a katonai hatóságok. Éjjel kockázatos volt a városfertályok között közlekedni, járkálni. Az esplanad sugarát 1868-ban 565 méterre csökkentették: a külvárosok közelebb terjeszkedhettek, nyo­mulhattak a Belváros irányába. Fokozatosan, több szakaszban indult el a település egységes várossá szervesülésének folyamata.
„Zöldövezetekként” az oszmánok kiűzését követően az osztrák adminisztráció évtizedeiben az epreskertek és az utakat szegélyező eperfa-sorok szolgáltak. Minden városrésznek volt külön epreskertje. A Habsburg-birodalom kincstára szorgalmazta, rendeletben kötelezte a meghódított, a bekebelezett tartomány hatóságait és lakosságát eperfák ültetésére, amelyeknek levelei táplálékul szolgáltak a selyemhernyóknak, amelyeknek gubói a gyarapodó számban létesített selyemgyárak nyersanyag-szükségletét biztosították, fedezték. Tetemes és drasztikus büntetésekkel sújtották azokat, aki egy eperfa kivágására vagy megcsonkítására vetemedtek. Halálra is ítélhették akár a tetteseket. A várat a külvárosokkal összekötő utak mentéről Georg von Rukavina altábornagy, várparancsnok vágatta ki 1848-49-ben az eperfákat, hogy ne akadályozzák a magyar honvédek által 107 napon át ostromlott erődítményt védelmező osztrák tüzérség hadműveleteit.
Habár a gyarmatosító osztrákok által emelt téglavár falai által körülzárt terület kezdettől fogva erősen szűkös, korlátozott volt, a városlakó polgárok számára kimért telkekhez, házhelyekhez kertek is tartoztak, amelyeket zöldségekkel, gyümölcs­fákkal vagy virágokkal, dísznövényekkel ültették be. A zsúfoltságot, a korlátozottságot megelégelő, a várban házhelyhez már nem jutó betelepülők jelentős hányada a 1000 öl széles vársíkon kívülre húzódott, ahol előbb gazdasági épületeket, majd lakóházakat is emelt. Már a 18. század elején kialakultak a vármező peremén túl a majorok – az Ómajorok vagy Oláhmajorok és a Új- vagy Németmajorok –, amelyek aztán városfertályokká váltak. A tanyabokrok kert­jeikkel, szántóföldjeikkel bizonyos mér­tékig pótolták, megelőlegezték a későbbi zöldövezeteket.
Kedvelt kiránduló- és szórakozóhelye volt a 18. század elejétől 1848-ig az ún. Elnöki Kert, amelyet a temesvári vilajetet kor­mányzó török pasa egykor nyaralója helyén alakítottak ki az Aradi út mentén, s ahol az osztrák katonai parancsnokok, majd a tartomány polgári elnökei üdültek, pihenték ki fáradalmaikat. A díszkerten kívül törpe gyümölcsfákkal borított ültetvény és konyhakertészet is tartozott a létesítményhez, amely a 18. század derekán élte virágkorát. A Temesi Bánság székvárosát felkereső utazók rendszerint megáll­tak, hogy megcsodálják a nevezetessé vált „alföldi oázist”. A vármegye-rendszer 1779-es visszaállítását követően a császár Temesvár városának engedte át a takaros kastély és a kert haszonélvezetét. Az 1781-ben szabad királyi városi rangot nyert település egy vendéglőst szerződtetett, aki vállalta, hogy tisztességes árakon szolgálja ki a betérő vendégeket. A magyar szabadságharc leverését követően, a mesterségesen létrehozott Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság fennállásának bakacsinos, sötét korszakában a kastély a kerttel együtt, tisz­tázatlan körülmények között, a temesvári szerb görögkeleti püspök tulajdonába került. Közösségi rendeltetése és szerepe egyszer s mindenkorra megszűnt.
A vár falai között, a Belvárosban élők mindenkor előszeretettel keresték fel a külvárosok vendéglőit, kocsmáit, mulatóhelyeit. Különösen vasárnaponként és kü­lönböző egyházi ünnepek alkalmával. Az 1738-1739-es nagy pestisjárvány, amely a város lakosságának mintegy 1/4-ének az életét oltotta ki, elmúltával az elöljárók és a túlélők 1739. május 29-én a Szent György-templom oltára előtt írásban is rögzített s a város pecsétjével megerősített, ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy az elkövetkezőkben vasárnapokon és más ünnepnapokon nem látogatják a vendéglőket, kocsmákat, hogy nem vesznek részt zenés mulatságokon. A fogadalmat könnyű volt megtenni, az évek, a gyász és a félelem múltával azonban egyre nehezebbé vált betartani. A városi tanács vigyázott arra, hogy a fogadalmat maradéktalanul respektálják. Vasár- és ünnepnapokon a vendég­lők és a kávéházak ki sem nyitottak a Belvárosban. A leleményes temesváriak – köztük jogászok is akadtak – kisütötték, hogy a fogadalom tulajdonképpen csak a vár belső területére vonatkozott és érvényes továbbra is: előírásai, kitételei ellenben külvárosokra nem terjednek ki. Az erődítmény falain kívül tehát vasár- és ünnepnapokon is zavartalanul mulathattak a bürgerek. Hétvégeken és egyházi ünnepeken a belvárosiak valósággal elözönlötték a külvárosok mulatóhelyeit. A 18. és 19. századokban leginkább a Gyárváros bővelkedett kocsmákkal, vendéglőkkel, kávéházakkal és báltermekkel, amelyeknek több­sége kerttel és árnyas lugasokkal is rendelkezett. Nagy látogatottságnak örvendett a Vadászerdő, ahol „szép tölgyfaerdő közepén állott a tágas vendéglő kerekded táncteremmel”. A távolság dacára kivételes előszeretettel keresték fel a temesváriak a kellemes, élménygazdag környezetet nyúj­tó Vadászerdőt. Nagy hátrányt s komoly gondot okozott főleg a Belvárosban lakók számára, hogy a mulatozást, a táncot korán félbe kellett hagyniuk, mivel a várkapukat 9 órakor bezárták. Instanciázásaik, amelyekben az órarend meghosszabbítását kérték, nem jártak sikerrel. A várparancsnok csak a farsang utolsó napján engedte meg, hogy kivételesen 11 óráig maradjanak nyit­va a várkapuk.
Temesvár garnizonváros volt. Társadalmi életében kiváltságos helyet foglalt el a katonaság. A tartomány katonai parancs­noka alakíttatta ki – Kakucs Lajos szerint, 1754 előtt – az erődítmény és a Gyár­város közötti részen az első sétateret, amely a hadsereg tulajdonában, kezelésében és rendelkezésére állott. A feltételezhetően már korábban keletkezett, s 1740 után újjáépített kertet, a Kemptch császári komisszárius által 1754-ben a kincstár és a német magisztrátus birtokjogainak széttagolása, elválasztása és körülhatárolása alkalmával felvett és megrajzolt térkép tüntette fel először. A kert a katonaság tulajdonában maradt, de megszabott évi díj lefizetése fejében a civilek, a város polgárai is látogathatták. A kert főépülete a svájci csarnok (Schweizerhalle) volt, amely­ben vendéglő és bálterem üzemelt. A katonai kápolna egy nyitott kioszkot tartott fenn és működtetett a sétatéren. A katonai fürdő elkerített területén is fogadta egy vendéglő a betérőket. A strandon úszó­iskolát is működtettek. Az úszni nem tudók vesszőkosarakban lubickolhattak. A katonai parancsnok kertje több fényes ünnepség színteréül is szolgált a 18. század második felében és a 19. század elején.