A főügyész szépíró

A Kunz Károly építette s 1916-ban a budapesti Hermann Bertalan-cég tulajdonába került Liget út 7. szám alatti bérpalotának legtekintélyesebb, legnevezetesebb lakója Gozsdu Elek (1849–1919), Temes vármegye királyi főügyésze volt, aki próza- és drámaíróként a 19. század végi és a 20. század eleji magyar irodalom élvonalához tartozott. Napjaink irodalomtörténészei is a magyar novellisztika kiváló tehetségű klasszikusainak sorában tartják számon és méltatják életművét. Habár Pest közelében, a Duna menti Erzsiben született, élet- és alkotópályája – a rokoni kapcsolatoknak köszönhetően is – szoros és tartós szálakkal a Délvidékhez kötődött. Temesvárott négy ízben is, rövidebb-hosszabb ideig élt, lakott és tevékenykedett.
Az ismert és respektált jogász és író, Gozsdu Elek, cincár, macedóromán családban jött és eszmélt a világra. A későbbi magas közjogi tisztséget viselő magyar író egyik unokanagy­bátyja, Emanoil Gojdu /Gozsdu Manó/ (1802-1870) a ma­gyar­országi román művelődési és politikai élet jelentős elő­mozdítója, élharcosa volt. Zsenge gyermekkorát Gozsdu Elek Mis­kolcon töltötte, ahol nagyrészt már elmagyarosodott nagy­apja gondoskodott neveléséről. Miután az elemi osztályokat kijárta a Délvidéken élő rokonság anyagi támogatásával, beiratkozott a kegyesrendiek temesvári főgimnáziumába. A „kis­érettségi vizsga” letételét követően, a pesti református fő­gimnáziumban folytatta tanulmányait, majd 1870-ben beiratkozott az egyetem jogi karára, ahol 1878. március 11-én ügyvédi oklevelet, valamint világ- és kánonjogból doktori címet szerzett. Friss diplomásan „családja ősi fészkébe”, Miskolcra került, ahol ügyvéd-gyakornokként, verseket írt és publikált a te­lepülés újságjaiban, s szerepeket vállalt a városi műkedvelő társaság előadásaiban. Írogatni főnökeinek egyike, Margitay Dezső (1840-1898), a regényeket, elbeszéléseket és népszínműveket publikáló ügyvéd, buzdítására kezdett.
A patvaristáskodást, az ügyvédbojtárkodást gimnazista évei színhelyén, Temesvárott folytatta. Principálisa hamar fel­is­merte gyakornoka tehetségét és rátermettségét. Biztos hivatalt és tetemes hozományt ígérve fölajánlotta lánya, Bauer Hermina kezét. Szorult anyagi helyzete, a kilátásba helyezett ígéretes karrier arra késztette Gozsdu Eleket, hogy elfogadja a csábító ajánlatot. Házassága azonban viharos, zaklatott és rap­szodikus, „regénybe illően rossz” és szokatlanul fordulatos volt: kétszer vált el Bauer Herminától, akit harmadszor 1893-ban vett törvényesen feleségül. Gozsdu Elek magánéletéről, min­dennapjairól elenyészően kevés adat maradt fenn. Családi helyzetéről, körülményeiről, háromszori házasságáról, ka­land­jairól és szerelmeiről alig tud valamicskét az irodalomtörténet.
Mivel az ügyvédeskedés, a prókátori irodák akta-robotja – miként maga írta – „nem felelt meg vérmérsékletének”, s mivel házassága is kisiklott, visszatért Budapestre, az irodalmi asztaltársaságok bűvkörébe, a barátok inspiráló, kedélyes közegébe. A Verhovay Gyula (1849-1906) alapította és szerkesz­tette Függetlenség című ellenzéki politikai, közgazdasági és társadalmi napilap munkatársává szegődött. Budapest felpezs­dült művelődési-irodalmi légköre Gozsdu Elek alkotókedvét is jótékonyan impulzionálta. Sűrűbben vette kezébe a szépírói tollat. Nemcsak cikkeket írt, vetett papírra, hanem elbeszéléseket, regényt is, Az aranyhajú asszonyt, amely 1880-ban hagy­ta el a nyomdát. Novelláit a Vasárnapi Újság, a Koszorú és az Ország-Világ közölte.
Válságosra fordult anyagi és lelki helyzetében elővette félretett jogászi oklevelét, s felvételét kérte az állami igazságszolgáltatásba. A Temes vármegyei Fehértemplomba nevezték ki 1885-ben királyi alügyésznek. A festői környezetben fekvő mintegy 9.000 lakosú Néra-parti mezővárosban rendezte 9 elbe­szélését kötetbe, amelyet a Nagyjécsán született Abafy-Aigner Lajos adott ki Tantalus címen 1886-ban Budapesten. A válogatás legnagyobb újdonságát a novellák filozofikus-lélektani alaphangja, realista karaktere képezte.
Kudarcként élte meg alulmaradását az 1888-89-es országgyűlési választásokon. Szabadkőműves kapcsolatait is mozgósítva a Néra partjáról áthelyeztette magát Budapestre, ugyancsak alügyésznek. Karánsebesre nevezték ki 1889-ben királyi ügyésznek. 1892. október 15-től Temesvárra helyezték át „a minden tekintetben kiváló férfiút”. Fél évtizedes szolgálat után irányították át Zomborba, a királyi törvényszék elnöki székébe. Magyarország igazságügyi minisztériuma 1905. októberében Temes vármegye főügyészévé nevezte ki Gozsdu Eleket, akinek életpályáján, társadalmi, köz- és magánéletben irodalmi munkásságában újbóli Temesvárra kerülésével új szakasz kezdődött. Lakást, alkalmas hajlékot családja, valamint értékes műgyűjteménye számára a Városligettel szemközti Kunz-féle bérpalotában bérelt. Ablakai a park fáira, vi­rágaira, hangulatos sétányaira nyíltak. Kellemes, inspiráló környezetben töltötte élete utolsó másfél évtizedét. Rendes tagjai sorába választotta a temesvári Arany János Társaság, amelynek 1905. március 15-i vasárnapi ülésén székfoglalóként Országúton című elbeszélését olvasta fel.
A Belváros Rudolf trónörökös nevét viselő utcájában (ma: Alba Iulia), akadt meg 1906 júliusában az 57 esztendős Gozsd­u Elek szeme egy csipkés, fodros ruhát viselő, feje fölé színes napernyőt tartó 17 esztendős fiatalasszonyon, aki nemrég kelt egybe Weisz Lajos tehetős temesvári gabona- és borkereskedővel. A királyi főügyészt elbűvölte, valósággal meg­babonázta az ifjú nő alakja, lényének lepkére emlékeztető megjelenése. Valósággal belehabarodott. Nem nyugodhatott addig, amíg személyesen meg nem ismerkedett a németül verselgető hölggyel. Sűrűn, nemegyszer naponta fölkereste Weisz­ék mutatós józsefvárosi emeletes házát, amelyhez gondosan rendezett, válogatott növényekkel beültetett, hangulatos kert is tartozott. Gozsdu Elek egy három soros levélüzenet kíséretében 1906. július 28-án olvasásra könyveket küldött Weisz Annának, akit aztán kilenc éven át mintegy 600-700 levéllel árasztott el. Irodalmi alkotótevékenysége szinte teljes egészében a levélírásra korlátozódott. Az episztolák döntő hányadát Liget út 7. szám alatti lakásán vetette papírra, miként a lapok hasábjain közölt cikkeit, jegyzeteit, esszéit és A karrier című vígjátékát is.
A levelek gyűjteményét Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése címen Alexa Károly és Pongrá­c­z P. Mária válogatásában és összeállításában 2001-ben jelentette meg vaskos kötetben Budapesten a Kortárs Ki­adó. A budapesti Nemzeti Színház Ódry Árpáddal (Gior­gione), Márkus Emíliával (Cecilia), Pethes Imrével (Tiziano) a főszerepekben 1908. április 3-án ősbemutatóként vitte színre Gozsdu Elek A félisten című három felvonásos színművét. A szépség összetett kérdéskörét taglaló „képzőművészeti drámát” az aradi és temesvári színtársulatok is műsorrendjükbe iktatták.
Az I. világháború kitörése lelkileg és testileg is erősen meg­viselte Gozsdu Eleket. Búskomorsága tovább mélyült és sötétült. Szeretett, 22 esztendős fiát, Gozsdu Györgyöt is besorozták katonának. Az orosz frontra került, ahol előbb megsebesült, majd 1916-ban hősi halált halt.
Fia elvesztésének bánatában összeroskadt, megőrült. Fele­sége előtt titkolta a rettenetes valót, fiuk elvesztését. Temesvár szab. kir. város tanácsának küldöttsége tisztelgő látogatásra ér­kezett gyárvárosi otthonába, amikor Lipót-renddel tüntették ki; vidám arccal lobogtatta a maga által hamisított tábori leve­le­zőlapot, amelyben fia állítólag azt írta, hogy kis sérüléssel orosz hadifogoly – és köszönte meg a figyelmességet a városi delegációjának. A fiút minden este vacsorával és vetett ággyal várták haza. Habár ügyészként sok tragédiával, döbbenetes eset­tel találkozott, a lesújtó személyes fájdalom, az elfojtott gyász testét, lelkét és szellemét végzetesen megviselte. Érelmeszedés kiváltotta szívinfarktus oltotta ki életét 1919. május 26-án, éjszaka 3 órakor Liget út 7. szám alatti lakásán. Temes­vár épp szerbek általi megszállásának hónapjait élte. Bakacsi­nos hangulat nyomasztotta a várost. Gozsdu Eleket 1919. má­jus 27-én temették. „A gyászmenet a Gyárvárosból, a Liget út 7. szám alatti Kunz Károly-féle bérház elől indult 1919 május 27-én a Losonczy téri görögkeleti szerb székesegyház­ba, ahol Jovan Novaković imádkozott koporsója fölött és mondott búcsúbeszédet, majd onnan a temesvár-belvárosi temető ortodox részébe vonult a gyászmenet. A kis ortodox kápolna közelében ásták meg a sírját, amely mellett az igaz­ságszolgáltatási intézmények nevében, Sólyom Andor, a királyi tábla elnöke mondott gyászbeszédet.” Végrendeletében lakását, bútorait, muzeális értékű műtárgyait és könyveit Temesvár városára hagyta, de a haszonélvezet a feleségére maradt.
Sírhantját évtizedekkel ezelőtt nyomtalanul eltűntettek, kíméletlenül felszámolták. Minden bizonnyal sem az egyházi, sem a városi hivatalosságoknak fogalmuk sem volt, hogy a magyar prózairodalom klasszikusainak egyikét takarja a halom, amelyet az dr. Alekszije Godžu cirill-betűs feliratú fejfa jelölt. Hagyatékát is szétpálta a történelem: az irodalom- és művészettörténészek nem akadtak a nyomára. Nem deríthető ki, hogy kéziratainak, könyvtárának és műgyűjteményének özvegye halála után, mi lett a sorsa. A temesvári múze­umba nem kerültek. Ki tudja, merre és kikhez szóródtak szét?
A Kunz-féle bérpalota homlokzata elé építőállványokat állítottak. A jelekből ítélve és következtetve, hozzálátnak az épület felújításához. Kívánatos lenne, hogy az eredeti ékítmények, szobrok, domborművek helyreállításán túlmenően kialakítanának egy alkalmas helyet a bérház legkiválóbb lakója, Gozsdu Elek emlékének megörökítésére. Irodalmunk klasszikusa!!!