A Temesvárt ostromló honvédtábornok

A Városligettel átellenben a 20. század első két évtizedében emelt díszes bérpaloták tömött sorát a városrendezési terv kidolgozói és megvalósítói megtörték, „levegősebbé” tették egy mellékutca beiktatásával, megnyitásával. A Kunz Károly-féle valamint a Székely Mihályné tulajdonát képező bérházak között létesített új utcát 1912-ben ruházta fel az 1849-ben Aradon kivégzett honvédtábornok, Vécsey Károly (1803–1849) nevével. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc viszonylag sok bánsági gyökerű vagy kötődésű vezéregyéniségei, kiemelkedő politikusai és katonái – Vukovics Sebő, Horváth Mihály, Kiss Ernő, Klapka György, Damjanich János, Degré Alajos stb. – sorából Vécsey Károly élete és pályája kötődött talán a legszorosabb és legtartósabb szálakkal a Maros és az Al-Duna közötti tájegységhez. Mártíromságával, személyes jelenlétével, tetteivel fölösen rászolgált arra, hogy nevét – legalább két évtizeden át! – utca viselje a Bánság szívében.
Közismert történelmi tény, hogy a magyarok 1848-49-es szabadságharca a Délvidéken kezdődött 1848 júniusának derekán, amikor a reguláris császári katonai alakulatoknak és a magyar honvédeknek a tájegység német és magyar lakosságának, településeinek védelmében fegyveresen kellett fellépniük a fosztogató, garázdálkodó, vérengző szerb felkelők el­len. A legkomolyabb összeütközésre 1848. július 11-én Ver­sec­nél került sor, ahol a cs. és kir. csapategységekből álló hely­őrség, a huszárok és dzsidások sikeresen visszaverték a szerbek támadását. A 2. huszárezred – amelynek a Temesvárott született Kiss Ernő volt a parancsnoka – őrnagyaként gróf Vécsey Károly 1848 tavaszától a tél beköszöntéig Nagybecs­kereken, a bánsági és bácskai katonai táborokban tartózkodott, s kezdettől fogva tevékeny részt vállalt a „délvidéki kis harc­ban”, a hadszíntér jelentősebb csatáiban. Érdemei elismerése­ként 1848. október 12-én ezredessé léptették elő. Kiss Ernő át­vezénylését, távozását követően átvette az ezred vezérletét, s parancsnoka lett a bácskai hadtest dandárjai egyikének is. Elvakultan Habsburg-hű apja ki is tagadta a magyar ügy melletti következetes kiállásáért. Fívérei egytől egyig az osztrákok mundérját viselték. Bánsági működése idején ismerkedett meg s került komoly érzelmi és testi kapcsolatba, szerelmi vi­szonyba gróf Vécsey Károly Hesse János állami számadó, zsombolyai földbirtokos feleségével, a francia származású, magyarul gyöngén beszélő Duffaud Karolinával (1816–1900), akinek egy Gizella nevű lánya is volt. Szerelmük múló kalandnál, rövidtávú fellángolásnál többnek és tartósabbnak bizonyult.
A kormány és az Országos Honvédelmi Bizottmány utasí­tá­sára 1849 januárjában az osztrákok megsegítésére Magyar­ország területére beözönlött orosz hadak feltartóztatására, benyomulásuk lassítására, megakadályozására gróf Vécsey Károly seregével a Közép-Tiszához vonult. Hadtest-parancs­nokként a 2. szolnoki győztes csatában jeleskedett, tüntette ki magát. Tábornoki rangot kapott.1849. április 7-én állították a császárhű Arad várát ostromló V. hadtest élére. Duffaud Karo­lina is nyomban megjelent a tábornok mellett, s a fegyverletételig az ostromsereggel tartott. Habár huszártiszt létére gróf Vécsey Károly sem alaposabb műszaki, sem erődítéstani ismeretekkel nem rendelkezett, hatékonyan ostromolta, bravúrosan zárolta körül és szigetelte el a Maros körülfolyta erődítményt, amelyet az utánpótlás és ellátás nélkül maradt oszt­rákok 1849. július 1-jén kénytelenek voltak feladni, elhagyni.
Gróf Vécsey Károly éles konfliktusba keveredett az Erdélyből az ugyancsak a császárhűségben kitartó Temesvár megvételére vonuló Bem József tábornokkal, aki a grófot leveleiben és az újságok hasábjain is egyenesen hazaárulónak titulálta. Az elmérgesedett ellenségeskedést a kormányzónak, Kossuth Lajosnak sikerült valamelyest mérsékelni, tompítania. Az ügyet kivizsgáló katonai hatóságok gróf Vécsey Károly­nak adtak igazat. Arad ostroma még javában tartott, amikor Vécsey Károly azt a parancsot kapta, hogy lásson hozzá Temesvár csernírozásához is. Az V. hadtest mintegy felét – 4675 harcost és 34 löveget – irányított át a csillagalap­rajzú, kilenc nagy bástyával ellátott hatalmas temesvári erősség ostromához. Csapatai váratlan megjelenése döntötte el a honvédek javára az 1849. május 12-i freidorfi csatát, amelyben sikerült visszaszorítani a várfalak közül kitört császáriakat. Kezdetben gróf Vécsey Károly a két, egymástól mintegy 50-60 km-re táborozó ostromsereg között ingázott. Arad bevételét követően előbb Csernegyházán, majd a Vadászerdőben, az aradi és lippai utak között fölállított sátortáborban rendezte be főhadiszállását, ahol kiválóan felkészült, rendkívül ügyes hadmérnökök dolgozták ki az ostromterveket, amelyen kijelölték a támadások fő irányait és az azokhoz „szük­séges megközelítő árkok, tüzelőállások helyeit, elkészítésüknek határidejét”. A műszaki munkálatokhoz a terveknek megfelelően haladéktalanul hozzá is kezdtek. A környék kive­zényelt, nagyobb részt román nemzetiségű lakossága, akivel csak kevesen tudtak értekezni – tisztek irányításával, katonák felügyelete mellett – éjjel-nappal ásta az árkokat, állásokat. A körültekintő, időben elvégzett előkészületek lehetővé tették, hogy a megérkezett ostromágyúkat késedelem nélkül tüzelőállásokba vontathatták.
„A magyar ostromsereg gróf Vécsey tábornok vezénylete alatt a 29., 36., 38., 58., 59. és 93-ik honvédzászlóaljakból, 4 század Lehel-, 1 század 7-ik ezredbeli huszárból, összesen mintegy 8000 emberből állott 40 ágyúval, melyek között ost­romlövegek csak csekély számmal valának. A zászlóaljak a vár körül, a külvárosok közelében voltak elhelyezve, fedezve az épülő ostromtelepeket, s megszállva tartva a Szabó István ezredes vezetése mellett roppant erőfeszítéssel ásott tranchée-kat, melyek a vár délnyugati oldalán félkörben Mehalától a józsefvárosi majorokig terjedtek. A főhadiszállás a Vadászerdőben táborozott, s élénk, hadias képét tünteté elő a tábori életnek. Az erdő árnyas fái alatt emelkedtek a táborkar csinos sátrai, lobogó zászlókkal ékesítve; egyfelől gerendákból össze­rótt magas obszervatórium állott, nyílt kilátást nyújtva az ostromolt vár környékére, másfelől gallyakból fonott sátrak hosszú sora terjedt, melyek körül szálas honvédek s fürge hu­szá­rok sürögtek, fegyvereik tisztogatásával vagy magasan lobogó tüzeknél ebédeik készítésével foglalkozva; esténként pedig, midőn a forró júniusi nap már lenyugvóban volt, víg zene szólalt meg a tábor előtti téren, körülállva a katonák festői csoportozatától, kik néha táncnak eredve, meglepő látványt nyújtottak a tábor megtekintésére olykor érkező vidékieknek” – jegyezte le vissza­emlékezéseiben egy az ostromlók között szolgáló, nevét fel nem fedő honvédtiszt.
Kossuth Lajos valamint a magyar tábornoki és törzstiszti kar több tagja is elmarasztalta, bírálta Vécsey Károly parancs­noki ténykedését. Kifogásolták Temesvár ostromának lanyhaságát, erőtlenségét, értelmetlen elhúzódását. Fellazult táborában katonás fegyelem, a szolgálati kötelezettségek teljesítését is hanyagolták némelyek. Az ostrommal Vécsey Károly 10-12.000 embert s több tucat löveget és ostromágyút tartott lekötve. Többen is úgy vélekedtek, hogy „a temesvári ostromtáborban többet báloztak, mint rohamoztak, s az ost­rom inkább a hölgyek ostromában merült ki, mint az erődítményében”. A szolgálatképes honvédek létszáma 1849. július 31-én és augusztus 1-jén már 9324 fő volt, s az ostromsereg 78 tábori és 30 ostromlöveggel rendelkezett. Csak néhány napon múlott, hogy Vécsey Károly nem foglalta el Temesvárt, amelynek falai ellen az utolsó rohamot 1849. augusztus 4-ről 5-re virradó éjjel indította. Próbálkozása sikertelennek bizonyult. A várvédőknek már csak 10 napra volt tartalékuk. 1849. augusztus 7-én Szeged feladásának hírére az ostromágyúk nagy részét átküldte Aradra. Nem tudhatta, hogy a frissen kinevezett főparancsnok, Henryk Dembinski tábornok a kormány határozott utasítása ellenére a fősereg maradékával nem a szabadságharcosok kezén levő, nehezen bevehető Aradra vonult, hanem a császáriak birtokolta Temesvár alá.
A végzetes 1849. augusztus 9-i a „második Moháccsal fel­érő” vesztes csata napján gróf Vécsey Károly egységeivel meg­akadályozta a várbeliek kitörését, a honvédek hátba támadását, egyesülésüket Julius Haynau tábornagy felszabadító császári seregével, majd utóvédként Kmetty János csapataival karöltve a honvédek menekülését fedezte Rékás és Lugos irányába. Soborsinon 1849. augusztus 15-én a római katolikus esketési szertartás szerint is feleségül vette szerelmét, a 33 éves Duffaud Karolinát, akinek élete utolsó perceiben, 1849. október 6-án reggel megindító, meleg hangú, megnyugtató levelet írt. Borosjenőn 1849. augusztus 21-én a cáriak előtt tette le a fegyvert. Utolsónak akasztották fel. Végig kellett néznie 7 kötél általi halálra ítélt mártír-társa kivégzését. Duffaud Karo­linának egy barátnője segítségével sikerült megszereznie a hóhér lefizetésével férje tetemét, és a holttestet titokban az aradi köztemetőbe temették el.
Duffaud Karolina élete végéig gyászolta Vécsey Károlyt. Sokat nélkülözött, zaklatták az önkényuralom időszakában, birtokait is elkobozták. Az 1870-es évektől 1897-ig Aradon lakott, majd Temesvárra költözött. A kiegyezés után a magyar kormány nyugdíjat biztosított számára, de csak hosszas, több évtizedes pereskedés után, 1899-ben, – tehát a vértanú halála után 50 évvel – ismerte el az özvegy és lánya jogait, és adta vissza birtokait. Vécseyné visszaköltözött zsombolyai birtokára, és egy évvel később, 1900. október 18-án ott halt meg: „A hatfogatú gyászkocsit két oldalt az agg honvédek kísérték, utána pedig gyászba borult leánya ment a rokonság közt.” Az engesztelő gyászmisét a zsombolyai római katolikus temp­lomban tartották. Sírját több mint egy évszázad múltán nem sikerült megtalálni, azonosítani a zsombolyai sírkertben.